Búcsú nővéremtől

Egy más korban, tehetsége alapján bármi lehetett volna belőle.Emlékezőképessége bámulatra méltó volt szinte az utolsó órákig.Sokszor beszélgettünk a közös múltról a tanyavilágról, hatvan, hetven év elteltével is szinte párbeszédet folytatott a megidézett személyekkel.Ám a kemény paraszti világ csak három osztály elvégzését tette lehetővé számára s ez megpecsételte sorsát, nem ezt, nem ilyen sorsot érdemelt volna …
Az ötvenes években Budapestre került és egy szövőgyárban dolgozott.Azokban az években a megélhetésért, a betevő falatért dolgozott mindenki. Az ötvenes évek végén került vissza Demecserbe,dolgozott a keményítőgyárban,a helyi szövőgyárban majd a nyíregyházi konzervgyárban. Dadaként pedig a helyi óvodában. Mindezek mellet keményen dolgozott a földeken!Jó ember volt segített mindenkin ha módjában volt.

Nővéremnek nyolcvanadik születésnapjára

Te őrzöd az otthon melegét

melyet anyánk ránk hagyott,

hogy fogjuk tovább egymás kezét

ha Ő nem lesz, ha eltávozott.

Tápláld az otthoni meleget,

hogy ne fájjon úgy a hiány

ha látjuk az üres helyeket,

az asztal túloldalán.

Te voltál kapocs hosszú éveken át

s Te vagy ma is akire figyel a család,

s példa is, hogy élni másképp nem érdemes,

mert az élet értelme – csakis – a szeretet.

Juhász Gyula: Testamentum

Nektek hagyom, ha innen elmegyek
E búcsúzót, jövendő emberek!

Ha emlékeztek, mit daloltam én,
Ne kérdezzétek majd, ki voltam én.

Nem a pacsirta fontos, csak a dal,
Mely a nem múló, szent összhangba hal.

Én botorkáltam s botlottam sokat,
De nem szűntem dúdolni dalomat.

Szomorú volt a versem, jól tudom,
Csüggedten álltam sokszor féluton.

Én vétkem, én nagy vétkem, érezem,
Hogy nem láthatta könnyemtől szemem

Sokáig a fölpirkadó napot:
De ti ezen ne csodálkozzatok!

Ha én a gyöngyvirágos hant alatt
Nem álmodom, csak fekszem majd hanyatt,

Kívánom és ez testamentumom,
Akarom én, ez így is lesz, tudom:

Hogy meg ne értse többé senkisem,
Miért vérzett el lassan a szivem,

Miért volt nekem fájó, ami szép
S a fiatalság tavaszi izét

Miért érezte fanyarnak a szám
S az asztal végén, vidám lakomán

Mért sírtam én, mint az elátkozott:
Ne értsétek meg azt, ti boldogok!

Nőnapra

Éles Mihály:
Jött a kérés mondjak verset itt.
Mondjak verset, de nőnapit!
Töprengtem kicsit – mégis milyet –
egy hosszút vagy két rövidet?…
A döntés végül megszületett:
a kettő mégis csak több, mint az egy –
s ráadásul dupla élvezet!

Ó, én úgy szeretem a Nőt,
mint tüdő a tiszta levegőt,
mert párom s barátom mind egy egy kaláris,
no meg azért mert Nő volt az Anyám is.

Szerb Antal:
1. A nők mind egyformák, csak az egyik ilyen, a másik olyan.
Lope de Vega:
Egy nőt feledni éppen azért nehéz, mert jól esik a ráemlékezés.
Albert Camus:
Nő nélküli világ, levegőtlen!
Rejtő Jenő:
Aki sokáig foglalkozott már tigrisekkel, kígyókkal és oroszlánokkal, az jól ismeri az asszonyok lelkiállapotát is.
Julia Quinn:
Titokzatos teremtmények a nők. Ha meg tudnák tanulni, hogy pontosan azt mondják, amit gondolnak, a világ sokkal egyszerűbb lenne!
Agatha Christie:
Az élet nagy tragédiája, hogy a nők megöregszenek!

