Anyám emlékének
Anyám aki engem szíve alatt hordott,
se írni, se olvasni nem tudott… Már kicsiny gyermekkorában
iskola helyett a határban,
kapával kezében rótta a sorokat,
befelé folyt könnyeivel öntözve azokat.
Anyám aki engem e világra hozott,
megbékélt sorsával sosem panaszkodott,
nem lázadt, nem perlekedett,
csak nevelt jóra hat gyermeket.
Tudott hallgatni bölcsen – de szólt ha kellett,
nem ismert tekintélyt ha gyöngét vertek.
Hetente dagasztott sütött kenyeret, szegés előtt a kenyérre keresztjelet vetett. Mikor ötévesen sírva szaladtam utána-
ne hagyjon egyedül, én is jövök a határba!
Ő szelíd mosollyal terelt vissza s ment sietve,
talán már jövendő sorsomat tervezgetve.
Anyám a gyilkos évszázadba született,
megtörtént vele is ami megtörténhetett,
de úgy ment el – kilencvenévesen
ahogyan élt – szelíden, csendesen…
Az utolsó órában ahogy fölé hajoltam,
alélt karjaival átölelte nyakam;
látta arcomon lelkem bánatát s így vigasztalt engem és önmagát:
– “Drága gyermekem nincs mit tenni,
ebbe bele kell nyugodni…”-
ezek voltak hozzám utolsó szavai.
Beszéltem hozzá de nem felelt, hallgatott –
talán akkor már, az égiekkel társalgott…
Tudom én, jó anyám megbocsát nekem,
hogy mindezt kiírtam magamból – hetvenévesen…