Éles Mihály blogja

Gondolatok a könyvtárról

Nem tudom ki, hogy van vele de nekem a könyvtárról, a könyv jut az eszembe.Nem egy épület a tartozékaival, hanem a KÖNYV – így csupa nagy betűvel, amely gondolatok, eszmék, eszmények tárháza. A könyv nekem elsÅ‘sorban azokat a magyar írókat , költÅ‘ket jelenti Janus Pannoniustól napjainkig,akik felvállalták a magyar nyelv és kultúra Å‘rzését, megmentését! Ezen írók táborába tartozik Kosztolányi DezsÅ‘ is az egész életművével s benne a Nyelv és lélek című tanulmánykötetével.
„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható..
Naponta sokszor gondolok erre. Éppen annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.” – A nyelvművész Kosztolányinak, anyanyelvünk szerelmesének ihletett gondolatai ezek, szerelmi vallomás, a féltve Å‘rzött kincs bűvöletében. Az anyanyelv legyen katedrális, a lélek temploma, szentély ahova csak áhítattal, illÅ‘ alázattal lehet és érdemes belépni. Nagyon félti ezt a szentélyt a reá leselkedÅ‘ veszélyektÅ‘l. Látja a „hit” gyengülését belül, s az évszázados ordas gyűlöletet kívül. BelülrÅ‘l — burjánzó sejtekként — az idegen szavak (sajtó, közbeszéd) végzik pusztító, romboló munkájukat, kívülrÅ‘l pedig a szláv nyelvtenger hullámai csapdosnak, nyaldosva a katedrális falait. A tehetetlenség dühe feszíti egy-egy írását, amikor a nyelv hóhérairól, a nyelvszennyezÅ‘krÅ‘l szól.
Nem tudom elfogódottság nélkül olvasni, a jobbára a századelÅ‘n és a harmincas években írt cikkeit, esztétikai tanulmányait a nyelv védelmében. Már-már fizikai fájdalmat is érez az olvasó e hÅ‘si, szellemi bajvívás láttán. Csatázik, perlekedik, nem nyugszik. Nyílt levelet intéz a Nyugat hasábjain 1930-ban a Collége de France nagyhírű nyelvész professzorához, Antoine Meillet-hez mert az ki tudja miért – elfogultan ír a magyar nyelvrÅ‘l. – „Olykor egyenesen úgy rémlik, gyűlöli a finnugor nyelvcsalád e csodálatos árváját, akinek korán elhaltak a szülei, atyafiai a világtörténelem zűrzavarában messze idegenbe költöztek.” — írja nyílt levelében Kosztolányi. Ez a francia miközben jó szóval simogatja a cseh, román és horvát nyelvet, a magyaron korbácscsal suhint végig. – ,,… a magyar nem régi civilizációs nyelv.” — „Irodalmának nincs tekintélye.” Értésünkre adja, hogy nincs sok keresnivalónk a civilizált világban ezzel a nyelvvel. A “derék” francia, balhiedelmében a magyar fÅ‘urakat az arisztokráciát kárhoztatja – azért, hogy eddig nem múlt ki a magyar nyelv — merthogy erÅ‘szakos magyarítást hajtottak végre a birodalomban. Arról nincs tudomása, hogy itt a nyelvújítók, írók, költÅ‘k és a jobbágysorban élÅ‘k voltak az anyanyelv éltetÅ‘i,megtartói. Higgyjük el, az álságos franciának, hogy sohasem hallott a mi Kazinczy FerencünkrÅ‘l, KölcseyrÅ‘l, Vörösmartyról, Arany Jánosról, PetÅ‘firÅ‘l?! Bármit is gondolt nyelvünkrÅ‘l – lelke rajta! Én jó szívvel ajánlom olvasásra ezt a vaskos könyvet mindazoknak, akik szeretik Kosztolányi „árváját” anyanyelvünket, amelybe a költÅ‘ lelket ültetett.

Éles Mihály