Éles Mihály blogja

Tisza István emlékezete.
Szobrának leleplezése alkalmából
1926. október 17-én Debrecenben tartott
beszéd.
Alig egy héttel ezelőtt gyújtottunk örökmécset Batthyány Lajos
mártír miniszterelnök nemes emlékének, aki az első parlamentáris
kormány feje volt s ma ismét azért gyűltünk össze, hogy szobrot
állítsunk Ferenc József utolsó miniszterelnökének, Tisza Istvánnak,
aki szintén mártír volt és hősi halált halt. Az első felülről jövő államcsíny,
a másikat alulról feltörő zendülés gyilkolta le. Tragikus sorsukban
nemcsak a magyar történelem mélységes szomorúsága tükröződik
vissza, hanem az a heroizmus, az a helytállás is, amelyet a magyar
gondolat klasszikus megtestesítői felülről és alulról jövő erőszakkal
szemben egyforma férfiassággal tanúsítottak.
Tisza István sorsa sokban hasonlatos a Széchenyi Istvánéhoz. Csodálatos
intuícióval mindketten megsejtik a sötét jövőt, küzdenek a
komor végzet ellen és amikor a magyar balsors erősebbnek bizonyul
mint ők, életük tragikus véget ér. Az első nagy meglátása volt Tisza
Istvánnak, hogy a magyar parlamentben a múlt század végén mutatkozott
rendbontásokban már felismerte a forradalom csiráit. Mint
valami veszedelmes ragály, Ausztriából harapódzott át hozzánk az
obstrukció. De az osztrák parlamentben obstruáló nemzetiségek,
amelyek nem akarták Ausztriát hazájuknak elismerni, tudták mit
csinálnak, ők öntudatosan szét akartak pattantani egy állami szervezetet,
amelyet ellenségüknek tekintettek. Nekünk magyaroknak
ellenben parlamentünk legértékesebb nemzeti életszervünk volt és midőn
annak munkásságát mesterségesen megbénították, voltaképpen önmagunk
ellen dühöngtünk, anélkül, hogy a Bécs szóval jelzett hatalomnak
komolyabb nehézségeket okozhattunk volna. Ausztriának majmolása
tehát az obstrukció tekintetében annyival végzetesebbnek bizonyult,
mert a 67-iki kiegyezéssel megindult alkotó munka a parlament meg670
bénulása következtében a XX. század elején megakadt és századunk
első tizede majdnem elveszett a magyar nemzetre nézve. Tisza azonban
jövőbe vetett sas tekintetével az elpocsékolt nemzeti időn túl meglátta,
hogy a rendbontás szelleme a parlamentből jövő rossz példa
következtében kezd elharapódzani a nemzet szélesebb rétegeiben. Ez a
szellem volt azután az, amely a forradalmi időkben féket veszítve mind
lejjebb sodort bennünket a lejtőn, egészen a bolsevizmus fertőjébe.
A világháború kitöréséig úgy folyt nálunk a politizálás, mintha
a Csendes Óceán egy szigetén éltünk volna és Bécsen túl csak igen
kevesen láttak. A külpolitikai kérdések megítélésében hihetetlen
naivság mutatkozott s míg világszerte mind erősebbé lett a fegyverkezés
és mind nagyobb lett a feszültség az európai hatalmak között,
addig mi nagy nemzeti sikert láttunk abban, ha a monarchia fegyverkezését
lassítani vagy megakadályozni tudtuk. Az obstrukció és a
nemzeti küzdelemnek nevezett mozgalom is végelemzésben ezt a
célt szolgálták. Tisza itt is világosabban látott kortársainál és bár
ismerte az osztrák katonai körök minden gyengéjét és elfogultságát,
mégis elkerülhetetlenül szükségesnek látta, hogy a katonai felkészülés
tekintetében az ellenséges hatalmakkal lépést tartsunk.
Alig volt magyar államférfiú, aki a felelősség gondolatát komolyabban
vette volna, mint Tisza. Mélyen át volt hatva attól a meggyőződéstől,
hogy azoknak, kik a nemzetek sorsát intézik, az örök bíró
előtt majd számolniuk kell. Ez az éber felelősségérzése mély vallásosságából
és hazafiasságából fakadt. Teljes tudatában volt annak, hogy
a szerencsétlenségek nagy özönét jelenti egy modern háború és átérezve
ily háború felidézésének szétmorzsoló felelősségét, elvileg is ellene volt
annak. Ismételten mondotta azt is, hogy Magyarország egy háborúban
mindent veszíthet és jóformán semmit sem nyerhet. Világosan
látta, hogy nekünk iskolák és kórházak, vasutak és vízművek, gyárak
és pénzintézetek kellenek, amelyeknek létesítéséhez elmaradott
helyzetünkben békés időkre volna szükségünk. De jó ismerte a monarchia
katonai szervezetének belső gyöngéjét, a katonai vezetőkörök
középszerűségét is. S mind e felismeréseken felül sajátos intuiciójával
érezte a háború katasztrofális kimenetelének valószínűségét. Innen volt
az, hogy a nála szokott határozottsággal ellenezte azt. A külügyminisztérium
és a katonai körök oly ultimátumot akartak intézni Szerbiához,
melyet az becsülettel nem fogadhat el. Tisza leenyhítette a végzetes
jegyzéknek éles szövegét és fel volt háborodva, amikor Giesl követünk
Belgrádot sietve elhagyta. A monarchia akkori szervezete mellett a
671
magyar miniszterelnök egymagában, szemben α közös és az osztrák
kormánnyal és a katonai körökkel, a háború kitörését fel nem tartóztathatta.
