A Trianon okozta trauma után, a megcsonkított nemzet lelkét, testét egyaránt újra kellett éleszteni. A hóhérok levágták végtagjait ám a “szíve”, “agya” élt és működött. S mint a magyar történelemben annyiszor jött egy küldetéses ember – gróf Klebelsberg Kunó – akinek helyén volt a szíve, megőrizte higgadtságát, tiszta fejjel, nagy lélekkel látott a teremtő munkához. Máig ható reformokat vezetett be a közoktatásban az óvodától az egyetemekig. Létrehozta a tanyai iskolák hálózatát, ötezer népiskola építésével, lehetőséget teremtve az addig elzárt tanyavilág bekapcsolásának az ország kulturális vérkeringésébe mintegy megfrissítve azt. Nem volt ez ideális helyzet, csak a sürgető szükség diktálta megoldás, s nemcsak a lehangoló méretű analfabetizmus felszámolását de a tehetséges tanyai parasztgyerekek kiáramlását is szolgálta. “Rettenetes volna lekésni arról a gyorsvonatról mellyen Európa nemzetei robognak előre, egy ma még beláthatatlan fejlődés hihetetlen távolsága felé.” – fejtette ki egy országgyűlési felszólalásában.Egy másik idézet tőle:” A magyar anya, aki világra hozza az újszülöttet, és a magyar tudós, aki kutat és tanít, ugyanazt a célt szolgálja, Magyarország feltámadását.” Tömör összefoglalása, lényege ez a Trianon utáni kegyetlen valóságnak. Megépültek tehát az iskolák téglából erős kötőanyaggal, voltak gyermekek is szépen, csak tanítókkal kellett ellátni azokat. Erős fénnyel világító “lámpásokra” volt tehát szükség,hogy le ne térjenek a kijelölt útról, olyan tanítókra, amilyenekről Gárdonyi Géza is ír a huszadik század küszöbén: – “A tanító olyan lámpás mely minél inkább világít másoknak, annál inkább fogyasztja önmagát.” S valóban a tanítók (a nemzet napszámosai) olykor kiszolgáltatottan, önemésztő módon tették amit tenniük kellett. Váci Mihály a Sorkoszt című verse elé a következőket írja:”Régebben szokásban volt, hogy a kezdő tanyai tanító – javadalma részeként – naponta más családoknál ebédelt és vacsorált. Tizenöt éve én is “sorkosztra” jártam egy nyírségi iskola tanyavilágában.” (E sorok írója is egy nyírségi tanyai iskolában ismerkedett a betűvetéssel s emlékszik, hogy ott akkor két sorkosztos volt, az egyik a tanító a másik pedig a kondás…). De tették a dolgukat elhivatottságból, küldetéstudattal – nem számolva a körülményekkel. Ez tűnik ki éppen Váci Mihály Jegenye – fényben című verséből is “…a homokba szúrt nyárfa: – a tanitó,/ki fénybe tör,ragyogó hit a lombja,/irány azoknak,jel és biztató,/kik jönnek barázdákban botladozva.”
Az emlékezet szerint ilyen iránytű, ilyen igazodási pont volt Gulyás István is Tiszaszederkényben. Ő még a klasszikus értelemben vett néptanító volt, aki rátermett sokoldalúságával (jól zongorázott, tangóharmonikázott, korcsolyázott, motorkerékpározott, méhészkedett, asztalosműhelyében fúrt – faragott) úgyszólván mindenre meg tudta tanítani a rábízottakat. Minden bizonnyal a szülői házból magával hozott ember-, föld- és természetszeretete segítette abban, hogy igazi kovásza, élesztője, vagy mondjuk úgy ébresztője lehetett Tiszaszederkény életének, az ötvenes évek elején.Jó közösségszervező, igazi népművelő volt, aki fölpezsdítette a falu szunnyadó kulturális életét is. Mozitermet alakíttatott ki az akkori közösségi házban, megszervezte a filmvetítéseket, maga szállította motorkerékpárjával a mozifilmeket a szomszédos községekből. Ő hozta létre az iskolai és felnőtt színjátszó kört. A tankertben kertészkedésre és a növénytermesztés fortélyaira oktatta a lányokat és fiúkat. A lányokkal külön (a felesége segítségével) megismertette a háztartási teendőket az életre nevelés jegyében. Szemléltető oktatást tartott a méhekről, a méhészetről saját méhesében. Néptanítói hagyomány és “feladat”, hogy jó szemmel választottak ki továbbtanulásra szegény, de tehetséges gyerekeket, majd győzködték a szülőket egyik oldalon, a másik oldalon pedig mecénásokat kerestek nekik. Ezt a hagyományt éltette tovább Gulyás István a megváltozott értékrendű világban is (a tanuláshoz mindenkinek joga van), mert győzködnie kellett a szülők nagy többségét. Megnyerő egyéniségének, meggyőző erejű szavainak tudható be, hogy sokan tanultak tovább különböző közép- és szakiskolákban. Hát ilyen volt Gulyás István néptanító! S az emlékező tanítványok közös emlékképe róla: egyenes tartás, szelíd, kedves, biztató mosoly. Ezek voltak az ő “fegyelmező” eszközei a tanórákon is. De gondja volt a felnőttekre is. A színjátszó körön kívül, a téli estékre Szabad Föld esték címmel előadássorozatot szervezett. Sok felnőttet győzött meg, beszélt rá a 7-8. osztály elvégzésére. Sok mindenről eshetne még szó Gulyás István életútjának e szakaszáról. Ám e rovat sajátossága miatt nem hozható fel minden mozzanat – de a szándék sem ez. A szándék a gondolatébresztés. Számon tartunk-e, megbecsülünk-e mindent ami egykor előrevitt?! Félek – sötétülő. amerikanizálódó világunkban elvesztik jelentésüket, jelentőségüket a szavak. Az önzetlenség, az őszinteség, a segítőkészség, már-már kiveszőben lévő fogalmakká váltak. Olyan világ körvonalazódik, amelyben már nem értik a Gulyás Istvánokat… No, de félre a kishitűséggel! Higgyük, hogy Magyarország újra feltámad, ha lesznek tanítók, s lesznek szülőanyák! S addig? – addig pedig kövessük a még pislákoló “Lámpásokat”, s tekintetünkkel keressük a “Jegenyét”! “…mert /hozzá a por szürke leple nem ér fel,/sem csalán s a gaz tövise./csak a vihar töri, s villámmal a fény.”
Éles Mihály
(Megjelent: Gondolat – Tiszaújvárosi Szemle, 2009. december 17.)