Éles Mihály blogja

Ha emlékezetem nem csal, még a “fordulat” első évében (199O) történt, hogy T. Pisti addig barátomnak hitt kollégám keményen megfedett: Torokszorongató indulattal hozta tu­domásomra, hogy elvbarátaim tönkreteszik az egészségügyet, fizethetünk majd az orvosi ellátásért, a kórházi ápolásért stb. stb. A mai napig nem tudom, hogy honnan szerezte az információt, állítását természetesen képtelenségnek tartottam akkor… Belátom Pistám tévedtem, neked lett igazad! A kis közjáték óta ugyan sok víz folyt el a Sajón, ám az akkori jóslatod csak most kezd valósággá formálódni, azzal az aprócska csavarintással, hogy nem az én elvbarátaim, hanem a te elvtársaid hozzák ránk ezt a gyalázatot. – “Vége a szocializmusnak az egészségügyben” jelentette ki vagy be a fegyver bizniszéről elhíresült, egészségügyőr ( dr. Molnár Lajos). Na végre(!) lélegezhet fel a jámbor polgár – az öröm azonban korai, mert a bérek, a nyugdíjak továbbra is a szocializmusban maradtak, harmada, negyede- a jobb sorsú országokban érvényben lévő béreknek, nyugdíjaknak. Lám a múltat mégsem sikerül végképp eltörölni! Talán majd a jövőt sikerül!!! Az új “koncepció” szerint: nem lesz ingyen gyógyszer, ingyen orvoslás, ingyen kórházi ápolás de lesz vizitdíj és kórházi ágydíj naponta. Magyarázat: az emberek indokolatlanul sokat járnak orvoshoz, az ingyen kapott gyógyszereket pedig továbbadják felárral (a feketepiacon). Ezzel a lendülettel mondhatnánk azt is, hogy azért kell a változtatás, mert sok a meggazdagodott nyugdíjas, akik millióikat a feketepiaci aszpirin adózatlan árából rakosgatták össze. Ha a fenti magyarázatok nem állják ki a próbát, mert nincs valóságtartalmuk sebaj, van tartalékban újabb képtelenség íme: a magyar embernek az a tulajdonsága, hogy amiért nem kell fizetnie azt nem becsüli. Akkor pedig fizessen háromszáz forintokat. Ezzel egyszer s mindenkorra megszűnik a hálapénz intézménye – szól a magyarázat. Ezt a háromszáz kemény magyar forintot nem kell majd izzadásos tenyérrel zsebbe csúsztatni, hanem egyenes derékkal, nyíltan, szembenézve- nyugta ellenében leróni. Óriási; elképesztően fineszes ötletek! Kifundálói minden bizonnyal túlhajszolt, fáradt agyú, hivatalnokok akik magasan a valóvilág felett lebegnek. – A kórházi gyakorlattal is rendelkező “fegyvermester” jelszava pedig “szúrd és vágd” ne kíméld ennyi kórházat megtartunk, annyit eladunk, amannyit bezárunk. Röpködnek a számok, számhalmazok, de az emberről a betegről alig esik szó. Emlegetnek várólistákat féléves vagy akár egyéves időtartammal. Ennyi idő talán elegendő ahhoz, hogy egy kezelésre váró rákos beteg ne élje túl.
Az eddig felvázolt intézkedési terv riasztó, inkább hasonlít az ötletbörzére mint  “reformra”. A tegnap kiötlött, ötven súlyponti kórház mára csak harminc. Ma azt mondják a vizitdíj minden hat éven felülinek kötelező, holnap pedig már négy millióan felmentést kapnak. Egyik nap nem szabad, a másik nap már szabad kórházat választani. Most itt tartunk és ami még körvonalazódik az sem reform, hanem maga a káosz s ha nem józanodnak ki az elkövetők, akkor csendes népirtás elé nézünk. Néhány embertől függ, hogy (meddig) élünk vagy halunk, rólunk döntenek, de nélkülünk. De hát így van ez rendjén, legalábbis az orvosi gyakorlattal nem rendelkező orvos,( dr.Kóka János) a sínfelszedő vasúti-miniszter elhíresült mondása szerint: – “a mocsári békákat sem kérdezik meg, mielőtt lecsapolják, a mocsarat”. – “Bolond beszéd…”  mondhatnánk a nagy angollal, de nem mondhatjuk, mert nagyon is tiszta, világos üzenet. Végtelenül cinikus, a lebecsülés, a semmibevevés, a pökhendi durvaság üzenete. – Janicsár üzenet! – Kedves békatársak (!) azt üzenik nekünk, hogy van ugyan jogunk a – brekegéshez, de csak négyévenként. Akinek ez kevés és ezen felül is akar brekegni, azaz véleményt formálni, az szembe találja magát a gólyával vagy a mocsárlecsapolóval – békaperspektívából nézve: a kettő egyre megy!
Ez a békasors, egy tál (béka)lencse egy voks, a jól álcázott mocsárlecsapolók ígérvényei elaltatták, elkábították őket. Most itt van a lassú ébredés és józanodás ideje: – Semmi kétség afelől, hogy az idézett miniszterek ijesztően agresszív megnyilvánulásai leképezik az országvezetők mentális állapotát is, és ez a kép kétségbe ejt engem!Be is fejezem az írást, már csak egy fohász van hátra – hátha segít: – Damjanich János imájából, amelyet kivégzése előtt néhány órával mondott : “Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől”.
(Megjelent: Tiszaújvárosi Krónika, 2OO6. december 7.)  Éles Mihály

