Éles Mihály
ÉDESANYÁM EMLÉKÉNEK…
Anyám Ki engem szíve alatt hordott,
se írni, se olvasni nem tudott…
Már kicsiny gyermekkorában
iskola helyett, a határban
kapával kezében rótta a sorokat,
befelé folyt könnyeivel öntözve azokat.
Anyám aki engem e világra hozott,
megbékélt sorsával sosem panaszkodott.
Nem lázadt, nem perlekedett,
csak jóra tanított, hat gyermeket…
Tudott hallgatni bölcsen – de szólt ha kellett,
nem ismert tekintélyt ha gyöngét vertek.
Hetente dagasztott sütött kenyeret,
szegés előtt a kenyérre keresztjelet vetett.
Anyám egy véres évszázad kezdetén született.
Vele is megtörtént ami megtörténhetett.
Ám úgy ment el KILENCVENÉVESEN –
ahogyan élt – szelíden, csendesen…
A végső órán ahogy fölé hajoltam,
fáradt karjaival átölelte nyakam;
láthatta arcomon lelkem bánatát,
mert így vigasztalt engem s önmagát:
– “Drága gyermekem nincs mit tenni,
ebbe bele kell nyugodni.”-
Ezek voltak hozzám utolsó szavai…
Kérdezgettem Őt de már nem felelt – hallgatott
talán, az égi rokonokkal találkozott …
Tudom én, jó Anyám ott fönn, megbocsájtja nekem,
hogy mindezt kiírtam magamból – HETVENÉVESEN…
2009.