Hajdu Imre: Hamvas Béla hazatalált
Hajdu Imre: Hamvas Béla hazatalált
Tíz évvel ezelőtt, 2009. március 24-én vette fel a tiszaújvárosi Városi Könyvtár Hamvas Béla író nevét. Az évfordulóra azzal a beszédemmel emlékszem, amely az avatóünnepségen, a helyszínen elhangzott.
Tisztelt Ünneplő és Tisztelgő Közönség! Hölgyeim és Uraim!
Három hétre Húsvét ünnepétől, mondandómat egy bibliai történettel kezdem. Azt, hogy elmondom, annak mégsem a közelgő nagy ünnep az igazi oka, hanem sokkal inkább kísérteties hasonlósága egy másik történettel.
Lukács evangéliuma 24. fejezetének 13. versében ez áll: „És íme azok közül ketten mennek vala ugyanazon a napon egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvan futamatnyira vala, melynek neve vala Emmaus.”
Hogy a gyermekek számára is világos legyen a történet, arról van szó, hogy a feltámadás napjának késő délutánján, két tanítvány útban volt Emmaus felé. Emmaus egy kis városka volt, mintegy tizenkét kilométerre Jeruzsálemtől.
Ezeknek a tanítványoknak nem volt kiemelkedő szerepük Jézus életében, a szentírás is csak egyiküket, bizonyos Kleofás nevét örökítette meg, ám mindketten komolyan hittek, bíztak az Úrban.
S ők ketten, ott, akkor, az estébe hajló órában szomorúan mentek az emmausi úton, s a Jézussal történteket beszélték egymás között.
Még soha nem vesztették el annyira a bátorságukat, mint akkor. Reménytelenül és tehetetlenül haladtak az úton a kereszt árnyékában.
S akkor ott, amint haladtak, egy idegen, egy harmadik csatlakozott hozzájuk. A két tanítvány látását azonban mintha valami akadályozta volna. Az idegenben nem ismerték fel az ismerőst. Az ismerőst, aki nem volt más mint Jézus. Ahogy Lukács írja: „De az ő szemeik visszatartóztatának, hogy Őt meg ne ismerjék.”
A történetnek az a vége, hogy bizony már beesteledett, amikor Emmausba értek. Az idegen folytatta volna útját, de a magukat árvának érző tanítványok arra kérték Őt, hogy az éjszakában már ne induljon tovább, pihenjen meg házukban. Jézus, az idegen elfogadta a meghívást, betért hozzájuk. S amikor asztalhoz, a vacsorához hívták, akkor kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta.
S abban a pillanatban megnyílt a két tanítvány szeme, az idegenben felismerték az Urat, aki azon nyomban eltűnt szemük elől.
De a lényeg ott maradt. A lényeg, a bizonyosság! A két, már-már hitevesztett tanítvány, a két gyarló földi ember megbizonyosodott róla, hogy Jézus tényleg feltámadt, hogy él, és ez örömmel és újra hittel töltötte el szívüket.
Miért mondtam el ezt itt, most egy emléktábla avatás, egy névadó, egy emberre emlékezés, s ezen embernek eme helyhez kötődése kapcsán?
Az ok a hasonlóság. Az elmesélt bibliai történet után ugyanis elmondok egy másik történetet. És én – remélem Önök is –, érzünk majd valamiféle kísérteties párhuzamot, hasonlóságot.
Ez a másik történet, több mint 1900 évvel később játszódott, s nem bibliai földeken, hanem itt, ezen a vidéken, ahol most mi élünk.
Igen, mert korábban is éltek itt a Tisza partján, egy másik Emmausban, a két tanítványhoz hasonló egyszerű emberek. Nem ketten, hanem sok százan, olykor több ezren is voltak, s egy új hit szellemében, egy új hit ellentmondást nem tűrő kényszerét, diktátumát, vélt csalhatatlanságát eltűrve vagy kihasználva.