Új honfoglalást…

“Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok
S terhére e föld száz Pontiusának”

( Ady Endre )

Ady Endre csaknem száz évvel ezelőtt megjelent verséből a fenti idézet első sora, nem kérdőmondat hanem szikár kijelentés, lélekhasító, szívfájdító megállapítás. De ” akiknek van füle a hallásra” azok kihallják belőle a máig ható, a ma is aktuális kétségbeesés kiáltását is, mert ma is égető valóság, ma is akad száz Poncius s még több farizeus, akiknek terhére vagyunk. Most ismét mély gödör szélén állunk – ahová egy hamiskártyásokból álló, társaság vezette. Olyanok akiket csak a jó lapjárás érdekelt! S az itt a piros, hol a piros össznépi becsapós játékot játszattak velünk. Ráadásul elbizakodott gátlástalansággal próbálták kiforgatni maradék jussából is az évtizedek alatt gyermekké tett népet! Bűnösök akkor is, ha nem tudták mit cselekszenek de még inkább bűnösök, ha tudták, hogy hazát árulnak! – “Merjünk kicsik lenni” hangzott el a külügyminiszteri kinyilatkoztatás. És mertek kicsik lenni! Kormánytagok, élükön a miniszterelnökkel elmentek a Kempinski Hotelba a román miniszterelnökkel együtt örülni, évfordulót ünnepelni, koccintani arra, hogy Erdélyt Romániához csatolták! És mertek kicsik lenni a kettős állampolgárság megtagadásánál! Mertek riogatni huszonhárommillió román munkavállalóval. Mertek kórházat bezárni, ágyszámot csökkenteni, vizitdíjat szedni, a betegeknek gyógyszer helyett széfet adni. Merték a világszínvonalú magyar iskolarendszert lenullázni. És merték a falusi kis postákat, kis iskolákat, gyógyszertárakat bezáratni, falvak közbiztonságát, a vasútvonalakat megszüntetni… A huszonnegyedik órában vagyunk, mérhetetlenül eladósodva állam és állampolgár egyaránt – most már nem kevesebb mint a megmaradásunk a tét, mert rohamosan fogy a magyar! Vészjósló a statisztika: évtizedek óta többen halnak meg mint ahányan születnek. S már igény merült fel az ország felvásárlására is , ( egy kis “nagyhatalom” első embere , gőgös elbizakodottságában jelentette be , hogy: ” Izraelnek precedens nélküli sikerei vannak, mostanra kivívtuk gazdasági függetlenségünket, fölvásároljuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot” – ( mert van bőséges, jó minőségű ivóvize, van folyója, és a födje jó, legelőin a fű kövér…). Jól láthatóak a jelei annak , hogy ez az úr nem a levegőbe beszélt. A “magyar” kormány pedig tudomásul vette az elhangzottakat lapított, nem volt diplomáciai jegyzékváltás s nem kérették be az illető ország nagykövetét sem. A Kárpát- medencében rokontalan magyarságot sokan, sokszor akarták már elveszejteni ; – “Isten csodája, hogy még áll hazánk” . – Ám eddig szemtől szemben: kardok által, ágyúkkal vagy tankokkal – ma pedig, bankokkal és lassan ölő médiaméreggel! Ráadásul ilyen intenzitással, céltudatossággal még sohasem támadtak ránk! Amint már tapasztalhatjuk is, a pusztításnak e sunyi, alattomos formái veszedelmesebbek minden eddigi próbálkozásnál . Adós fizess (!) mert ha nem fizetsz, akkor jön a kigyúrt végrehajtó-terminátor és ellentmondást nem tűrően, szenvtelen könyörtelenséggel végrehajt, – “pusztuljon a lakos!” Tízperced van arra, hogy összepakolj s földönfutóvá válj. – A magyarság a tatárdúlása után lehetett ilyen kétségbeejtően rossz állapotban . Ám IV. Béla királyunk tudta mit kell tennie. Itt és most új honfoglalás – pontosabban hon(vissza)foglalás kell! Vissza kell “perelni” ami a mienk, vissza mindent amit eloroztak a gátlástalan kufárok! Ha nem tesszük akkor megérdemeljük utódaink megvetését. – A végveszélyt vizionálva vetődhet fel a kétségbeesett és történelmietlen kérdés, hogyha így túl lehet adni az országon, annullálni – ezerszáz évet, akkor érdemes volt-e idejönni itt letelepedni? Nem lett volna-e bölcsebb ha őseink mindent feladva, visszafordítják lovaikat, szekereiket s a besenyők, bolgárok nyilaitól rogynak össze a senki földjén?! Akkor legalább férfias, hősi küzdelemben jött volna el a vég s nem hosszan agonizálva, szégyenteljes körülmények között. Játszadozhatunk persze a gondolattal, mi lett volna ha… Ha egy merész jós transzba esve megmutatja a Vezérnek a jövőt! Megmutatja az ezerszáz esztendőt; kegyetlen vérfolyamaival, testvérharcaival. Láttatva Koppány felnégyelt testét, Dózsa György égett húsából lakmározókat, Hunyadi László, majd a jakobinusok fejehullását, Muhit, Mohácsot, Nagymajtényt, Madéfalvát, Világost, 1849 és 1956 mártírjait, vértanú miniszterelnökeit! – És megmutatva persze a mérleg másik serpenyőjét is ; mi vethető össze az iszonyattal? – Hallhatta volna a Vezér, hogy papok érkeznek majd napnyugatról elhinteni a hit magvait, valláserkölcsi tilalomfákat felállítani, kezelhetővé, kezessé tenni az addig oly rakoncátlan lovas népet. Hallhatott volna Szent István király művéről, hogy a kereszténység megtartó erővé vált, amely itt fogta, ide kötötte Árpád népét. Megjelenhetett volna lelki szemei előtt a tatár áradat után újraéledő, újjáépülő ország s, hogy Hunyadi János bástyaként védelmezte az országot és a ( később oly hálás !) nyugati civilizációt. Láthatta volna lelki szemeivel felemelt fejű, szabadságszerető népét hosszabb – rövidebb ideig karddal a kézben… – S ha mindezt előre tudja,vajon miként cselekszik?! – No de ne játszadozzunk tovább ezzel a valószerűtlen, szürreális álomjátékkal, térjünk vissza inkább a rögvalósághoz s tegyük fel a kérdést Vörösmarty Mihállyal: “Ki mondja meg, mit ád az ég? ” – a ránk következő években, évtizedekben, netán évszázadokban. Velünk vagy nélkülünk? – Sötét a jövőkép, mert se közelben se távolban nincs a kiutat megvilágító “fáklya”, csak pislákoló fény s a remény! A mai valóság: véget ért végre a ” perc- emberkék dáridója”. S minden bizonnyal olyan emberek kerültek a kormánykerékhez akik számára az ország nem lehet kótyavetye tárgya, akik tudják, hogy ez a maradék haza – nemcsak a mi jussunk, hanem az utánunk következő reménybeli generációk jussa is. Tekintsünk hát bizakodással a jövőbe, hogy mégis csak lesz újjászületés. – A história szerint Árpád honfoglaló népének száma – asszonyostól,gyermekestől, öregestől – nem érhette el a fél milliót sem. S az általuk vérrel, verejtékkel megszerzett, megőrzött hazát mi nem veszíthetjük el nem adhatjuk fel! – Éljünk hát e joggal, s legyen végre “megvilágosodás” az elmékben, uralkodjon el végre a józan ész (!) és segítsen az utolsó előtti órákban. És mindenekfelett kössön össze bennünket a hit, a remény és a szeretet.

