Magamról…
Két hétre rá, hogy megszülettem –
világháború tört ki fölöttem!
Csak néztem tágra nyílt szemekkel,
mit művel magával az EMBER!
De ezen akkor nem agyaltam nem rugóztam sokat,
tudtam a béke, előbb-utóbb tör magának utat.
Mint kamasz, betegesen csenevész , vézna voltam
izgő-mozgó társaimat , órákig bámultam.
Csak pislogtam, a férfikor milyen lesz vajon?
Túlélem magam, vagy bakancsom feldobom!?
Mivel a felnőttség semmi jóval nem kecsegtetett,
tovább hordoztam magamban a járó beteget.
S eljött a párválasztás kora s megszűnt a magány.
Hogy ki választott kit(?) – az legyen örök talány!
De elképzelhetitek, hogy történhetett
mert én így udvaroltam s kértem kezet:
Csak akkor gyere hozzám s ezt jól jegyezd meg,
ha ápolónőm akarsz lenni vagy korai özvegy!
Itt van velem a feleségem Ő rá a tanú,
hogy amit leírtam, az a valóság s nem kamu.
Bizony nem vagyok jó jós már belátom,
mert eltelt sok-sok év s élem világom!
Mit mondhatnék még nektek így HETVENÉVESEN?
Érjétek meg ti is mint én – EGÉSZSÉGESEN!