S közéjük bekerült egy idegen. Egy idegen, akit nem ismertek fel. Nem ismertek fel, mert kinézetre épp olyan volt, mint ők. Bakancsot hordott és munkásruhát. Kevés haját napközben svájcisapka takarta, épp úgy cigarettát sodort, mint a legtöbb akkori dohányos, s ágya, szállása nem igazán volt különb a többiekétől.
Egy hangyaboly egyik hangyája volt ez az idegen, akár az a többi száz, többi ezer. Akik közül az egyiket Donogán Lászlónak hívtak, a másikat Türk Balázsnak. A harmadikat mindenki csak pipás Szabó Istvánnak hívott, mert állandóan pipázott, a Kossuth-díjjal kitüntetett főépítésvezetőt pedig Lipták Jánosnak.
Sorjáznak a nevek: Ficzere Ferenc, Török Pál, Szemes János, Lovas János, Szirmai Lajos, Nemecsek Károly, Román István … Oldalakat tenne ki, ha tovább sorolnám.
S közöttük ott volt az idegen, akit a szemek nem ismertek fel, s aki maga sem nagyon akarta, hogy felismerjék. Őt meg Hamvas Bélának hívták hivatalosan, de a hétköznapok gyakorlatában a többiek – már csak a kora miatt is – Béla bácsinak szólították. Persze, én úgy gondolom, a belőle kisugárzó delej okán is. S ez a furcsaság legtöbb itt megfordult emberből – légyen kubikos vagy mérnök, talán még ha párttitkár volt akkor is – kiváltott egyfajta tiszteletet. A Béla bácsi megszólítást mindenképp. S Ő, Béla bácsi megfordult korábban Inotán, majd jött Tiszapalkonya, azután pedig Bokod következett. Ő volt az 1951-1964 közötti Magyarország Béla bácsija.
Az pedig már jóval később történt, hogy 1988-ban, vagy 89-ben?, a már említett Donogán László bement egyszer Leninvárosban, a Lenin úton található – ma már ott nem létező – könyvesboltba, s ott nézelődés, válogatás közben kezébe akadt – szinte véletlenül – egy könyv: Hamvas Béla: A láthatatlan történet. (1988-ban adták ki újra.)
Olvasva a szerző nevét, Laci bácsinak eszébe jutott: annak idején volt neki egy munkatársa a Tiszapalkonyai Erőmű építésén. S azt az embert is Hamvas Bélának hívták. S ahogy elolvasta a könyv hátoldalán a szerző rövid nacionáléját, s ott szemébe szökött a Tiszapalkonya név, a meglepetés döbbenetével, ám még inkább örömével konstatálta: az a Béla bácsi azonos azzal a Hamvas Bélával, akinek könyvét kezében tartja. S onnantól kezdve a könyvszerető ember bizalmával, de még inkább lokálpatrióta büszkeséggel és kíváncsisággal kezdte kutatni és persze vásárolni Hamvas Béla műveit. Hozzáteszem – mert ez hozzá tartozik az igazsághoz –, tette ezt az ismeretség okán. (Mert valljuk be a nagyközönségnek Krúdy, Gárdonyi, Nyírő József vagy Somogyvári Gyula könnyebben emészthetőbb olvasmány – de ezt csak zárójelben jegyzem meg.)
Ez az eset, Donogán Laci bácsi találkozása Hamvas Béla íróval, ez a szembesülés, hogy az egykori munkatárs, a Béla bácsi egy filozófussal, íróval, egy bölcselővel azonos (amikor Hamvas Béla meghalt az Esti Hírlap 1968. november 15-ei, pénteki számában lakonikus tömörséggel ennyit közölt: elhunyt Hamvas Béla bölcselő és műfordító), nos, ez az eset több, 50-es évekbeli munkatársával is megesett. Ez tény. Bizonyosság rá egy interneten talált szubjektív visszaemlékezés, amely a bokodi éveiről szól. Szerzője egy akkoriban fiatal lány, Molnár Mária, ma Dr. Buttyán Kornélné. (Gondolom, ezt a hosszú írást Dúl Antal úr is ismeri, s bizonyos állításaival kapcsolatban vannak fenntartásai, de az egy elmélyültebb vita, előadás témája lehetne.)