2010. június Éles Mihály

Bikaballada

BIKABALLADA

Alkalmi vers az idősek farsangjára
a Rímhányó Romhányi stílusában

Egy fiatal tehén világra hozta fiát,
a négy lábon is csak csetlő-botló, bikát.
A kis bikácska olyan aranyos,
szőre barna orra meg fitos.
Mint kiskamasz eszes volt, jól tanult a bikaiskolában,
örült is a sok marha – lesz értelmiségi a családban! És nagy bika lett a kis bikából,
s nem kért többet a tudományból! Belezüllött az éjszakába, ott, teljesült minden vágya! Megkapott minden marhát, tisztességest és szajhát, nőttön nőtt egója , fönn hordta az orrát!
Amerre járt, fű nem zöldült fa hullatta lombját, megrezzent ember s állat ha hallatta a hangját!
Gyakran állt tükör előtt illegetve magát, már kis csorbulásnál is köszörülte szarvát!

Így pörgette éveit öntelt bikasága,
mígnem egyszer betévedt a nagy arénába!
Tíz marcona legény , éppen akkor:
vért kívánt venni egy virgonc bikából.

Komorsága nem tűrhette, ahogy fajtáját alázták, szikrát szórtak szemei s kardként döfte szarvát!
A mozdulat végzetes, és elhamarkodott,
mivel tíz torreádorral tengelyt akasztott! Nem cifrázom tovább elmondom a valót: Harcolt vitézül a felbőszült, hatalmas bika, de a túlerő előtt meg kellett hajolnia!
Tíz tőrdöféstől rogyott térdre – szól a krónika- minden idők bikáinak legbikábbika.

