Október 23. Emlékezzünk.
“Csak a Petőfi – lángragyújtotta tömeg érezhette azt, amit mi. Mindenki esküre emelte a kezét és felujjongva, megrészegülve a szabadság első leheletétől, ami hosszú évtizedeken át nem volt levegője a magyar égboltnak, megrészegülve a nagy mámorító merészségtől, hogy mit merünk és hogy merhetjük mindezt ha akarjuk és ha van bátorságunk – könnyekre fakadva esküdtünk: Rabok tovább nem leszünk!” – A fenti idézet Váci Mihály 1956 -os naplójából való. –
Veres Péter pedig ezt írta naplójába :
“1956. október 23. Ezt a napot külön is feljegyzem: részt vettem a történelemben. Az Írószövetség megbízásából elmentünk a magyar ifjúság felvonulására, és felolvastam a Petőfi- szobornál, aztán a Bem- szobornál az Írószövetség kiáltványát. Azután pedig magával vitt, sodort az ifjúság az Országház elé, ahol ott állt nehány százezer ember 4-5 órától este tízig. Maga az ifjúság sodrása felejthetetlen, csuda nap, csuda esemény: íme a forradalom. Petőfi : Feltámadott a tenger! … Nem szervezte senki, nem tudott beszélni órákig senki, mert nincs hangszóró, és beláthatatlan a tömeg. Hullámzó néptenger és áradó lelkes zaj (…) Ezt írtam be október 24 -én reggel, a nagy éjszaka után. – Ma október 28-a, reggel 8 óra . A legcsodálatosabb forradalom, a villanyvilágítás, víz, telefon működése mellett lefolyt népfelkelés véget ért. Még néhány csapat tartja a fegyvert,mert nem hisz semmiféle hivatalos ígéretnek és felszólításnak. Több szavam most nincs. Én erről a csodáról sem írni, sem beszélni nem tudok még most. Elszorul a szívem, és eláll a szavam. ”
Eddig Veres Péter mindent elsöprő, már már mámoros lelkesültsége. Két vallomás. – Két eufórikus hangulatú beszámoló ugyanarról! A márciusi ifjak lelkesedése vibrál az akkor egy híján 60 éves Veres Péter és a 30 esztendős Váci Mihály naplójából. – ” Ilyen nagy dolog a Szabadság?” – kérdi Márai Sándor a Mennyből az angyal című versében. Bizony nagy dolog a szabadság – hogyha nincs!
“hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
(…)
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.”
Illyés Gyula a diktatúrában 1950-51 -ben írta ezeket a sorokat, megrajzolva ezzel a mindenkori zsarnokság általános természetrajzát. Ám míg 1848-ban “a helytartótanács reszketni méltóztatott” , de nem lövetett a márciusi ifjakra, addig 1956. októberében a “Központi Bizottság” szintén reszketett(!) és lövetett!
Lövetett a Magyar Rádiónál, lövetett a Magyar Parlament előtt tüntetőkre, sortüzek fogadták a fegyvertelen tüntetőket Mosonmagyaróváron, Egerben, Tiszakécskén, Salgótarjánban, Esztergomban és sok más helyen. Ez volt a zsarnok válasza a szabadság igényére!
Ismét Márai Sándort idézem: – “Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.” – Mélységes mély csend, teszem hozzá … Úrrá lett az intézményesített szadizmus, a hatalmi téboly! A kivégzettek jeltelen gödrökbe kaparása, a megaláztatások legalantasabb formái! Bosszú, bosszú, bosszú! – Ez lett kéthétnyi, csak tizennégy napnyi szabadság ára! Iszonyú ár! – Aligha van Európában s talán azon túl is még egy ilyen nép, mely századokon át ennyi véráldozatot hozott volna a szabadságáért! S mindig minden hiába…
“Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket, de a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Az egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, mely a magyarság számára ma is tanítás.
Számunkra több is ennél, mert kötelező örökség hűséggel szeretnők ezt az örökséget hordozni. Nehéz, de megtennünk mégis az egyetlen út, mert nincs feloldás.
Itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott, s nemzetté lenni sóvárgott.
Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből.” (Tamási Áron: Gond és Hitvallás).
Befejezésül álljon itt egy részlet Albert Camus, Nobel-díjas francia író 1957 – ben megjelent A Magyarok vére című írásából:
“A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat!”