Időutazás…
A nyár első hónapjának első fele az ünnepekké. Ünnepeljük a tanítókat, a tanárokat mert kitartanak s még állnak a vártán! De a búcsúzók, ballagók ideje is ilyenkor jön el. – ” Mi búcsúzunk és elmegyünk, a mi időnk lejárt…” hangzik fel ilyenkor országszerte az ismert dallam és szöveg a távozók, szomorúan-vidám énekhangjain. A ballagó-búcsúzó elköszön óvodájától, elköszön iskolájától, s vár rájuk az ismeretlen, az óvodásra iskola, az iskolásra pedig még (!) egy másik iskola! Újabb és újabb kihívások folytonos láncolata, a megmérettetések sokasága mint ama bizonyos nagybetűs életben. S ki-ki viszi magával, hordozza egy életen át a ballagótarisznyát a belerakott útravalóval. A családi fészek melegéből hozott értékrendet, értékeket, kiegészítve tanult hozzáadott értékekkel- így lesz kerek egésszé a batyu.
Magam is ballagtam egykoron ifjonti hévvel, lelkesedéssel akárcsak a maiak, mert a ballagások hangulata, természete sohasem változik – az bizony örök! Először ezerkilencszázötvenhatban , másodszor ezerkilencszázhatvanban. Igen ennek éppen ötven esztendeje… Erre emlékezni jöttünk össze – a huszonnégyből már csak tizenhatan – május elsején, a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium egyik osztálytermében. Az igazgatóasszony egy- egy szép oklevelet adott át mindenkinek névre szólóan , kézfogás kíséretében. Az oklevélen a következő szöveg olvasható: – ” A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium szeretettel és megbecsüléssel adja ezt az arany emléklapot Éles Mihály öregdiákja részére, aki 1960-ban érettségizett az Alma Mater falai között. – Nyíregyháza,2010.május 1.”
A most kétszáznégy esztendős ” Alma Mater ” ódon falai között mi emlékezők pedig időutazást tettünk – ha csak órákra is – visszafiatalodva ötven, hatvan évet. E virtuális időutazás után – kedvem támadt a valóság látására is. Visszatértem hát a múltamhoz, a kezdethez, oda ahol elkezdődött emberi arculatom formálódása. Vissza boldog gyermekkorom helyszínére, fényképeket készíteni, olyan képeket rögzíteni amelyek már réges -rég beégették magukat lelkembe s csak velem együtt enyészhetnek el. Fényképek az egykori házunk helyén zöldellő kukoricatábláról, s egy torzó ( négy fal) az ELSŐ ISKOLÁM helyéről! Ez az iskola egy volt az ötezerből amelyet a húszas-harmincas években építettek, éppen a magamfajták felemelésére! Házunk kőhajításnyira állt az iskolától, mondhatom szerencsés közelségben. Ám szerencsétlenül nagy távolságra az osztály és iskolatársaktól. Ők voltak csak az igaz hősök, ők akik a környező tanyákról (Bessénytanya, Kolbárttanya,Fellegvártanya, Zsidótanya, Mikótanya) bejárva naponta három-négy kilométert tettek meg oda is vissza is . Jöttek gyalog – tavasszal, nyárelőn, – vállukon a házilag szőtt vászonból készült tarisznyával (bakóval), mintha egyenesen Váci Mihály tolla alól sorjáztak volna: – ” A búzafények áramló mennyében / szinte dudolva jött a gyalogút / ezerfelől – és vezetgette kézen / a tarisznyába botló kisfiúk, / s a pipacskendős kislányok hadát.” – S jöttek ősszel s télen is tűzrevaló fával, lábukon – a testvértől kölcsönvett – csizmával…
Nézegetem az első népiskolai értesítőmet (fedőlapján az angyalos címer ) amelyet a Demecser -Vártanyai iskolában állított ki a szép arcú, szép nevű – Mennyei Katalin tanítónéni. Ám az első tanítónénim nem ő hanem a Tiszaszentmártonból származó Orbán Irénke volt. Ő az a halk szavú, kedves mosolyú tanítónéni, aki arra is rá tudott venni, hogy az első osztályt képviselve szavaljak az évzárón. – No bele is sültem rendesen mert a vers közepetáján elsírtam magam s lerohantam a világot jelentő tanári katedráról. Ez az élmény annyira elbizonytalanított, hogy már csak nyugdíjasként merészkedtem vissza a versmondók táborába. Aztán tanított Szűcs Mihály tanító úr Pócspetriből, rá is szívesen emlékszem. Fiatal ember létére rendet, fegyelmet tartott, nem sajnálta a körmöket sem -mármint a tanulók körmeit – körmöseivel kikozmetikázni. Szakított arra is időt, hogy tengernádpálcájával kiporolja az arra érdemesültek nadrágját. Természetesen úgy, hogy a delikvens a nadrágban tartózkodott! Harmadik tanítóm még ott a tanyai iskolában, Bodnár Györgyné sz. Kopjási Erzsébet, aki a felvidékről jött hozzánk. Az ő jóhiszemű naivitásával gyakran éltek vissza a nagyobbak. Gyakorlattá vált, hogy egyenként kéredzkedtek ki, kis vagy nagy dolog elvégzésére ám elfelejtettek visszajönni s mikor összejött egy kártyapartihoz elegendő létszám, osztották a lapot! S közben a teremben maradtak végezték a dolgukat példának okáért így : az első osztályosok rajzoltak, a másodikosok írtak, a negyedikesek olvastak, a hetedikesek számoltak… Számomra négy évig tartott ez az “idilli” állapot, mert lebontatták a tanyai házakat s velük az iskolát is. A következő év már minőségi változást hozott, merthogy a falusi iskolában volt villanyvilágítás is! Itt ismét találkoztam Orbán Irénke tanító nénivel aki időközben férjezett lett, nekem pedig osztályfőnököm. S amikor gyermekágyas lett a kis fiával egyedül engem hivatott be,hogy nézzem meg a kicsi Gyuszit !- Örök adósságom marad most már vele szemben s sajgóan fáj is, hogy sosem kerestem meg mikor otthon jártam! Nem tudom – talán a paraszti génjeimmel öröklött szemérmesség, visszafogottság , ami visszahúzhatta a kezemet ajtaja kilincsétől. Sajnálom, nagyon sajnálom! Sorsom aztán úgy fordult, hogy a nyolcadik osztályt már Újpesten az Erzsébet úti iskolában fejeztem be. Itt ballagtam először s meg se álltam a székesfehérvári József Attila gimnáziumig, ahol október huszonharmadikával számomra be is fejeződött a tanév! Innen kerültem vissza a már ismert kiindulóponthoz, második ballagásom helyszínéhez. S lettem az akkori elnevezés szerint a Nyíregyházi Állami Kossuth Lajos Általános Gimnázium diákja. – A kör itt be is zárul mert, az időgép lassan földet ér…
– Tanítóim,tanáraim, ballagótarisznyáim megtöltői – átlépve időhatáron, múló időn – , itt vannak most is velem. Fogják a kezem…
GONDOLAT – Tiszaújvárosi Szemle III.évfolyam2.szám, 2010.június 24. Éles Mihály