Amit én ebből a visszaemlékezésből idéznék, összecseng a Donogán Laci bácsitól hallottakkal:
„Nagyon sokáig – fogalmam sem volt róla –, hogy Hamvas Béla kicsoda. Sok évvel ezelőtt (2007-ben írta a visszaemlékezését) a Múzeum körúti könyvesboltban találtam egy könyvet. Nem vagyok benne biztos – de alighanem a Babérliget könyv lehetett. Máig ez a kedvencem, cipelem is magammal évek óta, mindig, mindenhová.
Tetszett a könyv – ezért, pár nappal később visszamentem, hogy újabbat vásároljak, ugyanettől a szerzőtől.
Akkor, a nagyon tájékozott eladó, – aki egyébként rajongója volt Hamvas Bélának –, mindent elmondott, amit tudott róla. Azt is, hogy különféle erőművekben dolgozott, és hogy meghalt már. Mintha a villám vágott volna belém – úgy ért a felismerés.”
Bizton mondhatom, hogy így volt ezzel mindenki, aki 1951 és 1964 között Inotán, Tiszapalkonyán és Bokodon munkakapcsolatban állt egy bizonyos Hamvas Béla – jobbára – raktárnokkal, egy bizonyos jóemlékű Béla bácsival.
Az újbóli találkozás, amely egyeseknek – mert nem mindenkinek – adatott meg, villámcsapásszerű volt, megdöbbenést, ám egyben örömet, s még inkább büszkeséget váltott ki az egykor volt kollégákból, munkatársakból.
A hely, esetünkben Tiszapalkonya, majd a jogutód „a kinek jussa az erőmű, majd a TVK” elnevezésű harcból szerencsésebben kikerült Tiszaszederkény, mint társadalmi közeg, szintén akkor kezdett szembesülni a valósággal, amikor Donogán Laci bácsi. De egyszerre nyilván nem az egész település, csupán néhányan. Irodalom iránt érdeklődők, a helytörténet amatőr kutatói, kiknek tudatos vagy véletlenszerű bogarászásaik közben olykor kezükbe akadtak egy egyre sűrűbben megjelenő Hamvas publikációk közül azok, amelyeket helyszínnel és dátummal azonosított. Igen, Tiszapalkonya neve és mellette egy dátum 1954-től 1962-ig, egyes Hamvas írások (levelek, esszék) végén ott található.
Amikor Hamvas Béla születésének 100. évfordulóját – mondhatnám szűk családi körben – ünnepelte ez az ország 1997-ben, akkor itt Tiszaújvárosban, a Városi Könyvtárban is tartottak egy – nyugodtan mondhatom – méltó megemlékezést. Erre sokan – de nem elegen – a mai napig emlékeznek. De az emberi emlékezet kevés, hisz ahogy azt Gorkij állította egykor csak az történt meg, aminek a történetét megírták.
Szerencsére ennek az 1997-es tiszaújvárosi Hamvas ünnepségnek a történetét is megírták. Méghozzá az egyik meghívott előadó, vendég Czakó Gábor író.
Czakó ezeket rögzítette:
„Hamvas Béla ünneplése születésének centenáriuma alkalmából különös és feszélyező. Például azért, mert ő maga tiltotta meg az ilyesmit. Jelesül és többek között azt, hogy festmények és szobrok készüljenek róla, hogy utcák és intézmények névadójának tegyék meg, és így tovább. A legfurább ünnepélyt talán Tiszaújvárosban rendezték. Emlékezetes, hogy ez a hely korábban a Leninváros nevet viselte, e jeles szocialista város pedig Tiszaszederkényre és Palkonyára épült. Arra a Tiszapalkonyára, ahol Hamvas Béla ötvennégy és hatvannégy között száműzetésének tíz kemény esztendejét töltötte az Erőmű Beruházó Vállalat raktárosaként. És most a városi könyvtár igazán szép ünnepélyt rendezett híres polgára (?) emlékére. Lőrinczné Thiel Katalin, az Egri Tanárképző docense Hamvas gondolkodói pályáját vázolta föl, a városi zeneiskola növendékei gyönyörűen muzsikáltak a szép számú közönségnek, jelen sorok írója pedig H. B. és a kor válsága címmel tartott előadást.