Élettársunk – a termőföld

Az elmúlt két-három évben vajúdó termőföld tulajdonviszonyok – a meghozott, “Kárpótlási törvények” ellenére – rendeződni látszanak.Talán a kezdeti félremagyarázásokon, mesterséges akadályokon már túl vagyunk s aki termőföld tulajdonos akar lenni,azzá lehet,ha megvannak a feltételek.Reményeim szerint tehát véget ér mindörökre az a lidérces kor, amelyben egy idegen szellemű erő földnélküli pályára repítette, gyökértelenné tette a parasztságnak éppen azt a dolgos rétegét, amely együtt lélegzett a termőfölddel! E réteg , őseiket is beleértve – önként, karrier vagy kalandvágyból- nemigen hagyta el a hazát, az életet adó földet.Csak a háborúk és azok következményei vethették őket tartósan határon túlra, no meg a nincstelenség!A zselléri sors, a kilátástalan jövő ültetett sok embert hajóra – Amerikába ringatva őket, hogy aztán a centenként összekuporgatott dollárjaikkal siessenek haza földet, házat, tanyát venni! Rájuk és az otthon maradt, földhöz juttatott a magántulajdont ízlelgetőkre csapott le az önkény az erőszakos kolhozosítással! Sokan nehezen tudták feldolgozni a velük történt tragédiát, mély lelki válságba, depresszióba estek, összeroppantak, öngyilkosságba menekültek. Másokat a Tsz elől menekülve krampácsolni, Sztalinvárost építeni lökött a nagy “átalakulás” s hetenként utazhattak több száz kilométert a túlzsúfolt vagonokban vagy azok lépcsőin kapaszkodva,hátukon a házikészítésű vászonszütyővel. A szütyőben a kétkilós vekni, a kocka alakúra sajtolt zsír vagy mű-gyümölcsíz, az irány pedig a várostól a falu felé. A vonatból persze “kigyönyörködhették” magukat a pipacstáblák pirosan lángoló, hullámzó tengerében és a gaztól felvert jó termőföld lehangoló panorámájában. A sors kegyetlensége,hogy éppen e földért élők-halók közül nagyon kevesen érték meg az új “földosztást” az új honfoglalást. Akik pedig megérték, már nagyon idősek és mégis az lenne a természetellenes részükről, ha nem kezdenék újra. A csak azért is megmutatni a világnak, a nekifeszülés akarata és szelleme vibrált – a licit utáni földkiméréseknél – a kifényesült tekintetekben és a kisimult ráncokban, széles mosolyokban! Példaerejű lehetne az ifjabbak számára ennek a meggyötört,földre vert ,megtaposott és mégis “örökifjú” nemzedéknek makacs kitartása, hite mely azt példázza,hogy vert helyzetből is van feltámadás egyenes derékkal.És kitartással újra lehet és kell kezdeni! Újra lehet kezdeni, noha az újrakezdés természetrajza – a semmiből valamit teremteni. Azok , akik ezt vállalják nagyhitű emberek! Az örök újrakezdők, az örök optimisták,bár jól tudják,hogy már csak néhány napfényes esztendő van számukra engedélyezve. Némi elégtétel, kárpótlás a sorstól,hogy újra birtokba vehetik , újra együtt lehetnek az évezredes “élettárssal” – a termőfölddel. Ismét beszélhetnek hozzá, megsimogathatják tekintetükkel, becézgethetik, mint hajdanán. “A föld meghálálja, ha jól bánnak vele” – halottam nem egyszer családi körben. Igen, mert a termőföld is olyan, mint bármely élőlény – szeretetet és törődést érdemel.

Éles Mihály 1993.okt.12-én.

Aulich Lajos, Damjanich János, Desewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westenburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly – ők voltak azok a honvédtisztek, akiket 1849. október 6-án Aradon végeztek ki a szabadságharcban folytatott tevékenységük miatt.

Haláluk előtt néhányan könyvekből merítettek még erőt a rájuk váró legutolsó nehéz pillanatra, néhányan pedig feleségeiknek és gyermekeiknek fogalmazták meg búcsú gondolataikat.

“Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.” Aulich Lajos

“Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.” Damjanich János

“Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.” Dessewffy Arisztid
hirdetés

“Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.” Kiss Ernő

“Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.” Knézich Károlyaradi1

“Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom!” Láhner György

“Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.” Lázár Vilmos

“A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.” Leiningen-Westerburg Károly

“De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.” Nagy-Sándor Józsefaradi2

Cserna Károly rajza az aradi vesztőhelyről, a Vasárnapi Ujság illusztrációja, 1890

“Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.” Poeltenberg Ernő

“A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.” Schweidel József

“Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.” Török Ignác

“Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.” Vécsey Károly

Búcsú Illyés Gyulától
A gyász és az emlék hozta csekélységemet is ide – országhatáron át, a Hargita tövéből –, Illyés Gyula koporsója elé. A gyász, mely az egyetemes, tizenötmilliónyi magyarságé, sőt a nagyvilágé, és az emlék: valamikori közös erdélyi utazások havas hangulata, a személyes ismerkedés romolhatatlan élménye. Kezdő írók és poéták mint égő csipkebokornak szavát hallgattuk őt, és tanácsait jó helyre tettük el a szándékainkban. Az egyik így hangzott: „Nyíljon rá szemetek a történelmi követelményre. Erdély – egyenjogúság és testvériség, ezt alakítsátok.” Alaphangja volt ez, minden népekre nézve, a humanista internacionalizmus szellemében. Ilyennek ismertük őt, így tartja számon egész Európa, tudván azt is az életműből: mi volt holtig tartó teher a szívén, édes vizében a só, borában az üröm.
Szellemi hatalmának titkát is sejtjük: a teljes azonosulás a nemzet történelmi gondjaival; nyomorúságával és fölemelkedésével a kedvező időkben.
Itt és újra egyedül Illyés Gyuláról mondható el, amit Kosztolányi vallott Adyról: „Hittel állítom, hogy egyetlen magyarul író költő – Csokonait, Petőfit és Aranyt is beleértve – sem foglalkozott annyit (közvetlenül és közvetve) a fajtája kérdésével, mint ő.”
Tegyük hozzá: a fajtájával – nem faji alapon.
A nemzetével – nem nacionalista elfogultsággal.
Osztályával a szocializmus szellemiségében.
És egyebek között: a Duna-völgyiség gordiuszi csomóival, a tiszta szándékú kéznyújtás művészi dokumentumaival, csodálatos műfordításaival is. Dunának, Oltnak egy a hangja – dobta föl szép álmát Ady az égre, majd fölvánszorgott a porból József Attila, futó vizekre rajzolván a maga reménységét is, az iszonyatokat békévé oldó emlékezésben. Ki társult hozzájuk ebben, a szomszéd népekhez körbe fordulva? Mindenekelőtt Illyés Gyula, Ady teljes örökségének vállalásával, jól tudván, keservesen tapasztalván, hogy az eszmény nem él eszményi körülmények között, hanem inkább ordas indulatok áldozata lehet sok esetben. De csak az eszme vajon? Magát a költőt is elveszejtés végett keresték nemegyszer – emlékezzünk a hajdani pörökre s a rágalmak változatos irányú sáskafelhőire! Kis kuvaszok azt is elugatták dicsekedésképpen, hogy jólesett a lábikrájába harapni – a századnak legújabb esztétikái nevében is persze. Ő pedig ment a maga útján a fölvállalt gonddal örökös megújulásban. Sas nem kapdos légy után. Akik tanítványai voltunk, változatos szirénhangok zsivajában figyeltük távolról az életmű fényeit. Hallhattuk pedig, hogy Petőfi és Ady megrontotta a magyar irodalmat; hogy költészetben a társadalmi-nemzeti közöny az egyéni szabadság legjobb alkotmányos garanciája; hogy annál nagyobbak lehetünk, minél inkább lekicsinyeljük itthoni dolgainkat. Az úgynevezett irodalmon kívülieket: Sziszüphosz véres köveit, amelyek most vállak után néznek – az idő szigorával. Hol vannak vajon, hol vannak ezek a férfivállak? Ezt is kereste még életében, jó reménységgel.
Miközben a Puszták népét már világnyelveken olvasták.
Miközben a nemzeti sorsot faggató verseit, egyetemes érvényű líráját világnyelveken olvasták.
Miközben a modern Európa nyújtotta feléje az elismerés babérkoszorúit, nem tudván: sejtvén csupán, hogy a századvég egyik legnagyobb szellemét tiszteli meg változatos kitüntetésekkel.
A valót, a nemzet csontjáig-velejéig ható lényeget mi tudjuk igazán. Az egyazon mélységből indultak. Akik nem csupán a hatalmas életművet, annak hátterét is látjuk, tudjuk, az idegeinkben hordozzuk: a történelmet, mely népeket ölébe vett, népeknek hátán táncolt, orgiát ült. Erről személyes vallomást kellene most tenni, a hozzája szegődött ifjú nemzedékek legelső rápillantásáról bár, az ő érkezésének damaszkuszi fényességéről. Tétova kereséseinkben úgy jött ő, akár egy forradalmi szabadcsapat a szegények zászlajával: Nyugatról, a polgári hazafogalom szürrealista rombolóinak köréből – új Széchenyiként: a hazateremtés hevületével; fehéregyházi tömegsírba-feledkezéssel, mert hangot hallott onnan: még élek! – kiáltott Petőfi a dögölj-meg-omlásból és majdan a bibliává lett illyési műből. Ahol én születtem: zsellérek voltunk a nyelvi ruházkodásban, érthető hát az ujjongás az Arany János-i gazdagság láttán, nyelvünknek megújult erdőzúgásában. Mikor is úgy jött Illyés Gyula: Berzsenyi sorsszimfóniáival, egy Kemény Zsigmond mélységmámorával, Vörösmarty eget szaggató mozdulatával, Mikes hűségével a fölvállaltakban, Kossuth fölemelt ujjaként az intelemmel: aki „valami szép nagy ügyben fején találta a szöget, az csináljon kalapácsot magából, és amíg bírja lélegzettel, sújtson és sújtson”. Ez volt az a „friss lángú” fiatalember, az a szívós férfi, akinek emlékét az aggastyán költő is jó szívvel őrizte. Őrizte, s a sújtások korszakai után – már-már testamentumként – helyet készített szívében a megnyugvásnak is. Szándékát megvalósította. A nemzethalál árnyaival viaskodó magyar költészet házában ablakokat nyitott sorra a bizakodás fényzuhatagának. Megújult szülőföldjén járva, szívserkentő metaforát küldött az ő népének: Magyarország végre történelmi szélárnyékba jutott, a bizonyítás, az új értékteremtés idejét éli. És hosszú, hosszú időt kívánt az új reneszánsznak.
Akkor elnéztük őt a képernyőn, a viharokból csöndes szó ágára szállt jövőbe tűnődést, az Áron látta besenyőivadék hiúzszemét, mely mindig és mindenütt azt figyelte, miként lehetne ezt az országot, e népet megtartani – és fölsajgott bennünk az érzés: bárcsak ne kellene őt még sokáig megsiratni!
Ne sirassátok! – hallgattuk a minapában Juhász Ferenc csillagizzású vigasztalását, de könnyharmat ült a költőtárs, az ő szavain is, meghordozván bennünket a lángelme égboltján és az elárvult házban, Flóra asszony bánatában. Ne sirassátok őt – mondja az életmű, amit nehéz lesz bárkinek is meghaladni a jövő században, de magunkat is siratnunk kell a fogyatkozásban.
Mert nem bizonyos, hogy elég erőt merítettünk az ő erejéből, Kharón ladikjának láttán, amellyel ő már éltében megfordult odaát. Ahol nagy elődei várták. Ahol most a turini remete, hűséges honvéd-Józsáját látván őbenne, újból azt mondja: Eljött Magyarország! Jött az üzenettel: „Higgyétek, hogy a halál: legyőzhető, ha én, lám, elestem is. Ha mind elesünk is; kitartó, magányos hátvédként, a végsőkig, ahogy megfogadtuk.”
Gyula bácsi! Nyugodj békében!
Gyula bácsi fél szárnya: édes Flóra nénénk, vigasztalódást!
Sütő András gyászbeszéde Illyés Gyula koporsója mellett.
EZEN A NAPON