Kőkemény statisztika: ma, Magyarországon minden második haláleset kiváltó oka szív- és érrendszeri megbetegedés! Erre mindjárt oda is vethetjük, hát igen, mert az életmód, meg az életvitel… Igen, ez így igaz, csakhogy az életmódunkat már rég nem mi magunk igazítjuk, hanem a körülmények! A körülmények pedig olyanok amilyenek. Sem a táplálkozásunkat, sem a bennünket ért stresszhatásokat nem tudjuk befolyásolni az ismert okok miatt. Így vagyunk kiszolgáltatottjai önhibánkon kívül e gyilkos kórnak. A fent említett rizikófaktorokhoz még egy járult a közelmúltban körzetünkben. Ugyanis a rendelőintézetben csökkentették a kardiológus szakorvos heti rendelési idejét 8 óráról 6 órára. Ez érthető lenne akkor, ha a betegszám is csökkent volna. Ez azonban nem valószínű, mert a képlet a következő: ha rosszul érzi magát valaki, vagy éppen az esedékes kontroll vizsgálatra jelentkezik, akkor három-négy heti várakozás után kerül orvos elé. Ha nincs szüksége további vizsgálatra, akkor tapsolhat a beteg, mert nincs kitéve további tortúrának. Amennyiben további vizsgálatra van szükség, akkor hiányosan – csak sztetoszkóppal és EKG-vel – felszerelt, diagnosztikai eszközökkel nem rendelkező szakorvos kénytelen a megyei kórházba utalni a beteget. Szerencsés esetben egy héten belül fogadják is. A vizsgálat eredményével – ismét egy hónapi várakozás után – visszakerülhet a beteg szakorvosához. Tehát optimális esetben két hónapi várakozási idő után a beteg megismerheti a diagnózist, gyógyszert kaphat, ha addigra nem lesz belőle „statisztikai adat”. Ezek kérem nem kitalációk, ezek a tények! Kérdezem az egészségügy felelőseit, normális dolognak tartják ezt a folyamatot? Ha igen – már most ide írom -, akkor nagyon nagy baj van! Erről a döntésről inkább feltételezem azt, hogy tévedés volt, mint azt, amire gondolni se merek. Egyébként se hajlamom, se kedvem nincs az olcsó poénkodásra, amikor megjegyzem, hogy talán ez az ügy is megérdemel annyi figyelmet, törődést, és anyagi ráfordítást, mint amennyit a már rég, szintén gyógyíthatatlan, nagybeteg futball kap.

