„ Ezt az egész embertípust úgy merném jellemezni, hogy ez a lélek kizárólagosan városi produktum, mely minden kontaktust elvesztett a földdel és a természettel. Ez a típus nemcsak nem ismerte a falut, a magyar társadalom legalább háromnegyed részét, de ezt a világot ösztönösen gyűlölte is, mint idegent, ostobát, elmaradottat. A paraszt számukra a butaságot és a reakciót jelentette, akivel szemben a legfiatalabb és a leghosszabb hajú propagandista gyerek is azt a megvetést és lenézést érezte, mint az átlag amerikai a négerrel szemben. Micsoda alacsony és alárendelt embertípus az, mely hagyományosan vallásos és nemzeti, s melynek durva agya nem akar megnyílni a marxizmus egyedül üdvözítő igazságainak és a freudizmus misztériumainak. Ez a kommunista átlagtípus némi részben feleletet ad arra a kérdésre, hogy miért került ki a kommunista vezérkarnak legalábbis 95%-a a zsidóságból? Kétségtelen, hogy az általam vázolt , minden ízében racionalista és amoralista lelki típus a zsidóság faji, vagy történelmileg kifejlett átlagtípusával szembetűnő hasonlóságokat mutat. Az is kétségtelen, hogy most volt az első alkalom, amikor egy világtörténelmi mozgalomban a zsidóság minden fék és korlát nélkül érvényesülhetett, tehát szabadon fejthette ki a benne évszázadokon át szunnyadó erőket és tendenciákat. Mégis, tökéletesen hibás az a gyakran hallható reakciós vélemény, hogy a bolsevizmust egyszerűen a zsidók csinálták. Igaz csak annyi, hogy a föloszlás, a forradalom és a kommunista istenországnak lelki szintézise iránt a zsidóság különös hajlamosságot tanúsított.”
Jászi Oszkár: Magyar Kálvária 1920.