A legérdekesebb azonban az a két idős úr volt, aki közönség soraiban foglalt helyet, s alkalmas időben elmesélte az ünnepelttel kapcsolatos emlékeit. Az egyik, a hangosabb és bőbeszédűbb a város presszójában ült vele néhányszor. A presszó másodosztályú volt, vagyis a legdrágább hely a környéken. Tizennyolc forintba került egy üveg Zsiráf sör. Hamvas különféle deklasszált értelmiségiekkel szokott üldögélni. Olykor zongorázott és volt pénze, mert nem ingyen írta a dolgozatokat főnökei és más elvtársak érettségijéhez. Hogy író lett volna, vagy filozófus, erről legendák keringtek, de a palkonyai lakosság ugyanúgy volt ezzel, mint az ország: nem olvas(hat)ta Hamvas műveit. A másik, a szerényebb öregúr kapcsolata elmélyültebb lehetett. Ő megfordult Hamvas lakásán is, mely egy barakk cellasorának egyik, kb. tíz négyzetméteres helyiségéből állt. Itt örökké nagy rendetlenség uralkodott. Könyvek, papírok szanaszét, mert valami rendszerint nem akart előkerülni. Keresni kellett, a keresés pedig dúlással járt. A raktárban is rengeteg papír vette körül. Négybe, „cédulába” vágott átütőpapírok, melyekre mártogatós, ún. százas tollal írt. Azzal a bizonyos vágott hegyűvel, amelynek az írásképe még a lúdtolléra emlékeztetett, s amely akkoriban ment ki végleg a patból.
– Mit írsz, Béla bácsi? – kérdezgette ez a bizonyos szerényebb öregúr, akkor huszonéves ifjú. – Hát, ami az eszembe jut. Ez minden bizonnyal így lehetett. Az is, hogy középtermetű volt, és jó kedélyű. A tanú azt állította róla, hogy nem volt vicces embernek mondható, hanem olyannak, akinek élethumora van. Az élethumor szót nem magyarázta, de aki olvasott Hamvast azt tudja, hogy a közlés hiteles.
Az est fénypontja, az ünnepelthez és a végakaratához legméltóbb pillanata az volt, amikor ez az öregúr elmondta, hogy ama bizonyos raktár épülete ma is áll. A helybéliek Hamvas-raktárnak hívják. De már nem Hamvas Béla miatt, őróla nem tudnak. Hanem csak úgy. Ki tudja, miért. Talán csak nem az erőműből szállongó és a tetőre rakódó pernye miatt?”
A hangosabb, bőbeszédűbb embert sajnos nincs szerencsém ismerni, a szerényebbet viszont igen. Ő a már többször emlegetett Donogán László, aki máig ott él az erőmű lakótelepén, ahol Hamvas Béla, Béla bácsi szelleme, szellemisége, emléke él, még akkor is, ha sokan már nem tudnak róla.
Érdekes, Donogán Laci bácsi – minap újra elmondta nekem – nem ismerte azt a másik visszaemlékezőt. S ő nem tudott róla, hogy Hamvas Béla presszóba járt volna, és hogy Zsiráf sörre költötte volna a pénzét. És ilyenre egy másik munkatárs, a hőerőmű gépészmérnök Türk Balázs bácsi sem emlékszik. Arra viszont igen, hogy 1956 nyarán Béla bácsi felesége, Kemény Katalin több hétre lejött Palkonyára, és itt megismerkedve az ő feleségével, többször is meghívta a Türk családot egy teára a Béla bácsi szálláshelyére, a cigánysorra.
Ez a téglából épített épület, ahol jobbára az Erőmű Beruházó Vállalat emberei, például a műszaki ellenőrök is laktak, Farkas Zoltán barátom a mostani házán túl, a Sajó-csatorna mellett húzódott, és azért hívták cigánysornak, mert a legmesszebb feküdt a központtól.
