Éles Mihály blogja

– Meghalt Mátyás király, oda lett az igazság és oda lett az önálló

államiság hosszú évszázadokra. Mohács után bekövetkezett az igazi romlás, az erkölcsi és gazdasági züllés. A magyar urak szerzési vágya, kapzsisága határtalan, nem válogatnak az eszközökben sem, egymás torkának esve dúlták a szerencsétlen hont. Egymást kivérezve, egymással már nem bírva az egyik tábor a Habsburgokhoz, a másik tábor a török portához szaladt segítségért.
Cserében a segítségért ellentételként: a török százötven évig az osztrák csekély négyszáz évig vendégeskedett
szomorú hazánkban, mérhetetlen nyomorúságot idézve elő, gyarmattá téve az országot.
S ha századokon át akadtak is olyanok, akik ez ellen tenni merészeltek – nem egyszer éppen a szálláscsinálók ivadékai, – megkapták a kegyetlen csattanós választ: száműzetés, hosszú várfogság, vagy a fűrészporos kosárba hulló fejek formájában!
Frangepán, Nádasdy, Zrínyi Péter lefejezése. Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc száműzetése majd a jakobinusok kegyetlen lemészárlása mutatja a gyarmattartók soha nem szűnő, hidegvérű gyilkos indulatát!
Talán éppen a jakobinusok tragédiája döbbentette rá a cselekedni akaró magyarokat, hogy a szörnyet nem szabad több magyar vérrel táplálni, nem szabad több hiábavaló véráldozatot hozni. A zsarnokot más módon kellene engedékenységre bírni. Mégpedig kitartó türelemmel, reformmal!
Mit is kellett itt a gyarmati Magyarországon megreformálni? –  Úgyszólván mindent!
A gazdaság – és itt csak a mezőgazdaságot lehet felhozni – végtelenül elmaradott állapotban volt, mai szóhasználattal élve úgynevezett infrastruktúra nem volt. Utak és a vízi utak hiányoztak, de legrosszabb helyzetben mégis a magyar nyelv volt. A magyar nyelv, amely csak a kunyhókban és vályogviskókban, vagy ahogy Széchenyi írja ” a szalmatető alatt ” élők anyanyelve volt.
A kastélyokban német nyelven diskuráltak, Pesten és Budán a német mellett elvétve hallani magyar szót.
Keserűen jegyzi meg Széchenyi a Hitelben : “…némely idegen ritkán hallván magyar szót, még főbb városunkban is azt kérdi ugyan hol van Magyarország? ”
Bizony hol van Magyarország, amikor a közhivatalok nyelve a latin, s éppen azon fáradoznak, hogy azt is a némettel váltsák fel, mondván, hogy a latin nyelv holt nyelv.
A magyar nyelvnek ebben a helyzetében, holtában jelent meg a herderi (J. G. Herder 1744-1803) jövendölés mely szerint “…. A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a törzsnek (a finn-ugornak ), mely a hódítók közé bejutott. Most aztán szlávok, németek, vallachok és más népek között az ország lakosságának kisebbik részét alkotják és évszázadok múltán tán már nyelvükkel is alig találkozunk.” – Ez a jövendölés időben és térben karnyújtásnyira volt azoktól a magyaroktól, akik ettől függetlenül is a magyar nyelv felébresztésén fáradoznak és bizonyosan sokkoló hatással lehetett rájuk. Csokonai Vitéz Mihály gr. Széchényi Ferenchez írt levelében még Herdert is fölülmúlta amikor még száz évet sem adott nyelvünknek. “Kegyelmes Uram! Én tartok tőle – ám a Magyarok Istene ne hagyja el árva nemzetünket, s ültesse a szelek hátára rémítő jövendölésemet – de én tartok tőle, hogy   ha  ügyefogyott nyelvünket ( melly Ázsiából kibujdosván, atya, anya, vér és rokonság nélkül, és mintegy  Melchisédeknek rendi szerint lakik itt Európában) ennyire vesztiben hagyjuk : nem vetek neki száz esztendőt, hogy ennek a sokféle nemzetnek zavarékjában olyatén sorsra fog jutni, mint ezelőtt nem sokkal a burkusok ( poroszok ) ősi nyelvek (…) Az Isten mentsen meg! ” A veszély tehát – a magyar nyelv elsorvasztásának veszélye – igen nagy, de mint ahogy ilyenkor lenni szokott a hatás ellenhatást szült. Néhányan megmozdultak a kastélyok világában is, voltak akiknek fontos volt a nyelv ügye, még akkor is, ha ők maguk nem tudtak tökéletesen magyarul.
Gr. Festetich György alezredes vállalva a függelemsértés vádját, folyamodványt nyújtott be az országgyűlésnek, hogy a magyar ezredek nyelve magyar legyen. Gr. Széchényi Ferenc hatalmas könyvtárat adományoz a köznek, Vay Miklós báró és még többek bőkezű mecénásai az irodalmi próbálkozásoknak. Megindulhatott tehát az irodalom szervezése. Újságok, irodalmi folyóiratok jelentek meg magyar nyelven. És akik megtöltötték tartalommal ezeket a lapokat : Bessenyei György, Orczy Lőrinc, Baróti Szabó Dávid, Virág Benedek,Verseghy Ferenc, Batsányi János, Gvadányi József, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc és a névsort lehetne folytatni.
