Éles Mihály blogja

Az elmúlt két-három évben vajúdó termÅ‘föld tulajdonviszonyok – a meghozott, majd módosított törvények ellenére – rendezÅ‘dni látszanak.Talán a kezdeti félremagyarázásokon, mesterséges akadályokon már túl vagyunk s aki termÅ‘föld tulajdonos akar lenni,azzá lehet,ha megvannak a feltételek.Reményeim szerint tehát véget ér mindörökre az a lidérces kor, amelyben az idegen szellemű erÅ‘ földnélküli pályára repítette, gyökértelenné tette a parasztságnak éppen azt a dolgos rétegét, amely együtt lélegzett a termÅ‘földdel! E réteg – Å‘seiket is beleértve – önként, karrier – vagy kalandvágyból nemigen hagyta el a hazát, az életet adó földet.Csak a háborúk és azok következményei vethették Å‘ket tartósan határon túlra, no meg a nincstelenség!A zselléri sors, a kilátástalan jövÅ‘ ültetett sok embert hajóra – Amerikába ringatva Å‘ket, hogy aztán a centenként összekuporgatott dollárjaikkal siessenek haza földet, házat, tanyát venni! Rájuk és az otthon maradt, és földhöz jutott a magántulajdont ízlelgetÅ‘kre csapott le az önkény a kolhozosítással. Sokan persze nehezen tudták feldolgozni a velük történt tragédiát, mély lelki válságba, depresszióba estek, összeroppantak, öngyilkosságba menekültek, vagy egy életre szóló lelki betegekké váltak. Másokat Sztalinvárost építeni lökte a nagy átalakulás s hetenként utazhattak több száz kilométert a túlzsúfolt vagonokban vagy azok lépcsÅ‘in kapaszkodva,hátukon a házikészítésű vászonszütyÅ‘vel. A szütyÅ‘ben a kétkilós vekni, a kocka alakúra sajtolt zsír vagy mű-gyümölcsíz, az irány pedig a városból a falu felé. A vonatból persze “kigyönyörködhették” magukat a pipacstáblák pirosan lángoló, hullámzó tengerében és a gaztól felvert jó termÅ‘föld lehangoló panorámájában. A sors kegyetlensége,hogy éppen a földért élÅ‘k-halók közül nagyon kevesen érték meg az új “földosztást” az új honfoglalást. Akik pedig megérték, már nagyon idÅ‘sek és mégis az lenne a természetellenes részükrÅ‘l, ha nem kezdenék újra. A csak azért is  megmutatni a világnak, a nekifeszülés akarata és szelleme vibrált – a licit utáni földkimérésnél – a kifényesült tekintetekben és a kisimult ráncokban, széles mosolyokban! Példaerejű lehetne az ifjabbak számára ennek a meggyötört,földre vert ,megtaposott és mégis “örökifjú” nemzedéknek makacs kitartása, hite mely azt példázza,hogy vert helyzetbÅ‘l is van feltámadás egyenes derékkal.És kitartással újra lehet és kell kezdeni! Újra  lehet kezdeni, noha az újrakezdés természetrajza – a semmibÅ‘l valamit teremteni. Azok , akik ezt vállalják nagyhitű emberek! Az örök újrakezdÅ‘k, az örök optimisták,bár jól tudják,hogy már csak néhány napfényes esztendÅ‘ van számukra engedélyezve. Némi elégtétel, kárpótlás a sorstól,hogy újra birtokba vehetik , újra együtt lehetnek az évezredes “élettárssal” – a termÅ‘földdel. Ismét beszélhetnek hozzá, megsimogathatják tekintetükkel, becézgethetik, mint hajdanán. “A föld meghálálja, ha jól bánnak vele” – halottam nem egyszer családi körben. Igen, mert a termÅ‘föld is olyan, mint bármely élÅ‘lény – szeretetet és törÅ‘dést érdemel. Amikor elmúltak a viharok és egy kis nyugalom szállta meg az országot,Illyés Gyula ezt írta:”Magyarország szélárnyékban van”. Kívánhatunk-e jobbat most, mint szélárnyékot örök idÅ‘kre,hogy szűnjön meg végre a hét szűk esztendÅ‘ s legyen bor,búza és békesség bÅ‘séggel a régi-új tulajdonosoknak!Érdemesek rá!Hiszen megbünhÅ‘dték már “a múltat s jövendÅ‘t”.

Megjelent a Szedekényi Locsi – fecsi – ben  1993.okt.12-én.