Zűrzavar nélkül nincs bolsevik hatalomátvétel

Csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezünk saját írásaival, beszédeivel

Ezt már 1905-ben kipróbálták Oroszországban. Lázítás a cár ellen, merényletek, gyilkosságok, utcai vérfürdő kiprovokálása, majd a főpróba után, a háború poklában az 1917-es hatalomátvétel mind-mind a legteljesebb zűrzavar keretében történt. 1918-ban ugyanezt tették Magyarországon is, Károlyi őszirózsás forradalma csak és kizárólag annak a zűrzavarnak az előhívására történt, ami után Kun Béla átvehette a hatalmat.

Ez már a múlté, csak tanulságul szolgálhat. Nézzük a jelent. A 2002-ben a csalásokkal, médiaterrorral, félrevezetéssel, s máig felderítetlen módszerekkel megszerzett hatalmat az MSZP–SZDSZ-koalíció jóra is használhatta volna. Az Orbán-kormánytól csökkenő mértékű inflációt, a széfekben egy kis tartalékot örökölt. Mégis nyomban zavarkeltésbe fogott, előbb megbuktatta Medgyessyt, akit az osztogatással megbízott, majd hozta Gyurcsányt, akit a párt elnöksége nem javasolt, de az üzlettárs Leisztinger tőkéje istenített, s akinek vezetésével a pártelit félelmetes rablásba fogott. Már ekkor lehetett látni, hogy a rendszert nem a kormány, nem a két koalíciós párt, hanem egy nemzetközi háttérhatalom irányítja, és a számára szükséges zűrzavart is ez szervezi. Gyurcsány elsősorban homokzsák: őt püfölik, dobálják, ő az oka mindennek, ő takarja el, hogy milyen erők dolgoznak a háttérben, és hogy valójában mi a célja az egésznek. Ez a szerep elsősorban alantas és hazug. Minden részlete, minden mozzanata álságos, és csak a valóság, a tények eltakarására szolgál. Gyarmatosítani, megszállni, tetszés szerint betelepíteni egy nemzet életterét úgy lehet a legkisebb ráfordítással, ha a nép nem tudja, mi történik vele. Mert ha megsejt valamit, akkor ellenáll. Akármennyire öreg és fáradt, ha látja végét közelegni, fellázad. És akkor a program csúszik. A csúszás megdrágítja a folyamatot. Nem a karhatalmi erőt, a lövedéket és a gumilövedéket sajnálják az ellenálló néptől, hanem az időt. Amellett a levert lázadás után konszolidálni kell. Vissza kell állítani valamelyes jogállamot, enni kell adni legalább a felének, hogy elviselje a többi kiirtását. Ez macerás, ahogyan ők mondják. Ezért jobb a bamba nemtudás, a beletörődés és a médiumok szétbeszélése.

