Édesanyám emlékének…

Anyám aki engem szíve alatt hordott,
se írni, se olvasni nem tudott…

Már kicsiny gyermekkorában
iskola helyett a határban,
kapával kezében rótta a sorokat,
befelé folyt könnyeivel öntözve azokat.
Anyám aki engem e világra hozott,
megbékélt sorsával sosem panaszkodott,
nem lázadt, nem perlekedett,
csak nevelte: jóra a hat gyermeket!

Tudott  bölcsen hallgatni – de  szólt ha kellett,

nem ismert tekintélyt ha gyöngét vertek.

Hetente dagasztott sütött kenyeret,

szegés előtt a kenyérre keresztjelet vetett.

Mikor ötévesen sírva szaladtam utána-

ne hagyjon magamra  én is megyek  a határba,
Ő szelíd mosollyal terelt vissza aztán ment sietve,
talán már akkor jövendő sorsomat tervezgette.

Anyám  egy véres század küszöbén született,
vele is      megtörtént ami megtörténhetett,

de úgy ment el KILENCVENÉVESEN –
ahogyan élt –  szelíden, csendesen…
Az utolsó órában ahogy fölé hajoltam,
alélt karjaival átölelte nyakam;
láthatta  arcomon lelkem fájdalmát,

mert így vigasztalt engem s önmagát:
– “Drága gyermekem nincs mit tenni,
ebbe bele kell nyugodni…”-

Ezek voltak hozzám utolsó szavai…

Tudom én, jó anyám ott fönn, megbocsájtott nekem,
hogy mindezt kiírtam magamból – HETVENÉVESEN…
ÉLES MIHÁLY
2009. április 12.

Szóljon hozzá!

Kötelező

Kötelező, Nem nyilvános