Hosszú épület volt, egyszobás, előszobás, hálófülkés lakrészekkel, egy kis terasszal az ajtó előtt, erre ki-ki virágot, futóbabot futtatott, lakályosabbá téve a környezetet. Ott élt Béla bácsi is. Egy közegben – de tulajdonképpen magányosan. A környezete magának valónak nevezte, talán bogarasnak is. Nem járt pecázni a munkaidőn túl, társaságba sem gyakran. Nyéki Szabolcs az egyik kollégája meg is jegyezte : „Béla bácsi mindig csak olvas, vagy ír. Olykor dudorászik, fütyörész, el van magában.”
A munkaidőben persze nem vonta, nem is vonhatta ki magát az őt körülvevő közegből. A kortól függetlenül – a főnököket leszámítva – mindenkivel tegező viszonyban volt. Szerette hallgatni a kollégái vicceit, azokon jókat nevetett, és utólag mindig tett hozzá valamiféle filozófikus, ironikus megjegyzést, amit a többség igazán nem értett. Utólag zavartan próbálták értelmezni, hogy mit is akart ezzel az öreg mondani. De legtöbbször, nem jöttek rá, és bosszúsan legyintve annyit mondtak: az öreg zagyvaságokat beszél.
Ha egy munkatársak közti beszélgetés közben valaki a politikát hozta szóba, a maga módján, szellemi szintjén kritizálva az akkori állapotokat, ő azon nyomban elköszönt akkori köszönéssel: szervusztok elvtársak, még sok a dolgom. És ott hagyta a társaságot.
Amikor jómagam elkezdtem keresgélni – szemtanúk segítségével, fellelhető dokumentumok alapján Hamvas tiszapalkonyai nyomait, úgy ereztem magam – s most is úgy érzem –, mint a régész, aki megtalálja egy amfora néhány darabját, amiből nehéz összerakni, hitelesen összerakni, rekonstruálni az egészet, a valódit.
Íme egy ilyen kérdés: mikor került ide? 1954-ben. De mikor közelebbről?
Ráleltem egy bizonyítványra, ami arról tanúskodik, hogy „Hamvas Béla elvtárs az 1952/1953-as pártoktatási évben a II. fokú politikai iskolát eredményesen elvégezte.” Az aláírás: Inota, 1953. június 17.
Megtaláltam több levelét is, ezek egy részét Szabó Irmának írta, aki 1948 után varrónőként, gyári munkásként dolgozott, de verseket, tanulmányokat írt, s magas szellemi fokon levelezett H. B.-val. Ezeket a leveleket Danyi Zoltán tette közzé, Dúl Antal úr hozzájárulásával.
Az általam megtalált első levélen: Tiszapalkonya 1954. X. 28. dátum szerepel.
A két dátum között, 1953. november 18-án érkezett Donogán Laci bácsi Tiszapalkonyára, az épülő erőműhöz. Mint minap elmondta, máig emlékszik rá, hogy az év végén többször hallotta az akkori vezetőktől: mikor jön már ez a Béla? Mi a fenét csinál még ott Inotán. Ugyanis, akkor már az Erőmű Beruházáshoz egyre-másra érkeztek az anyagok, eszközök, s azt át kellett venni, raktározni valakinek. Ez a valaki Hamvas Béla volt, aki Inotán is hasonló feladatot látott el.
Donogán Laci bácsi úgy emlékszik, hogy 1954 legelején találkozott először Hamvas Bélával.
Amikor sikerült rálelnem Hamvas Béla munkakönyvének másolatára, nagyon megörültem, mert abból sok érdekesség, még a helyieket is meglepő adatok derülnek ki. Hisz mindenki abban a hiszemben volt, van, aki egy kicsit tud róla, hogy Hamvas Béla az Erőmű Beruházási Vállalat (az ERBE) alkalmazottja volt 1951-től 1964-ig.
Nos, munkakörében az alábbi bejegyzések szerepelnek.
1.Munkáltatója: Erőmű Beruházási Vállalat Bp. V. ker. Akadémia u. 6.
Munkába lépés kezdete: 1951. VII. 9. Munkaköre: adminisztrátor, Kilépés: 1955. márc. 15. munkaköre: raktárvezető. Felmondás a vállalat részéről.