Ők voltak azok, akik megalapozták, előkészítették a terepet a reformkori irodalom szárnyalásához.
A cselekvő reformkor tulajdonképpen Gr. Széchenyi István fellépésével kezdődött, amikor is összes jószágainak egyéves jövedelmét ajánlotta fel a magyar nyelv ápolására létrehozandó Tudós Társaság támogatására.
Erről az 1825-ben tett aktusról, 1849 márciusában így ír  Széchenyi István”… 24 magyar szót szóltam rosszul és bután, de mint ellenzéki a főrendi táblán, és felajánlottam 60 000 pengő forintot, magam se tudván pontosan mire…” Ugyanitt írja, hogy szeszélyből egy szépasszony kegyének elnyerésére és nem hazafias buzgalomból – tette meg ezt a lépést!
Bár a megajánláskor még törve beszélte a magyart, pár év múlva ezt írja “… a nyelv (…) kimondhatatlanul drága kincs, mert magában rejti a nemzeti fennmaradásnak zálogát,” Hihetjük-e, hogy aki ilyen gondolatokkal birkózik, ilyen gondolatokat hordoz magában, az merő szeszélyből cselekszik?!  Gondoljunk bele, vajon szeszélyből végig lehet – e  csinálni mindazt amit Ő elkezdett?!
Kudarcokkal elegyes, sokszor reménytelen vállalkozásait megszállottként – a gyertyát két végéről égetve – vitte hajtotta, csak előre, csak előre! Szervezett, agitált, naponként változtatva helyét. Szinte állandóan úton volt, miközben kapta a pofonokat, többet is mint elismerést. Csinálná ezt szeszélyből valaki?
Naplóbejegyzés 1832-ből: ” Szorgalmasan dolgozom – s önérzetesen…. ha lenyírják a szárnyamat – járok majd a lábamon – ha azt is levágják, a kezemen járok : ha azt is kitépik hason csúszok ! ” Lehet valaki ennyire elszánt, merő szeszélyből ?!
Felsorolni nehéz lenne mindazt, amit elkezdett, de néhányat feltétlenül meg kell említeni. A Szederegylet és nemzeti panteon – az Ő elnevezésében -üdvlelde – között – megemlíthető kezdeményezései:
Kaszinó, Vívó Intézet, Gőzmalom, Gőzhajózás, selyemhernyótenyésztés, lótenyésztés, lóversenyzés honosítása, színház, Duna-híd, Tisza-szabályozás stb.
Közben írja könyveit, s gazdaggá akarja tenni a népét, vállalkozásaival, újításaival. Meggyőzően vallja, hogy csak gazdag nép tud tartósan politikai jogokat megtartani. A Hitelt “Honunk szebb lelkű asszonyainak ” ajánlja : ” A hitelrűl szólok, s ami belőle foly ; a becsületről, az adott szó szentségéről, a cselekedetek egyenességéről.” Ezek voltak Széchenyi vezérszavai, ezektől sohasem tágított.
Fáradhatatlanul dolgozott miközben ilyeneket írt naplójába : ” 38 éves lettem. Elpuskáztam az életemet. “( …) Magyarország elnyomva az én hangom elenyészik… Nehezemre esik élni. – Elvágyódom innét …. Magyarországért tett erőfeszítéseim úgy tűnnek fel előttem mint a hiúság és a hetvenkedés megannyi példája…”‘
Ez utóbbi bejegyzés útban Anglia felé történik ahova híd- és vasútnézőbe megy. Aztán hirtelen kiderül az ég s kedélye máris sugárzik.
“1833. júl. 1. Minden készen . Csudálatosan sok tennivalót végeztem el.
Július 4. Rossz egészség… de csupa lelkesedés.” –
De ismét elsötétült a világ ! 1848 szept. Érzi a katasztrófa közeledtét, idegei felmondják
a szolgálatot, Döblingbe szállították amelyet soha többé nem hagy el. Így már nem
sétálhatott át az elkészült Lánc-hídon…. nem láthatta meg a Tudományos Akadémia végleges épületét. A Tisza-szabályozás első kapavágását elvégezte ugyan, de a megépült gátszakaszt Dob és Szederkény között már nem láthatta !
Mikszáth Kálmán Jókairól szóló könyvében írja : ” A szabadságharc előtti két évtizedben támadtak az óriások . A gondviselés tudta, hogy melyik országba tegye őket, hol lesz rájuk legnagyobb szükség. Ekkor támadt gr. Széchenyi István, a legnagyobb magyar, Deák Ferenc a legbölcsebb magyar, Kossuth Lajos a világ legnagyobb szónoka, Arany János a legnagyobb epikus költő, Petőfi Sándor a legnagyobb lírikus költő és Jókai Mór a legédesebb elbeszélő. Ezek az emberek egyszerre éltek s találkoztak, egymással. És velök egyszerre élt és írt Vörösmarty Mihály is. Valóság, ez nem mese.”

