Trianon…
“…valami fáj, ami nincs.”
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:
Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben |
 |
 |
Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
nincs is magas és nincs számunkra mély.
Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
mi lesz szivünkkel és mi lesz szavunkkal,
ha jő az éj?
Ti messze költők, akik távol innen
emelkedtek az Isten szívihez,
mi földön ülünk már s szavak hamúját
kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,
mi lesz, mi lesz?
A versünk is már csak segélysikoltás,
mely ki se hat a tűzön-poklon át,
mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,
és mint a szűzé, akit meggyaláznak
a katonák.
A feledés jótékony homályába vettetett pozsonyi csata szlogenje: “…decretum … Ugros eliminandos esse!” (rendeljük, a magyarok kiirtassanak!) Gyermek Lajos király leleménye: királyi rendelet harci lobogókon! A korabeli feljegyzések, írásos dokumentumok a Lajtán túli levéltárakban, eléggé beszédesek! Mintha már akkor, 907- ben “kódolták” volna a magyarság jövőjét Európában. A keresztény Európa nyugati fele már akkor is összezárt – grófok, hercegek, püspökök, érsekek, vezérletével jól felszerelt, százezres sereggel vonult Árpád népének kiirtására. Akkor nem sikerült; megalázó vereséget szenvedtek amely elvette a kedvüket a további “kalandoktól”. Ezer év elteltével még a trianoni mészárosok is csak az élve csonkolásig jutottak. A mai Európa pedig már elunta a várakozást, szemmel láthatóan ideges és úgy tűnik mindenre képes, eljött az idő – vélik! Kísért a múlt s kísért Trianon is: a szívtáji szúrást akarják, már a látszatra se figyelve! 1920. június 4. Magyarország keresztre feszítésének dátuma. Beszéljünk tehát erről a gyalázatról mert beszélni kell róla. A magyar írók segélykiáltásait évtizedeken át nem hallhattuk mert elzárták előlünk, indexre tették farizeus nemzetárulók! Hát lássuk hogyan éreztek, mit gondoltak erről a világbotrányról jeles íróink. Íme: – “Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes párizsi hír, és ekkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangkongással temették múltjukat és jövőjüket.
Budapest percek alatt feketébe öltözött. Perceken belül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak mentek az utcán patakzó könnyekkel, nemegyszer hangosan zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég felé átkozódva. Az Oktogon sarkán egy rokkant letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutogatva, őrjöngve kiabálta: „Hát ezért?” Az utcákon ismeretlen, egymást soha nem látott emberek borultak egymás nyakába, a terek padjain zokogókat vettek körül vigasztaló emberek és a harangok kongtak, kongtak, szakadatlanul, szinte elviselhetetlenül .” (Padányi Viktor: Így történt)
– “Két keserű esztendeje már, hogy szemünk nyugat felé néz. Láttuk, hogyan hanyatlott le ott a nap. Reménykedő, bízó, sóvárgó és fájó szemünk nézte, hogy a könnyünk csordult ki attól. (…) Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az bezárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk: miért. Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba – lelkünkön bilincs.( …) Az ítélet végrehajtatott: Erdély, Bánság, Körös- vidék és Máramaros kétmillió magyarsága bekebeleztetett Romániába…” ( Kós Károly: Kiáltó szó, 1921)
“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén (…) valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajgón az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.” ( Karinthy Frigyes: Levél 1928 )
Igen! Erdély, Kárpátok, élő, lüktető, levágott “testrészek”: nincs, és mégis fáj! Fáj hárommillió , kirekesztett, megalázott magyar. És kell, hogy fájjon minden magyarnak! Legyen ez a megmérettetés is egyben, ahogyan Illyés Gyula gondolja: “Magyar az, akinek fáj Trianon!”
“Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.” ( Juhász Gyula: Trianon)
Átérezve Juhász Gyula tehetetlen fájdalmát, gondolati mélységét, mégis azt gondolom: ma már igenis beszélni kell róla, persze “lila gőz” – nélkül!
Látjuk hova vezetett a több évtizedes hallgatás , pontosabban: elhallgatás! A mi múltunk, a mi keserves történelmünk, hát ki beszéljen róla, ha nem mi? És miért ne beszélnénk ,hiszen nincs okunk a hallgatásra . A tény, a valóság, amivel szembe kell néznünk: az ezer év előtti keresztény Európa után, a mostanra már keresztényellenessé vált Európa is újra – “méreget” bennünket! Fogást keres rajtunk! A gondolkodó ember pedig csak áll és csodálkozik, vajon honnan, miből táplálkozik ez a mérhetetlen, kirekesztő, zsigeri gyűlölet!?
Éles Mihály
Tiszaszederkény, 2013. május