Márai Sándor önkéntes száműzetésében, 1956 karácsonyán elküldi „Mennyből az angyal”-t az örömhírrel: megszületett a népek megváltója, Jézus Krisztus . Vigye az angyali küldött a jó hírt – „Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok. /Ahol nem csillog a karácsony, / Nincsen arany dió a fákon / Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. ” Biztatva sürgeti: „Csattogtasd szaporán a szárnyad / Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. “Igen, azóta is várunk idestova ötven éve várunk, no már nem az égi küldöttre, hanem arra, hogy az 1956-os forradalom elfoglalja méltó helyét az emberek szívében, lelkében, agyában. Úgy vélem, ezzel még adósai vagyunk a történelmünknek. Azt nem gondolom, hogy „Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal / hozza koszorúit”,- mert örömünkre élnek még néhányan valódi ötvenhatosok, akik őrzik a lángot. De ha ők is elmennek a minden élők útján, lesznek-e újabb lángőrzők? Vagy csak az Országház előtti fekete márvány emlékműből fog elő-elő pislákolni a láng? S csak ott!? A jelen — valljuk be — nem ad derűlátásra okot…
No, de tegyük félre a kishitűséget, a pesszimista gondolatokat, hiszen ennek a vizionált képnek ellene hat, ellentmond az a tény, hogy az ötvenedik évfordulóhoz közeledve, Tiszaújváros Önkormányzata emlékművet állít. Igen! Tiszaújváros Önkormányzata elismerést érdemlően határozott úgy, hogy emlékművet állít az 1956-os forradalom és szabadságharc tiszteletére.Emlékművet egy olyan városban, amely még nem is létezett 1956-ban, csak pár emeletes ház jelezte, hogy itt valamikor város lesz. Néhány ház, amelyeket rabok közreműködésével építettek azokban a vészterhes időkben. Ezek a rabok október végén természetesen fellázadtak és véres ruhadarabokat hátrahagyva, kerítésre aggatva elhagyták a poklok poklát. Egy olyan városban lesz ’56-os emlékmű, amelynek első házain ott maradtak a rabok keze nyomai örök mementóként az utókornak.
(…)
Az emlékmű helyének megválasztása is jelzi a gondolat komolyságát, hiszen két templom közé kerül. Igaz, a törvény háza van hozzá legközelebb, de fogadjuk el, hogy ez jelzésértékű is lehet. A csendesen szemlélődőnek feltűnhet az a — nyilvánvalóan véletlen geometriai szabályosság — talán egyenlő szárú háromszög, amelynek szögei rendre a Szentháromság — Szent István — Szent Forradalom emlékműve irányába mutat majd. Mondhatnánk, ez lesz a Szent Háromszög. Ennek az emlékműnek a forradalom szellemiségét magában kell hordoznia — e szellemiség tárgyiasult jelképe kell legyen. Ha nem hordozza, nem feszíti, akkor önmagában csak egy kő vagy csak egy fémdarab. Akkor vajmi keveset vagy semmit nem ér, semmit nem jelent csak díszlet lesz, ha az előtte megálló ember nem borzong bele a látványba. Mert élethalálharcot és a kegyetlen megtorlást kell egyszerre megjelenítenie — a sikolyt és a csendet kell láthatóvá tennie! Mert harc volt és megtorlás, Dávid Magyarország harcolt a szovjet Góliáttal és Dávid esett el. Ellentétben a bibliai képpel, Góliát vágta le Dávid fejét… Máraival folytatva „Es minden rendű népek, rendek / Kérdik, hogy ez mivégre kellett. / Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? / Mért nem várta csendben a végét? /Miért, hogy meghasadt az égbolt, / Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” / (…) Miért remegtek világrendek? / Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
Kétszer hat napig tartott a reményteli harc, aztán csend lett, síri csend, s iszonytató bosszúállás évekig. Bosszúállás immár „testvéri” magyar segédlettel mondhatnám, de nem mondom, mert ezeknek az elemeknek, ezeknek a semmire sem jó, rongyembereknek csak annyi közük volt, van a magyarsághoz, hogy magyarul beszéltek, beszélnek! Előbújván a patkánylyukból, ahová reszketős félelmükben bújtak, patkánymentalitással, perverz cinizmussal rendeztek vérfürdőt! Olyat, amilyen Dózsa György óta nem volt a magyar történelemben, olyat, amelyre mindenkor és mindenütt emlékezni és emlékeztetni kell. Éljen hát bennünk a remény, hogy minden jó érzésű ember meghajtja majd fejét, s „lelkét” az emlékmű előtt, nem feledve: megbocsátani lehet, de felejteni soha!
ÉLES MIHÁLY
2004. október 20.