2. Április 4. Gépgyár Tiszapalkonyai Szerelési Kirendeltség Munkaerő gazdálkodás.
Munkába lépés: 1955. április 1. Munkaköre: segédmunkás, Kilépés: 1956. június 30. munkaköre: raktárnok. áthelyezve.
3. Április 4. Gépgyár Bp. XI. Budafoki u. 70.
Munkába lépés 1956. július 1. Munkaköre: raktárnok, Kilépés: 1957. január 31. Munkaköre: raktárnok, áthelyezve.
4. ERBE Bp. V. Széchenyi rkp. Munkába lépés: 1957. febr. 1. Munkaköre: raktáros, Kilépés: 1964. ápr. 30. Munkaköre: fordító, felmondás a vállalat részéről.
Hamvas Béla munkakörében találtam két olyan bejegyzést is, amelyek jutalmazását igazolják. Ezek szerint 1957. évi munkájáért 300 forint jutalmat kapott. 1958. évi munkájáért pedig plusz 280 forinttal jutalmazták.
Fontos ez? – kérdezhetik az elmondottakat hallva. Nem tudom. Legfeljebb azt tudom, hogy része az életének. S az élet sok-sok, sok milliárd pillanatból áll össze nagy egésszé, életművé. S ebbe beletartozik az is, hogy volt itt Tiszapalkonyán egy raktár, amit Hamvas-raktárnak neveztek (az épület mai napig meg van, csak ma már lapos tetejű), s ennek a végében – belül – volt egy kalitka, egy iroda, ahol ő székelt, egy íróasztal, egy vaskályha társaságában, ahol mindig írt, látszólag a bürokratizmustól elválaszthatatlan bizonylatokat, s a „mit írsz Béla bácsi? – kérdésre mímelt felháborodással felelte: hagyjál már, annyi hülyeséggel kell foglalkoznom, képtelen vagyok utolérni magam! S ha a fiókja nyitva maradt, a belépő láthatta: tele papírral. Hogy arra mi volt írva konkrétan, azt senki sem láthatta. A kollégák, munkatársak nyilván a kiadott, vagy vételezett anyagok jegyzékének nyilvántartására gondoltak, s nem arra, hogy ez a kedves öregúr, a mindenki Béla bácsija éppen azt fejtegeti, a félbe, vagy negyedbe vágott A/4-es papíron, hogy a politikai üldözött és az üldöző között semmi különbség nincs, csak hadállás kérdése, hogy mikor, melyik kettőjük közül! „Persze mégis az üldözött van előnyben, mert az igazság, ha realizálhatatlan formában is, de mégis az ő oldalán áll, míg az üldözőnek csak elmélete, vagyis világnézete, ideológiája van, valamint hatalma az üldözőn, illetve félelme az üldözöttől.”
Hamvas Béla tiszapalkonyai létéről – mint mondtam – apró mozaik darabokat találtam, találtunk, ez nem kevés, valamennyit nincs is most idő itt elmondani.
De ha nagyon kritikusan vizsgáljuk, értékeljük az ismereteink mennyiségét ( a minőségéről nem is beszélve), akkor azt kell mondanunk: keveset, nagyon keveset tudunk róla.
Ez a mostani névadó azért is jelentős és fontos, mert ez a tisztelgés mellett kötelességvállalás. Tiszaújvárosnak egykori fiáról sokat, sokkal többet kell megtanulnia, megismernie, s azt az ismeretet pedig tovább kell adnia minden egyes generációnak.
A napokban az egyik, egykori munkatársa, ismerőse azt mondta nekem: Hamvas Béla nem szerette Tiszapalkonyát. Ez így pontatlan. Hamvas Béla azt a kort nem szerethette, amiben akkor élt, de azt is méltósággal viselte. Olyan korban élt, szinte magányban – mint írta: „egyáltalán nem ismerek olyan szellemileg jelentékeny embert, akinek véleménye valamiképpen ne jelentene csoportvéleményt.”
