Új honfoglalást…
“Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok
S terhére e föld száz Pontiusának”
( Ady Endre )
Ady Endre csaknem száz évvel ezelőtt megjelent verséből a fenti idézet első sora, nem kérdőmondat hanem szikár kijelentés, lélekhasító, szívfájdító megállapítás. De ” akiknek van füle a hallásra” azok kihallják belőle a máig ható, a ma is aktuális kétségbeesés kiáltását is, mert ma is égető valóság, ma is akad száz Poncius s még több farizeus, akiknek terhére vagyunk. Most ismét mély gödör szélén állunk – ahová egy hamiskártyásokból álló, társaság vezette. Olyanok akiket csak a jó lapjárás érdekelt! S az itt a piros, hol a piros össznépi becsapós játékot játszattak velünk. Ráadásul elbizakodott gátlástalansággal próbálták kiforgatni maradék jussából is az évtizedek alatt gyermekké tett népet! Bűnösök akkor is, ha nem tudták mit cselekszenek de még inkább bűnösök, ha tudták, hogy hazát árulnak! – “Merjünk kicsik lenni” hangzott el a külügyminiszteri kinyilatkoztatás. És mertek kicsik lenni! Kormánytagok, élükön a miniszterelnökkel elmentek a Kempinski Hotelba a román miniszterelnökkel együtt örülni, évfordulót ünnepelni, koccintani arra, hogy Erdélyt Romániához csatolták! És mertek kicsik lenni a kettős állampolgárság megtagadásánál! Mertek riogatni huszonhárommillió román munkavállalóval. Mertek kórházat bezárni, ágyszámot csökkenteni, vizitdíjat szedni, a betegeknek gyógyszer helyett széfet adni. Merték a világszínvonalú magyar iskolarendszert lenullázni. És merték a falusi kis postákat, kis iskolákat, gyógyszertárakat bezáratni, falvak közbiztonságát, a vasútvonalakat megszüntetni… A huszonnegyedik órában vagyunk, mérhetetlenül eladósodva állam és állampolgár egyaránt – most már nem kevesebb mint a megmaradásunk a tét, mert rohamosan fogy a magyar! Vészjósló a statisztika: évtizedek óta többen halnak meg mint ahányan születnek. S már igény merült fel az ország felvásárlására is , ( egy kis “nagyhatalom” első embere , gőgös elbizakodottságában jelentette be , hogy: ” Izraelnek precedens nélküli sikerei vannak, mostanra kivívtuk gazdasági függetlenségünket, fölvásároljuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot” – ( mert van bőséges, jó minőségű ivóvize, van folyója, és a födje jó, legelőin a fű kövér…). Jól láthatóak a jelei annak , hogy ez az úr nem a levegőbe beszélt. A “magyar” kormány pedig tudomásul vette az elhangzottakat lapított, nem volt diplomáciai jegyzékváltás s nem kérették be az illető ország nagykövetét sem. A Kárpát- medencében rokontalan magyarságot sokan, sokszor akarták már elveszejteni ; – “Isten csodája, hogy még áll hazánk” . – Ám eddig szemtől szemben: kardok által, ágyúkkal vagy tankokkal – ma pedig, bankokkal és lassan ölő médiaméreggel! Ráadásul ilyen intenzitással, céltudatossággal még sohasem támadtak ránk! Amint már tapasztalhatjuk is, a pusztításnak e sunyi, alattomos formái veszedelmesebbek minden eddigi próbálkozásnál . Adós fizess (!) mert ha nem fizetsz, akkor jön a kigyúrt végrehajtó-terminátor és ellentmondást nem tűrően, szenvtelen könyörtelenséggel végrehajt, – “pusztuljon a lakos!” Tízperced van arra, hogy összepakolj s földönfutóvá válj. – A magyarság a tatárdúlása után lehetett ilyen kétségbeejtően rossz állapotban . Ám IV. Béla királyunk tudta mit kell tennie. Itt és most új honfoglalás – pontosabban hon(vissza)foglalás kell! Vissza kell “perelni” ami a mienk, vissza mindent amit eloroztak a gátlástalan kufárok! Ha nem tesszük akkor megérdemeljük utódaink megvetését. – A végveszélyt vizionálva vetődhet fel a kétségbeesett és történelmietlen kérdés, hogyha így túl lehet adni az országon, annullálni – ezerszáz évet, akkor érdemes volt-e idejönni itt letelepedni? Nem lett volna-e bölcsebb ha őseink mindent feladva, visszafordítják lovaikat, szekereiket s a besenyők, bolgárok nyilaitól rogynak össze a senki földjén?! Akkor legalább férfias, hősi küzdelemben jött volna el a vég s nem hosszan agonizálva, szégyenteljes körülmények között. Játszadozhatunk persze a gondolattal, mi lett volna ha… Ha egy merész jós transzba esve megmutatja a Vezérnek a jövőt! Megmutatja az ezerszáz esztendőt; kegyetlen vérfolyamaival, testvérharcaival. Láttatva Koppány felnégyelt testét, Dózsa György égett húsából lakmározókat, Hunyadi László, majd a jakobinusok fejehullását, Muhit, Mohácsot, Nagymajtényt, Madéfalvát, Világost, 1849 és 1956 mártírjait, vértanú miniszterelnökeit! – És megmutatva persze a mérleg másik serpenyőjét is ; mi vethető össze az iszonyattal? – Hallhatta volna a Vezér, hogy papok érkeznek majd napnyugatról elhinteni a hit magvait, valláserkölcsi tilalomfákat felállítani, kezelhetővé, kezessé tenni az addig oly rakoncátlan lovas népet. Hallhatott volna Szent István király művéről, hogy a kereszténység megtartó erővé vált, amely itt fogta, ide kötötte Árpád népét. Megjelenhetett volna lelki szemei előtt a tatár áradat után újraéledő, újjáépülő ország s, hogy Hunyadi János bástyaként védelmezte az országot és a ( később oly hálás !) nyugati civilizációt. Láthatta volna lelki szemeivel felemelt fejű, szabadságszerető népét hosszabb – rövidebb ideig karddal a kézben… – S ha mindezt előre tudja,vajon miként cselekszik?! – No de ne játszadozzunk tovább ezzel a valószerűtlen, szürreális álomjátékkal, térjünk vissza inkább a rögvalósághoz s tegyük fel a kérdést Vörösmarty Mihállyal: “Ki mondja meg, mit ád az ég? ” – a ránk következő években, évtizedekben, netán évszázadokban. Velünk vagy nélkülünk? – Sötét a jövőkép, mert se közelben se távolban nincs a kiutat megvilágító “fáklya”, csak pislákoló fény s a remény! A mai valóság: véget ért végre a ” perc- emberkék dáridója”. S minden bizonnyal olyan emberek kerültek a kormánykerékhez akik számára az ország nem lehet kótyavetye tárgya, akik tudják, hogy ez a maradék haza – nemcsak a mi jussunk, hanem az utánunk következő reménybeli generációk jussa is. Tekintsünk hát bizakodással a jövőbe, hogy mégis csak lesz újjászületés. – A história szerint Árpád honfoglaló népének száma – asszonyostól,gyermekestől, öregestől – nem érhette el a fél milliót sem. S az általuk vérrel, verejtékkel megszerzett, megőrzött hazát mi nem veszíthetjük el nem adhatjuk fel! – Éljünk hát e joggal, s legyen végre “megvilágosodás” az elmékben, uralkodjon el végre a józan ész (!) és segítsen az utolsó előtti órákban. És mindenekfelett kössön össze bennünket a hit, a remény és a szeretet.
2010. június Éles Mihály