Az MSZP egyre inkább az ostromlott vár népének lelkiállapotába kerül, és lassan elfelejti, hogy a várat valójában nem ostromolják. Természetesen akciókat, ostromokat és gárdákat is kell szervezni, mert a bolsevikok, és különösen az internacionalista elit egy része számára fontos az ostromlottság képzete, és megtanulták az általuk kezdeményezett lázadások leverésének eljárását, hisznek üdvözítő voltában. Semmi sem kelt nagyobb, ostobább zűrzavart, mint egy műlázadás és annak leverése, vagy nevetségessé tétele. Így valójában a nemzet legjobb erőit lehet kinevettetni, akik szeretnének valóban ellenállni.

A zűrzavarban mindenből legalább kettő van, igazságból pedig mindig több, de mindig minden kioltja egymást. A zűrzavarban a tények már régen nem makacs dolgok, mert már nincsenek tények. Csak ellentények vannak, és a másság félelmi problémái, amelyek azonban állandóan változnak. Semmi sincs a keletkezés állapotában, mert minden, ami magyar, az elmúláséban leledzik, ami pedig keletkezik, az titkos, őrzött, kisajátított és az más. A zűrzavarban az mondhatja, hogy ő fél, akinek minden hatalom és minden pénz a kezében van, és az állíthatja azt is, hogy őtőle nem kell félni. Az ellentény mindig fontosabb, mint az élettény.

A zűrzavarban a magyarság átesik a saját létezése túloldalára. Ez még nem a halál, de már nem is élet. A magyarság ma tulajdonképpen lényegében véve saját termés, termelés, saját munka nélkül él. Mindenki a szolgáltatásban dolgozik: a beszolgáltatásban. A nyelvet szándékosan tönkreteszik, mert páratlan megtartó erővel bír, és ezért útban van. A kultúrát folyamatosan és tudatosan tönkreteszik, és a népet szándékosan az iskolázatlanság állapotában tartják, hogy a nép fiából ne lehessen vezető senki. A legfontosabb mégis a saját munka és a saját teremtés leállítása, mert ebből következik a legteljesebb kiszolgáltatottság. A társadalom, amely mindenből behozatalra szorul, és mindene el van jelzálogosítva, nem is álmodhat a függetlenségről. Nem is álmodik.

Ez az őszödi beszéd valósága. Ma már mindegy, hogy az egy évvel ezelőtt kitört országos tüntetéseket és a zavargásokat szervezték-e, és kik szervezték, ha igen, és az sem fontos, hogy a mostaniakat ki szervezi és miért, már csak az összhatás a fontos: a zűrzavar. A gazdasági növekedés kimutatott értéke gyakorlatilag nulla, sőt lehet negatív is, a Földhitel és Jelzálog Bankot éppen most adták el, nem tudjuk kinek, az egészségügy és az iskolarendszer szétverése napirenden van, minden pang vagy züllik, minden szétesik, és a legtöbb magyar minden mozdulatot kilátástalannak és értelmetlennek talál. A félrevezetés művészetté vált.

A gyarmattartó újburzsoázia kimondta, hogy mindegy, hogyan jutott hozzá hatalmához, vagyonához – és ebben a választási csalások is benne foglaltatnak –, felülvizsgálatnak nincs helye, mert megtörtént, ami megtörtént. A tényt, hogy a törpe kisebbség gazdag és minden hatalommal rendelkezik, a többségi népnek, ha szenved is, el kell fogadnia. Az elfogadtatás maga a hatalom. Az elfogadtatást két módon lehet érvényesíteni: erőszakkal és zűrzavarral. Most a zűrzavarral való elfogadtatás korszakában vagyunk, de már láthatóak az erőszak bevezetésének a jelei. A Magyar Gárdát azért találták ki, hogy legyen mire erőszakkal válaszolni. Szervezik és edzik az erőszak új testületeit, egységeit. Közben az új erőszakszervnek kikiáltott Magyar Gárda elsomfordál a salgótarjáni „Gól” presszó elől, mert oda nem engedik be. A Gárda nem vesz részt az Őszöd-mozgalomban sem. Elfojtani a gondolkodást, és csak az acsarkodást tartani meg, ez a liberális taktika lényege. Acsarkodó terem, mint a dudva, a gondolkodó a műveltségből nő fel. A zűrzavar alapembere az acsarkodó, minden nyilvánosságot megkap, a gondolkodót elszigetelik.

