Édesanyám emlékének
Éles Mihály
ÉDESANYM EMLÉKÉNEK
Anyám Ki engem szíve alatt hordott,
se írni, se olvasni nem tudott…
Már kicsiny gyermekkorában
iskola helyett a határban,
kapával kezében rótta a sorokat,
befelé folyt könnyeivel öntözve azokat.
Anyám aki engem e világra hozott,
megbékélt sorsával sosem panaszkodott,
nem lázadt, nem perlekedett,
csak jóra nevelte a hat gyermeket.
Hatévesen, sírva-kiabálva szaladtam utána
ne hagyjon magamra, vigyen magával a határba!
Ő szelíd mosollyal terelt vissza s ment sietve,
talán már akkor jövendő sorsomat tervezgette…
Hetente dagasztott sütött kenyeret,
szegés előtt a kenyérre keresztjelet vetett.
Tudott hallgatni bölcsen – de szólt ha kellett,
nem ismert tekintélyt ha gyöngét vertek!
Anyám a huszadik évszázaddal született,
vele is megtörtént ami megtörténhetett,
de úgy ment el – KILENCVENÉVESEN
ahogyan élt, szelíden,csendesen…
Mikor betegágyánál búcsúzni akartam,
fáradt karjaival átölelte nyakam;
láthatta arcomon lelkem bánatát,
mert így vigasztalt engem s önmagát:
– “Drága gyermekem nincs mit tenni,
ebbe bele kell nyugodni
nektek így nekem úgy, de el kell fogadni.” –
ezek voltak hozzám utolsó szavai.
Beszéltem hozzá de nem felelt – hallgatott –
talán akkor, már az égiekkel találkozott…
Tudom én jó anyám ott fönn, megbocsájt nekem,
hogy mindezt kiírtam magamból – HETVENÉVESEN…
2009