Édesanyám emlékének…
Anyám aki engem szíve alatt hordott,
se írni, se olvasni nem tudott…
Már kicsiny gyermekkorában
iskola helyett a határban,
kapával kezében rótta a sorokat,
befelé folyt könnyeivel öntözve azokat.
Anyám aki engem e világra hozott,
megbékélt sorsával sosem panaszkodott,
nem lázadt, nem perlekedett,
csak nevelte: jóra a hat gyermeket!
Tudott bölcsen hallgatni – de szólt ha kellett,
nem ismert tekintélyt ha gyöngét vertek.
Hetente dagasztott sütött kenyeret,
szegés előtt a kenyérre keresztjelet vetett.
Mikor ötévesen sírva szaladtam utána-
ne hagyjon magamra én is megyek a határba,
Ő szelíd mosollyal terelt vissza aztán ment sietve,
talán már akkor jövendő sorsomat tervezgette.
Anyám egy véres század küszöbén született,
vele is megtörtént ami megtörténhetett,
de úgy ment el KILENCVENÉVESEN –
ahogyan élt – szelíden, csendesen…
Az utolsó órában ahogy fölé hajoltam,
alélt karjaival átölelte nyakam;
láthatta arcomon lelkem fájdalmát,
mert így vigasztalt engem s önmagát:
– “Drága gyermekem nincs mit tenni,
ebbe bele kell nyugodni…”-
Ezek voltak hozzám utolsó szavai…
Tudom én, jó anyám ott fönn, megbocsájtott nekem,
hogy mindezt kiírtam magamból – HETVENÉVESEN…
ÉLES MIHÁLY
2009. április 12.