…”magyarnak számkivetve”…
Napjainkban nem jó magyarnak lenni, határon belül, s határon kívül sem. Nem jó hallani — most már naponta —, hogy ennyibe-mennyibe fog kerülni a honi adófizetőknek a kettős állampolgárság intézménye.
Egy aprócska, de nagy hatalmú párt egyik megmondóembere azt nyilatkozta a Magyar Televízióban, hogy azért ellenzik a kettős állampolgárságot, mert a határon túliak a jobboldalt fogják támogatni, ha esetleg választójogot kapnak. Ez hát az igazi ok! Ezért van ez a megveszekedett ellenkezés, minden más csak figyelemelterelés, mellébeszélés, félrevezetés, hazudozás, kútmérgezés. Hallhatunk vásári kikiáltókat megszégyenítő ricsajt, már-már az itt-a-piros-hol-a piros hazárdjátékra hívogató harsánysággal vásárrá vagy még inkább zsibvásárrá züllesztve a népszavazás méltóságát. Ugyanazok teszik ezt velünk, akik nem is olyan régen huszonhárommillió román munkavállalóval riogattak, most pedig ötszázmilliárdos „felesleges” kiadásról beszélnek nekünk. Így méricskélnek, ijesztgetnek ismét, így nyújtják át a keserű pirulát, már a csomagolással sem törődve. forintban mérik a határon túli magyart! Ebben a teremtett hangulatban, igazán rossz érzés magyarnak lenni itt, az anyaországban. Most, amikor ennyi idő után megérett a helyzet arra, hogy magunkhoz öleljük nemzettársainkat, szánalmas ez a forintszámolgatás.
Ők nem latolgattak, megéri, nem éri magyarnak maradni, ők egy pillanatra sem szűntek meg magyarnak lenni. Az állampolgárságukat elvették tőlük, s az visszajár nekik. Ez nem ajándék, ez nem jótékonysági gesztus részünkről. Ez a kívül- rekedtek jussa! A minket körülvevő népeknek nem kellett a népszavazási hercehurca, számukra a természeti törvény a mérvadó. Aki románnak, horvátnak stb. született bárhol a világon, az automatikusan román vagy horvát állampolgár lehet. Csak nekünk, magyaroknak lehet ez oly szívfájdítóan keserves.
„Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
Szívükre mind az emberek —
De nincs itt hála nincs itt béke
Beteg a világ nagy beteg…”
Írta 1899-ben Ady Endre, aki születési helye miatt ma nem lehetne magyar állampolgár.
Vajon felemelhetjük-e majd tekintetünket arcpirulás nélkül a házsongárdi temetőben nyugvók — Apáczai Csere János, Tótfalusi Kis Miklós, Szenci Molnár Albert, Brassai Sámuel, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Kós Károly — vagy Tamási Áron farkaslakai síremlékére?