Lemondás révén ő egyénileg mentesülhetett volna a hadüzenettel
egybekötött miniszteri felelősség alól. Nem tartozott azonban
a politikának azon hiú önzői közé, akik csak saját népszerűségüket és
dicsőségüket tekintik, ő a helyén maradt azért, mert acélos lelke érezte,
hogy rajta kívül senki sincs, aki háborús időben oly erővel és nyomatékkal
tudta volna képviselni a magyar nemzetet és a magyar érdékeket,
mint éppen ő. Mester volt abban is, hogy elszánt és bizakodó hangulatot
tudjon fenntartani a világháborúnak legkritikusabb szakaiban
is és csodálatos erővel és szívóssággal képviselte a magyar érdekeket
a hadvezetőséggel és ingadozó külpolitikánkkal szemben. A Tisza
István férfias egyénisége csodálatos képviselője volt a lövészárokban
emberfölötti erővel küzdő és vérző magyar nemzetnek.
Ilyen ember drámai időkben nem távozhatott a hatalomról anélkül,
hogy pótolhatatlan űrt ne hagyott volna maga után. Sorsa Bismarckéval
megkapóan hasonlatos. A fiatal uralkodók csak ritkán
képesek elviselni a nagyarányú tapasztalt államférfiak tekintélyét, akik
felelősségük és erejük tudatában a maguk útján akarnak járni és nem
adják oda magukat arra a szerepre, hogy kilesvén az uralkodó véleményét,
mint a maguk sziklaszilárd meggyőződését adják azután azt
vissza. Tisza tisztán látta, hogy egy oly országban, ahol a népművelés
még primitív állapotban van és nagy tömegek értelmetlenségével
kell számolni, az általános szavazati jog hatása katasztrofális. Tudta,
hogy ilyen körülmények között a széleskörű szavazati jog nem a
demokrácia, hanem a demagógia céljait szolgálja. Ellenezte tehát az
általános szavazati jog jelszavának beledobását a közvéleménybe
akkor, amikor a nemzet a túlizgatottság állapotában volt. Örök emléke
marad a magyar politikai elvhűségnek, hogy a választójogban vallott
meggyőződéséért nemcsak Tisza ment az ellenzékbe, hanem egy nagy
többségi párt követte őt oda. Tiszának egyik legvonzóbb jellemvonása
a baráti hűség, melyet az ő barátai is hasonló hűséggel viszonoztak.
Itt van a lélektani magyarázata annak a csodálatos látványnak, hogy
Tisza egy nagy párt élén ellenzéki pozícióban szomorúan, de türelemmel
tudta nézni ellenfelei tehetetlen vergődését a kormányon.
Ellenezte a politikai jogokra még éretlen tömegek választójogát,
de a magyar népet, melynek egyik legnagyobb ismerője volt, kimondhatatlanul
szerette. Senki az alföldi magyar gazda komoly egyéniségében
rejlő erkölcsi értékeket jobban nem látta, mint ő és bízott ebben
672
az értelmes magyar népben. Képzelhető-e demokratikusabb kormányzati
metódus, mint Tiszának az az eljárása, hogy néplapot alapított
és minden vasárnapon könnyen érthető cikkben igyekezett a néppel
szándékainak és elhatározásainak indító okait közölni.
A régi Magyarország sorsa Tisza Istvánnak a hatalomról való
távozásával eldőlt, ami azután következik, csak agónia. Következtek
idők, amelyek oly rútak voltak, hogy Clio, a magyar história géniusza
letette a tollat, hogy ne legyen kénytelen történelmünk szent könyvének
fehér lapjait becstelen sorokkal bemocskolnia. És abban az
időben összeomlott az orosz és a török, a német és az osztrák császárság
és a királyi trónok egész sora. Nagy és szent történeti tradíciókkal
bíró hatalmak hulltak akkor porba, de nem úgy, mint amikor széles
ívezetű kupolák szakadnak be, hanem úgy, mint amikor leveleket
ellenállás nélkül visz az őszi szél. És abban az időben, midőn annyi
nagyság dicstelenül omlott össze és minden szétfutott, a történeti Magyarország,
a Nagy-Magyarország megtestesítője, Tisza István büszkén
szállt szembe a sötét végzettel, nem adván fel egyéniségéből és meggyőződéséből
egy szemernyit sem.
Azzal, hogy Európa államférfiai közül egyedül ő ellenezte a
háborút és azzal, hogy annyi becstelenség közepette a régi Magyarország
az ő személyében tragikus heroizmussal bukott el, megbecsülhetetlen
erkölcsi kincset hagyott nemzetére.
Nagy államférfiú, nemes hazafi, nemzeti mártír, férfiak mintaképe,
hódolattal hajolunk meg nemes emléked előtt. Ércszobrod
mint emlékeztető példa álljon az újjáépítés korának nemzedéke
előtt!