Az egyik szava mögött párt van, a másiké mögött baráti kör, a harmadiké mögött érdekszövetség, a negyedik mögött a tanítványok tömege.
Minden komoly figyelemreméltó vélemény, amellyel találkoztam, persze itthon, többeké volt, s ezeket a többeket a vélemény megmozdította, s ezek a többek magukat a véleménnyel azonosították.
Minden szó tulajdonképpen többek nevében leadott szavazat volt.
Úgy vettem észre, hogy a szó súlyát általában úgy mérték, hány ember azonosította magát vele. Ezeket a szavakat igen kedvelték. Ha valakit megtámadtak, a támadó szó csoportszó volt, ha az illetőt megvédték, a védelem is csoport nevében történt. A gondolkodás, az írás, a küzdelem, a vélemény, a vita általában csaknem kollektív megnyilatkozás volt. A szellemiség szavai, amint mondtam, tulajdonképpen világszemléletek, állásfoglalások, érzelmi és érdekkapcsolatok szavazatai voltak. Helyzettelenségem folytán nekem sohasem volt alkalmam ilyenképpen szavazni. Mindig csak a magam nevében beszélhettem. Mögöttem, mellettem, vagy velem, nem volt senki…
… Semmiféle csoportba nem tartoztam. S így lassan kénytelen voltam annyira önmagammá válni, még jobban talán, mint eredetileg szándékom volt, amennyire csak lehetett. Rendkívüli módon inpidualizálódtam, kortársaim belekényszerítettek abba a teljes magányba és egyedüllétre, amelyben az összes kollektív kapcsolattól elszakadva és elszakítva, csak azt mondhattam ki, amit tényleg és valóban én mondtam.”
Ez olyan világ volt, hogy ezzel az álláspontjával magára maradt. S abban a helyzetben az ERBE, Inota, Tiszapalkonya, Bokod egyfajta menedék volt. Felesége, Kemény Katalin 2008-ban, az Irodalmi Jelen-ben keményen ostorozza egy írásában az akkori kortárs írókat, akik cserbenhagyták férjét, illetve behódoltak a hatalomnak. „Mi lett volna, ha nem publikálnak?” – tette fel vádlón a kérdést, például annak a harminchárom írónak, költőnek, aki pulikutya módjára köszöntötte Rákosit 60. születésnapján. Erről írta Márai: „Négy év múltával, 1956-ban mellverdeső hörgéssel gyalázták azt a zsarnokot, akit négy évvel ezelőtt organtikus önkívületben ünnepeltek.”
Miért nem hallgattak? – ismétlem Kemény Katalint: Nem tudom a választ, és senki felett nem ítélkezem. Viszont megértem a Hamvasnál akkortájt jóval ismertebb, ráadásul népszerűbb Márait, aki így reagált:
„Ez volt az az idő, amikor megértettem, hogy el kell mennem az országból – nemcsak azért kell elmenni, mert nem engednek szabadon írni, hanem elsőbben és még sokkal inkább azért, mert nem engedtek szabadon hallgatni.”
Hamvas Béla viszont maradt. Maradt 1951-ben is, s maradt 1956-ban is. Tette beszédes és példaértékű. De nem annyira a maradás az.
Sok könyvet írt, illetve tovább folytatott, átírt itt Palkonyán a Hamvas raktárban, a cigánysoron, a Tisza parton, amikor fűben feküdt és szája szélében fűszálat rágcsált. Én most ezeket nem sorolom fel, talán Dúl Antal úr majd megteszi. Egy regényét mégis megemlítenék a Bizonyos tekintetben címűt, ami Palkonyáról szól, Csincsajantaniról, ahogy a könyvben nevezi. A keretet egy leégett barakk és az azt követő nyomozás adja, de Hamvas Bélának nem ennek elmesélése az igazi célja. A könyvben érdekes és jelentékeny emberekről beszél.
