Éles Mihály blogja

Márai Sándor önkéntes száműzetésében, 1956 karácsonyán elküldi „MennybÅ‘l az angyal”-t az örömhírrel: megszületett a népek megváltója, Jézus Krisztus . Vigye az angyali küldött a jó hírt – „Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok. /Ahol nem csillog a karácsony, / Nincsen arany dió a fákon / Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. ” Biztatva sürgeti: „Csattogtasd szaporán a szárnyad / Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. “

Igen, azóta is várunk. idestova ötven éve várunk, no már nem az égi küldöttre, hanem arra, hogy az 1956-os forradalom elfoglalja méltó helyét az emberek szívében, lelkében, agyában. Úgy vélem, ezzel még adósai vagyunk a történelmünknek. Azt nem gondolom, hogy „Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal / hozza koszorúit”,-  mert örömünkre élnek még néhányan valódi ötvenhatosok, akik Å‘rzik a lángot. De ha Å‘k is elmennek a minden élÅ‘k útján, lesznek-e újabb lángÅ‘rzÅ‘k? Vagy csak az Országház elÅ‘tti fekete márvány emlékműbÅ‘l fog elÅ‘-elÅ‘ pislákolni a láng? S csak ott!? A jelen — valljuk be — nem ad derűlátásra okot…

No, de tegyük félre a kishitűséget, a pesszimista gondolatokat, hiszen ennek a vizionált képnek ellene hat, ellentmond az a tény, hogy az ötvenedik évfordulóhoz közeledve, Tiszaújváros Önkormányzata emlékművet állít. Igen! Tiszaújváros Önkormányzata elismerést érdemlően határozott úgy, hogy emlékművet állít az 1956-os forradalom és szabadságharc tiszteletére.

Emlékművet egy olyan városban, amely még nem is létezett 1956-ban, csak pár emeletes ház jelezte, hogy itt valamikor város lesz. Néhány ház, amelyeket rabok közreműködésével építettek azokban a vészterhes idÅ‘kben. Ezek a rabok október végén természetesen fellázadtak és véres ruhadarabokat hátrahagyva, kerítésre aggatva elhagyták a poklok poklát. Egy olyan városban lesz ’56-os emlékmű, amelynek elsÅ‘ házain ott maradtak a rabok keze nyomai örök mementóként az utókornak.

Egy olyan városban lesz ’56- os emlékmű, amelyhez közeli nagyüzem, a TVK pártbizottsága a „rendszerváltoztatás” hajnalán, 1989 január végén Pozsgay Imre fejét követelte azért a bejelentéséért, hogy nem ellenforradalom (az októberi sajnálatos események!), hanem népfelkelés volt. Emlékeztetőül álljon itt a kor „hiteles” krónikása, a Leninvárosi Krónika 1989. február 2-i számában megjelent tudósítás néhány részlete: „A TVK üzemi pártbizottsága az egyik pártbizottsági tag kérésére január 31- én, kedden délután kibÅ‘vített és rendkívüli ülést tartott. A pártbizottsági ülés megvitatta Pozsgay Imre, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja nyilatkozatát, amely a Magyar Rádió 168 Óra című műsorának január 28-i adásában hangzott el. Ebben Pozsgay Imre (…) az 1956-os események minÅ‘sítéseként a népfelkelés szót használta, (…) A TVK kommunistáinak körében, de a párton kívüliek körében is élénk visszhangot keltett ez a kijelentés, számos jelzés érkezett az üzemi pártbizottságra, amely szerint a párttagok felháborodással fogadták a nyilatkozatot. (…) ez ugyanis ellentétben áll az eddig értékeléssel. (…) nem vitás, hogy Pozsgay Imre vétett a pártfegyelem ellen. (…) az ülés résztvevÅ‘i jóváhagyták annak a levélnek a szövegét, amelyet Grósz Károlyhoz, az MSZMP KB fÅ‘titkárához juttatnak el.” A levélben többek között ez áll: „A párttagok többségében élénken élnek még az 1956-os októberi események emlékei, és személyes tapasztalataik nem esnek egybe a nyilatkozattal.”

A Krónika két héttel késÅ‘bbi tudósításában arról ad hírt, hogy egy TVK-s párt alapszervezet néhány tagja nehezményezte az üzemi pártbizottság eljárását, mely szerint a párttagság megkérdezése nélkül küldött feljelentÅ‘ levelet Grósz Károly fÅ‘titkárnak…

Az emlékmű helyének megválasztása is jelzi a gondolat komolyságát, hiszen két templom közé kerül. Igaz, a törvény háza van hozzá legközelebb, de fogadjuk el, hogy ez jelzésértékű is lehet. A csendesen szemlélÅ‘dÅ‘nek feltűnhet az a — nyilvánvalóan véletlen geometriai szabályosság — talán egyenlÅ‘ szárú háromszög, amelynek szögei rendre a Szentháromság — Szent István — Szent Forradalom emlékműve irányába mutat majd. Mondhatnánk, ez lesz a Szent Háromszög. Ennek az emlékműnek a forradalom szellemiségét magában kell hordoznia — e szellemiség tárgyiasult jelképe kell legyen. Ha nem hordozza, nem feszíti, akkor önmagában csak egy kÅ‘ vagy csak egy fémdarab. Akkor vajmi keveset vagy semmit nem ér, semmit nem jelent csak díszlet lesz, ha az elÅ‘tte megálló ember nem borzong bele a látványba. Mert élethalálharcot és a kegyetlen megtorlást kell egyszerre megjelenítenie — a sikolyt és a csendet kell láthatóvá tennie! Mert harc volt és megtorlás, Dávid Magyarország harcolt a szovjet Góliáttal és Dávid esett el. Ellentétben a bibliai képpel, Góliát vágta le Dávid fejét… Máraival folytatva „Es minden rendű népek, rendek / Kérdik, hogy ez mivégre kellett. / Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? / Mért nem várta csendben a végét? /Miért, hogy meghasadt az égbolt, / Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” / (…) Miért remegtek világrendek? / Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.”

Kétszer hat napig tartott a reményteli harc, aztán csend lett, síri csend, s iszonytató bosszúállás évekig. Bosszúállás immár „testvéri” magyar segédlettel mondhatnám, de nem mondom, mert ezeknek az elemeknek, ezeknek a semmire sem jó, rongyembereknek csak annyi közük volt, van a magyarsághoz, hogy magyarul beszéltek, beszélnek! ElÅ‘bújván a patkánylyukból, ahová reszketÅ‘s félelmükben bújtak, patkánymentalitással, perverz cinizmussal rendeztek vérfürdÅ‘t! Olyat, amilyen Dózsa György óta nem volt a magyar történelemben, olyat, amelyre mindenkor és mindenütt emlékezni és emlékeztetni kell. Éljen hát bennünk a remény, hogy minden jó érzésű ember meghajtja majd fejét, s „lelkét” az emlékmű elÅ‘tt, nem feledve: megbocsátani lehet, de felejteni soha!

(Megjelent: Tiszaújvárosi Krónika, 2004. október)