Nem az acsarkodást, hanem a gondolat és terv által vezérelt összefogást kell megteremteni. Nép, középosztály, dolgozók és dolgozni akarók összefogása.

(Magyar Fórum, 2007 ősze)

HA TÓTH KRISZTINA ELFELJTETTE VOLNA, MI VOLT A VALÓDI SZELLEMI KÚTMÉRGEZÉS, FELFRISSÍTEM AZ EMLÉKEZETÉT…
Tóth Krisztina kortárs költő hetekkel ezelőtt azzal került reflektorfénybe, hogy a haladó, liberális kultúraértelmezés és kánonátírás jegyében kivenné a kötelező olvasmányok közül Jókai Mór Aranyember című klasszikusát. Néhány napja pedig egy osztrák lapnak siránkozott a középkori maradiságot is alul múló, magyar viszonyokról.
És ahogy ez ilyenkor már csak lenni szokott, a menetrendszerű, halvány antiszemita vádak is szépen fröccsentek Magyarországra, amely a költőnő szerint kimondottan „mérgező ország”.
Be kell valljam – némi túlzással -, hogy hetekkel ezelőttig azt sem tudtam, hogy Tóth Krisztina a világon van. Nyilván az én hibám is mindez, elismerem, hiszen amikor versolvasáshoz támad kedvem és időm, inkább a klasszikusokat, mintsem kortárs költők műveit húzom elő. A valódi kikapcsolódás számomra ugyanis egyfajta irodalmi időutazást jelent, ami feltételez némi távolságot a mai, kizökkent világ időzónájához képest. Ezért is olvasom inkább régi idők, mára klasszikussá érett íróit, költőit.
S most ugyan beleolvastam Tóth Krisztina eddigi életművének darabjaiba, mégsem költészetét szeretném minősíteni. Az idő majd úgyis megteszi, helyettem is…
Amellett azonban nem tudok szó nélkül elmenni, amit a költőnő a hazánkról mondott külhonban. S ahelyett, hogy hosszasan sorolnám – minősíthetetlenül elfogult, hazug módon hitelrontó – kinyilatkoztatásainak tételes cáfolatát, csupán két kérdést szeretnék neki feltenni:
1. Az alábbiakban olvasható balliberális művészektől, közéleti emberektől származó – nem a teljesség igényével összegyűjtött – idézeteket szem előtt tartva, mégis mi volt a valódi szellemi kútmérgezés, ki tette ilyenné a légkört Magyarországon az elmúlt évtizedekben?
2. Ha mi írnánk ilyeneket róluk, vagy mindarról, ami nekik szent, vajon meddig hallatszana a visítás?
📌 Spiró György író:
„Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,
füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,
csönd van.
(…) és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,
hogy bebizonyitsuk: nemcsak a szemetek tudnak magyarul.”
📌 Landeszmann György vezető főrabbi, a magyar kultúráról:
“Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack.”
📌 Iványi Gábor lelkész, a turulról:
„Dülledt szemű, mesebeli tojószárnyas…”
📌 Kis János SZDSZ alapító, a Szent Koronáról:
„Micisapka…”
📌 Kertész Ákos író, a magyarokról:
„A magyar genetikusan alattvaló (…) boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.”
📌 Esterházy Péter író:
” Így gondozd a magyarodat!
A csokorba kötött magyart szétbontjuk, és éles késsel ferdén visszavágjuk. Kivétel a fásszárúak, mert azokat törjük, vagy kalapáccsal zúzzuk. Nehogy megrohadjon a magyar. Az összement magyart a savó leöntése után túrónak használhatjuk…
(…) Ki tartson magyart? Kezdő magyarbarát inkább kanmagyart tartson, ne szukát! (…) A magyart következetesen dicsérjük vagy dorgáljuk! Lágy, barátságos hang: jól van, jó magyar, illetve keményen, határozottan: pfuj, magyar, helyedre! (…) A rágalmaktól magyarod minősége alig változik, az esetleges vizeletfoltokkal ne törődj, bazmeg.”
Na, ennyit a szellemi kútmérgezésről, rossz hangulatról, meg „Orbán cirkuszáról”, Krisztina…
Javaslom: ahelyett, hogy a jövőben újra hülyeségeket beszélne majd üldöztetésről, Jókairól, elnyomó férfi karakterekről, meg a fasizálódó Magyarországról, könyörgöm, inkább írjon verseket!
Komolyan, még azzal is kevesebb kárt okozna. Pedig, hát…
Hozzászólások