„E seregszemle során Hamvas felvonultatja Csincsajantani társadalmának különböző figuráit. Mint filozófus nagyon mélyre lát. Látja, hogy az a társadalom csalásra és hazugságra épült, tagjai egymást csalták, lopták meg, e nélkül nem is érvényesülhettek. Nietzschét idézve, ott és akkor, a kártevés tudatos magatartás forma volt. „… a társadalom e helyzetében a legrokonszenvesebb a gonosztevő, mert az legalább tiltakozik a társadalom ellen. A téglát tudatosan ezrével törik, dobják szemétbe a tonna vasat, szórják a földre vagon számra a cementet, hajlítanak el csavarokat, szögeket, tapossák sárba a szenet, hagyják megrohadni a fát, pusztulni a csöveket, a ponyvát, penészedni a dohányt, megbüdösödni a húst, megférgesedni a lisztet. Amióta mindez a kártevés tudatosan történik bosszúból és ellenállásból, a cselekvést kollektívan áthatja, kénytelen vagyok Nietzschének igazat adni. Minden kicsi és nagy bűntény tiltakozás. Ha mást nem, beveri az ablakot, vagy a tiszta abroszra köp.
Hamvasnak ez a regénye a reménytelenség, a hazugságokra épült világtól való undor regénye. S mit tehet egy ilyen helyzetben a jelentékeny ember? Az írónak egyetlen lehetősége marad: „ írni, Istennek, aki meghalt.” Vagyis a jelentékeny, a szellemi ember egyetlen lehetősége, de egyben kötelessége is az, hogy jelet hagyjon!”
Mondtam: Hamvas tette beszédes és példaértékű. Az ő szóhasználatával élve, Hamvas Béla jelentékeny ember.
S „A jelentékeny ember legfőbb tulajdonsága, hogy helyt áll azon a helyen ahol van, megteszi a rábízottakat, mégpedig tisztességből. Követelményeket másokkal szemben nem támaszt csak önmagával szemben, mert tudja, hogy mindenki önmagát minősíti. Követelése önmagával szemben az, hogy ne szennyezze be magát, vagyis önmagát a holnapi ebédért el ne adja. Ahogy ezt Hamvas is tette, amikor behódolás helyett inkább a vidéki építkezési munkahelyet választotta.”
Elnézésüket kérem, tudom sokat beszéltem. De azt szeretném, ha Hamvas Béláról, Tiszapalkonya Béla bácsijáról még sokszor és sokat beszélnénk. A mai naptól ez kimondottan kötelessége lesz ennek a városnak.
Kötődésem Hamvas Bélához a tiszaújvárosi létemen túl – ugye megértik – A bor filozófiája című művével kezdődött. Borversenyeken gyakran cukkolom tanult borász barátaimat, hogy Magyarországon 3 ember értett a borhoz, s akik ma ennek látszatát akarja kelteni, akkor mindig tőlük idéznek. Ez a három ember pedig a nem éppen borvidékről származó Krúdy Gyula, egy Grosschmid Sándor nevű kassai ügyvéd fia, akit a család nemesi előneve alapján Márai Sándor néven ismerünk, és egy Aschendorf Frigyes nevű győri kékfestő unokája. Ő pedig Hamvas Béla.
Utóbbinak 2000-ben Balatonfüreden Sava Babič egy hársfát ültetett, amit ma Hamvas-hársnak neveznek, s egyféle kultikus hely.
Jelentem, itt Borsodban ez a névadó a második Hamvas-jel. Az első Bogácson található, a Cserépi úti pincesoron, ahol 3 diófa hirdeti Hamvas, Márai és Krúdy emlékét. Igaz, még csak néhány éves fák, tehát fiatalok, ráadásul kemény és sovány riolittufa talajba lettek elültetve. De ilyen kemény, megpróbáltatásokkal teli talajból táplálkozott irodalmunk mindhárom óriása! A fák élnek, s míg élek gondozom őket, Évről-évre nagyobbak lesznek, terebélyesebbek, s évről-évre messzebbre látszanak. De hát mi itt valamennyien, Bogácson is, s itt is Tiszaújvárosban, sőt, remélem egyre több helyen, ezt akarjuk.
Ezt akarjuk, mert örülünk az emmanusi úton felismert idegennek. S nekünk kötelességünk hírül vinni, tudatni mindenkivel: Ő él, köztünk van!
