Kezdet és Vég
Csak a nagy ég a tudója, ( én csak sejtem) hogy miért a közöny, a minden mindegy magatartás, múltunk nagybetűs napjainak felejtése. Az egyik nyilvánvaló ok: az elmúlt évtizedek agymosása, nemzetietlenítése, hazugságai talán mélyebben ivódtak az emberek tudatába, kitörölhetetlen nyomot hagyva a lelkekben. Most , amikor tényleg minden kényszer nélkül, felszabadultan ünnepelhetnénk – amúgy tragikus történelmi múltunk néhány fényes napját, hónapját – csak ” félházra” telik Szederkény népétől. Pedig már harmadik éve olyan emlékműsorok születnek, – a szederkényi gyermekek közreműködésével – amelyben szív és lélek, illő alázat van azokkal szemben, akik a megfelelő pillanatban tették amit tenniük kellett. – A megemlékezések hagyománya már, hogy nincs “ünnepi szónok”. A sötét színpadra egyenként, égő gyertyával jönnek be a gyerekek, kokárdát tűznek az oldalfüggönyre egy-egy történelmi név elhangzásakor. A névsor nagyon hosszú. Közben halkan a háttérből Beethoven gyászzenéje hull! – “…A szabadságharc előtti két évtizedben támadtak az óriások. A gondviselés tudta, hogy melyik országba tegye őket, hol lesz rájuk a legnagyobb szükség. Ekkor támadt gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, Deák Ferenc, a legbölcsebb magyar, Kossuth Lajos, a világ legnagyobb szónoka, Arany János, a legnagyobb epikus,költő, Petőfi Sándor, a legnagyobb lírikus költő, és Jókai Mór, a legédesebb elbeszélő. Ezek az emberek egyszerre éltek és találkoztak, beszéltek , egymással . És velök egyszerre élt és írt Vörösmarty Mihály is…”
– ” Mégis csak ők tartják a földet/ drága halottaink,/ csont törik, izom kékül, foszlik/ rajtunk a hús, az ing…” Ábrányi Emil, Arany János, Kányádi Sándor, Márai Sándor , Illyés Gyula, Ratkó József, Mikszáth Kálmán könnyítik meg a visszaemlékezők dolgát, már-már a bőség zavarát idézve elő.
“Mit akartak Petőfiék? A magyar népet a magyar nemzetbe befogadni,s az így meggazdagodott nemzetet erényeivel a népek társaságába bekapcsolni. Ez több mint jobbágyfelszabadítás , vagy ” egy nemzetet az emberiségnek megmenteni”. Itt egy költő lelkében a teljes nemzet született meg az emberiség számára. S ha tapasztalataink súlya azóta meg is nőtt rajtunk: a cél ma sem lehet más. Bizonyos, hogy rendszeresebb ismereteink vannak a magyar népről, mint 1848 márciusában. Petőfi a vándorló királyfi, leszállt a népbe s a betyártól a drótostótig egy egész kis népi bandérium kísérte föl a parnasszusra …” Hallottuk Kossuth Lajos üzenetét, hogy ” elfogyott a regimentje” a haza veszélyben van. Láttuk a szép toborzó táncjeleneteket, a legények nehéz búcsúját a honmaradottaktól, anyától, mátkától,testvértől. Mentek” kötél” nélkül is mert elhangzott a hívó szó. — ” A Kárpátoktól le az Al – Dunáig/ Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!/ Szétszórt hajával,véres homlokával/ Áll a viharban maga a magyar…”
Emlékszünk a Kezdetre? – ” Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat, érzém, hogy végzetes szó az , amihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is…” — írta Jókai Mór március 15-ről. S emlékezzünk a Végre Damjanich János imájával:
” Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban; adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált, erősen és férfiasan állhassam ki…Oltalmazz meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsd az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt és vezéreld akaratát a népek javára! Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot!”
A krónikásnak most el kell hallgatnia; Soha többé ilyen imát! Soha többé ilyen halált! De a krónikásnak kötelessége a figyelmeztetés: ” El ne feledd a mezőt/ ahol ők elhulltanak, a hűk/ És a legvégsők a haza jobbjaiból.”
Locsi – fecsi Tiszaszederkény, 1993 március 15. Éles Mihály