A testőrírók előtti időkben tehát a reformációval kezdődően is voltak próbálkozások.                                                                                                                                                                                      A könyv nekem elsősorban azokat a magyar írókat , költőket jelenti Janus Pannoniustól napjainkig,akik felvállalták a magyar nyelv és kultúra őrzését, megmentését! Ezen írók táborába tartozik Kosztolányi Dezső is az egész életművével s benne a Nyelv és lélek című tanulmánykötetével.
„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható..
Naponta sokszor gondolok erre. Éppen annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”    Eddig az idézet- A nyelvművész Kosztolányinak, anyanyelvünk szerelmesének ihletett gondolatai ezek, szerelmi vallomás, a féltve őrzött kincs bűvöletében. Az anyanyelv legyen katedrális, a lélek temploma, szentély ahova csak áhítattal, illő alázattal lehet és érdemes belépni. Nagyon félti ezt a szentélyt a reá leselkedő veszélyektől. Látja a „hit” gyengülését belül, s az évszázados ordas gyűlöletet kívül. Belülről — burjánzó sejtekként — az idegen szavak (sajtó, közbeszéd) végzik pusztító, romboló munkájukat, kívülről pedig a szláv nyelvtenger hullámai csapdosnak, nyaldosva a katedrális falait. A tehetetlenség dühe feszíti egy-egy írását, amikor a nyelv hóhérairól, a nyelvszennyezőkről szól.
Nem tudom elfogódottság nélkül olvasni, a jobbára a századelőn és a harmincas években írt cikkeit, esztétikai tanulmányait a nyelv védelmében. Már-már fizikai fájdalmat is érez az olvasó e hősi, szellemi bajvívás láttán. Csatázik, perlekedik, nem nyugszik. Nyílt levelet intéz a Nyugat hasábjain 1930-ban a Collége de France nagyhírű nyelvész professzorához, Antoine Meillet-hez mert az ki tudja miért – elfogultan ír a magyar nyelvről. – „Olykor egyenesen úgy rémlik, gyűlöli a finnugor nyelvcsalád e csodálatos árváját, akinek korán elhaltak a szülei, atyafiai a világtörténelem zűrzavarában messze idegenbe költöztek.” — írja nyílt levelében Kosztolányi. Ez a francia miközben jó szóval simogatja a cseh, román és horvát nyelvet, a magyaron korbáccsal suhint végig. – ,,… a magyar nem régi civilizációs nyelv.” — „Irodalmának nincs tekintélye.” Értésünkre adja, hogy nincs sok keresnivalónk a civilizált világban ezzel a nyelvvel. A “derék” francia, balhiedelmében a magyar főurakat az arisztokráciát kárhoztatja – azért, hogy eddig nem múlt ki a magyar nyelv — merthogy erőszakos magyarítást hajtottak végre a birodalomban. Arról nincs tudomása, hogy itt a nyelvújítók, írók, költők és a jobbágysorban élők voltak az anyanyelv éltetői,megtartói. Higgyük el, az álságos franciának, hogy sohasem hallott a mi Kazinczy Ferencünkről, Kölcseyről, Vörösmartyról, Arany Jánosról, Petőfiről?

„Nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak. A magyar szóból finom műszer lett, zajtalan sebességű gép, mellyel a mérnöki elme könnyen alakíthatja fogalmait. De a lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeiből költőnk ihlete. Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját, s az udvar sarkában gubbasztó szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését. Egyszóval nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei, és városi, ázsiai és európai.” (József Attila: Töredék)

„A mesebeli árva gyermek a magyar nyelv. Még az ág is húzza. Pedig gyönyörű tartományai vannak. A legszebb országon húzódnak folyamai. A vadmadarak, csillagos égboltozat alatt lakó pásztorok és rajongó költők vigyáztak ez árva gyermek lépéseire, amíg járni tanult. Néha eldugdosták, mint a bujdosó kurucot, vagy honvédet. Szőlőhegyek borházaiban, kollégiumok üres padlásain, a bedőlt pusztai kutak felett szárnyaló szél zúgásában élt.” (Krúdy Gyula: Felhő)