” Ha még egyszer, azt üzeni…”
“Ne feledd a tért, hol ők elestek,
Az utósó s a legjobb vitézek;
Mind elmentek és kedves reményeink
Velök mentek, egy sírban enyésznek.”
(Thomas Moore után angolból fordította Petőfi Sándor )
Az őszi – borongós kedvem már a múlté, mert jön a varázslatos tavasz, mert közeleg március 15- ike s emlékezhetünk a tavaszi megújhodásra, a kikeletre s a “népek tavaszára”. Igaz lehet a tétel, mely szerint ahány ember annyi március 15- ike. Gyermekkorom már-már ködbevesző emlékeiből próbálom előhívni az akkori ünnepeket, keresve kutatom mit is jelentettek nekem – a kis mezítlábasnak – azok a régi március tizenötödikék, ott a Demecser-Vártanyai Népiskolában az 1947/48/49 -es tanévekben? Bizony nem jelentett mást, mint a szikrázó márciusi napsütést, a talpamat bizsergető forró homokot, a kokárdát, Gábor Áron rézágyúját s jelentette Kossuth Lajos üzenetét , hogy elfogyott a regimentje, de mindenekfelett Csordás Szabó Mari felső tagozatos tanuló önfeledt, lelkesült szavalatát: ” Oh szabadság , hadd nézzünk szemedbe! “… Megvallom gyermeki lelkemet csak a külsőségek ejtették meg, ám a felnőtt énem már kigyógyult e gyermekbetegségből s nemcsak azért mert megértettem március tizenötödike üzenetét, lényegét,jelentőségét, hanem azért mert már nem voltak külsőségek! Nem voltak külsőségek, merthogy gróf Klebelsberg Kunó javaslatára 1927 – ben nemzeti ünnepé nyilvánított napot, 1951-ben fekete betűs munkanappá minősítette át a diktatúra. A diktátorokat bizonyosan zavarták,kellemetlenül érintették az 1948-as centenáriumi ünnepségeken látottak, hallottak. Megijedtek a tekintetekből sugárzó üzenettől – a szabadságvágy, a nemzeti együvé tartozás élményétől – s amint eljött az idejük, tettek is ellene! Diktátori logika: zárjuk karanténba a nemzet emlékezetét, írjuk át, töröljük el a múltját, s majd jön az idő amikor már a jövője sem érdekli! A későbbi diktatúra sem volt rest taposni még egyet a szabadság napján, amikor március 21-ike, és április 4-ike mellé silányította s Forradalmi Ifjúsági Napok összefoglaló névvel címkézte fel. A diktatúráknak immár vége s aki egészséges lélekkel élte túl, annak március 15-ike az, ami volt. Annak azt jelenti amit a “márciusi ifjaknak” és a forradalom névtelenjeinek: a forradalom tisztaságát, nagyszerűségét! Azt, hogy a nemzet kiegyenesítette gerincét felemelte fejét s szembe nézett a gyarmattartóval! Ehhez kellett kovásznak az ifjúság, a maga vehemenciájával, a 12 ponttal, a sajtó lefoglalásával, Táncsics kiszabadításával és a Helytartó tanács máris ” reszketni méltóztatott”! De kellett a nemzet függetlenségéért a legdrágábbat is feláldozni kész hazafiak sokasága , akik tették ami tenniük kellett… – “Habent sua fata libelli” a latin mondás szerint : a könyveknek megvan a maguk sorsa, története. Elmondható ez a magyar forradalmak utóéletéről is . Forradalomra emlékezni magyarhonban sosem volt veszélytelen cselekedet. Az ötvenedik évfordulón 1898-ban azonban már megengedőbb a hatalom s megengedi a nagyszabású, méltóságteljes ünneplést. A szervezők s a résztvevők között szép számmal találhatók olyanok , akik ama nagy napnak is cselekvő részesei voltak. De voltak verekedést provokálók s Marsailles-t éneklők, voltak olyanok is akiket kardlapozott a rendőrség. Erről a korabeli Budapesti Hírlap tudósítója így ír: – ” A sokaság a rendőrök kordonát valósággal széjjel szórta, mire azok kardot rántottak s lapjával ütve a népet, verték el a kaputól amelyet erre bezártak. Csak később nyitottak meg újra a kapuk s már most föltartózhatatlanul tódult be a nép. Az elsők futva rohannak a Múzeum lépcsőjéig. Elfoglalják az egész teret megmásszák Arany szobrát” . Ma már tisztán látjuk, hogy gyönyörű felejthetetlen nap 1848. március 15 -ike s az is ami utána következett! Az a tiszta forradalom s a dicsőséges honvédő csaták megannyi hősiessége! S mégis minden, minden hiába, mégis minden összedőlt! A hatalmas számú orosz hadsereggel szemben már nem volt elég a mindent feláldozó hősiesség. Góliát legyőzte Dávidot! Petőfi Sándor félelmetes, látomásos előérzete beteljesedett rajtunk:
” A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés,egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.”
És bekövetkezett Világos és Arad!
“Ima kivégzésem előtt, 1849. október 5 -ről 6 – ra virradóra”
“Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám,a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen. – Damjanich”
Elvégeztetett!!! – Legyen áldott az emlékük!
Megjelent a Gondolat -Tiszaújvárosi szemle III.évfolyam 1. számában 2010.március 11. Éles Mihály