Ürömteli öröm
„Örömmel értesítem, hogy Tiszaújváros Önkormányzatának képviselőtestülete 2005. június 24-én hozott (…) határozata alapján Lorántffy Zsuzsanna Emlékplakett kitüntetésben részesül.” — áll a nevemre kézbesített értesítőben.
No, de miért pont engem, és miért éppen most (?) — ágaskodik a kérdés bennem. A kérdésre — mivel nem ismerhetem a választ — kérdés a válaszom is. Talán elfogyott vagy megritkult az érdemdús emberek száma?… Mikor ezt a dolgozatot írom, már tudom a helyes választ: Elévülhetetlen érdemeim (önirónia!) vannak, s most már tény: érdemesen vagy érdemtelenül, de megkaptam az emlékplakettet, amelynek névadója álmaim „NAGYASSZONYA “, Lorántffy Zsuzsanna. S ez jóleső érzés, öröm. Öröm még akkor is, ha ürömmel párosul.
Az iskolateremtő nagyasszony létrehozója és támogatója a sárospataki, debreceni, nagyváradi, gyulafehérvári protestáns főiskoláknak, kollégiumoknak. Nem feledhető, hogy az ő akaratából kaptak tanerőt a birtokához tartozó apró települések, többek között Szederkény is. „Hőn buzgott a közügy javáért” — írta róla Tompa Mihály 1860-ban. A „közügy” a reformáció idején sem jelentett mást, mint a nemzet megmaradásának ügyét. Vallási értelemben az egyház megreformálása, világi vonatkozásban pedig a magyar nyelv és kultúra továbbéltetése. Tudásszerzésre nyugati országok egyetemeire küldte a tehetséges fiatalokat, köztük éppenséggel jobbágyivadékokat is. Tudatos építő volt, jól látta a célt, s a hozzá vezető utat is. Példamutató, nagyformátumú személyiség, szellemisége nyomot hagyott a magyar kultúrtörténetben. Továbbidézve a költőt „Nagy neve a történeté már / megőrzi emlékét a hon (…) / Ő a mienk!” Igen, Ő a mienk. Méltóképpen emlékezünk is rá, ám mintha a jelenkort nem lelkesítené Lorántffy Zsuzsanna szellemisége. Nemhogy nem lelkesedik, hanem éppenséggel ellene dolgozik a jelenlegi oktatásügy. Óvoda, iskolabezárás, tanerő-elbocsátás. Ez most a „trendi “. Építés helyett leépítés, rombolás. Mindezt “reformnak” nevezik. Reformálnak, de életidegen reformokkal. Megtiltják az alsó tagozatos tanárnak, hogy az arra „érdemes” tanulót osztályismétlésre küldje. Ezt a jogot a szülőkre ruházták át. Így tehát nincs követelmény, nincs teljesítés. Történik mindez akkor, amikor statisztikai mutatók jelzik, hogy egyre több azoknak a száma, akik írás- és olvasási zavarokkal küszködnek. Egy másik abszurdum a sok közül, amit talán már vissza is vontak: a diáknak lehet közös titka a tanárral (pl.kábítószer-fogyasztás), de a tanár nem avathatja be a szülőt, mert azzal jogot sért. Otromba beavatkozások ezek, s felmerül az emberben a gyanú, hogy ilyeneket csak ártó szándékkal gondolhatnak ki. Nehéz a szívem, de mint örök reménykedő bízom abban, hogy lesz visszaút, még visszatérhet az oktatáspolitikába a hagyománytisztelet. S ezeket a „reformokat” túléli majd a közoktatás, mint ahogy túlélte az osztrákot, az oroszt, úgy túléli a Magyart is. Mármint Bálintot. Nekem az lesz majd az igazi ürömtelen öröm!!!
Éles Mihály 2005.08.25.