„Örömmel értesítem, hogy Tiszaújváros Önkormányzatának képviselőtestülete 2005. június 24-én hozott (…) határozata alapján Lorántffy  Zsuzsanna Emlékplakett kitüntetésben részesül.” — áll a nevemre kézbesített értesítőben.
No, de miért pont engem, és miért éppen most (?) — ágaskodik a kérdés bennem. A kérdésre — mivel nem ismerhetem a választ — kérdés a válaszom is. Talán elfogyott vagy megritkult az érdemdús emberek száma?… Mikor ezt a dolgozatot írom, már tudom a helyes választ: Elévülhetetlen érdemeim (önirónia!) vannak, s most már tény: érdemesen vagy érdemtelenül, de megkaptam az emlékplakettet, amelynek névadója álmaim „NAGYASSZONYA “, Lorántffy Zsuzsanna. S ez jóleső érzés, öröm. Öröm még akkor is, ha ürömmel párosul.
Az iskolateremtő nagyasszony létrehozója és támogatója a sárospataki, debreceni, nagyváradi, gyulafehérvári protestáns főiskoláknak, kollégiumoknak. Nem feledhető, hogy az ő akaratából kaptak tanerőt a birtokához tartozó apró települések, többek között Szederkény is. „Hőn buzgott a közügy javáért” — írta róla Tompa Mihály 1860-ban. A „közügy” a reformáció idején sem jelentett mást, mint a nemzet megmaradásának ügyét. Vallási értelemben az egyház megreformálása, világi vonatkozásban pedig a magyar nyelv és kultúra továbbéltetése. Tudásszerzésre nyugati országok egyetemeire küldte a tehetséges fiatalokat, köztük éppenséggel jobbágyivadékokat is. Tudatos építő volt, jól látta a célt, s a hozzá vezető utat is. Példamutató, nagyformátumú személyiség, szellemisége nyomot hagyott a magyar kultúrtörténetben. Továbbidézve a költőt „Nagy neve a történeté már / megőrzi emlékét a hon (…) / Ő a mienk!” Igen, Ő a mienk. Méltóképpen emlékezünk is rá, ám mintha a jelenkort nem lelkesítené Lorántffy Zsuzsanna szellemisége. Nemhogy nem lelkesedik, hanem éppenséggel ellene dolgozik a jelenlegi oktatásügy. Óvoda, iskolabezárás, tanerő-elbocsátás. Ez most a „trendi “. Építés helyett leépítés, rombolás. Mindezt “reformnak” nevezik. Reformálnak, de életidegen reformokkal. Megtiltják az alsó tagozatos tanárnak, hogy az arra „érdemes” tanulót osztályismétlésre küldje. Ezt a jogot a szülőkre ruházták át. Így tehát nincs követelmény, nincs teljesítés. Történik mindez akkor, amikor statisztikai mutatók jelzik, hogy egyre több azoknak a száma, akik írás- és olvasási zavarokkal küszködnek. Egy másik abszurdum a sok közül, amit talán már vissza is vontak: a diáknak lehet közös titka a tanárral (pl.kábítószer-fogyasztás), de a tanár nem avathatja be a szülőt, mert azzal jogot sért. Otromba beavatkozások ezek, s felmerül az emberben a gyanú, hogy ilyeneket csak ártó szándékkal gondolhatnak ki. Nehéz a szívem, de mint örök reménykedő bízom abban, hogy lesz visszaút, még visszatérhet az oktatáspolitikába a hagyománytisztelet. S ezeket a „reformokat” túléli majd a közoktatás, mint ahogy túlélte az osztrákot, az oroszt, úgy túléli a Magyart is. Mármint Bálintot. Nekem az lesz majd az igazi ürömtelen öröm!!!

Éles Mihály 2005.08.25.

Napjainkban nem jó magyarnak lenni, határon belül, s határon kívül sem. Nem jó hallani — most már naponta —, hogy ennyibe-mennyibe fog kerülni a honi adófizetőknek a kettős állampolgárság intézménye.
Egy aprócska, de nagy hatalmú párt egyik megmondóembere azt nyilatkozta a Magyar Televízióban, hogy azért ellenzik a kettős állampolgárságot, mert a határon túliak a jobboldalt fogják támogatni, ha esetleg választójogot kapnak. Ez hát az igazi ok! Ezért van ez a megveszekedett ellenkezés, minden más csak figyelemelterelés, mellébeszélés, félrevezetés, hazudozás, kútmérgezés. Hallhatunk vásári kikiáltókat megszégyenítő ricsajt, már-már az itt-a-piros-hol-a piros hazárdjátékra hívogató harsánysággal vásárrá vagy még inkább zsibvásárrá züllesztve a népszavazás méltóságát. Ugyanazok teszik ezt velünk, akik nem is olyan régen huszonhárommillió román munkavállalóval riogattak, most pedig ötszázmilliárdos „felesleges” kiadásról beszélnek nekünk. Így méricskélnek, ijesztgetnek ismét, így nyújtják át a keserű pirulát, már a csomagolással sem törődve, forintban mérik a határon túli magyart! Ebben a teremtett hangulatban, igazán rossz érzés magyarnak lenni itt, az anyaországban. Most, amikor ennyi idő után megérett a helyzet arra, hogy magunkhoz öleljük nemzettársainkat, szánalmas ez a forintszámolgatás.
Ők nem latolgattak, megéri, nem éri magyarnak maradni, ők egy pillanatra sem szűntek meg magyarnak lenni.  Az állampolgárságukat   elvették  tőlük, s az visszajár nekik. Ez nem ajándék, ez nem jótékonysági gesztus részünkről. Ez a kívül- rekedtek jussa! A minket körülvevő népeknek nem kellett a népszavazási hercehurca, számukra a természeti törvény a mérvadó. Aki románnak, horvátnak stb. született bárhol a világon, az automatikusan román vagy horvát állampolgár lehet. Csak nekünk, magyaroknak lehet ez oly szívfájdítóan keserves.
„Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
Szívükre mind az emberek —
De nincs itt hála nincs itt béke
Beteg a világ nagy beteg…”
Írta 1899-ben Ady Endre, aki születési helye miatt ma nem lehetne magyar állampolgár.
Vajon mikor emelhetjük fel majd tekintetünket arcpirulás nélkül, a házsongárdi temetőben nyugvók — Apáczai Csere János, Tótfalusi Kis Miklós, Szenci Molnár Albert, Brassai Sámuel, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Kós Károly — vagy Tamási Áron farkaslakai síremlékére?

ÉLES MIHÁLY
2004. november 25.

Márai Sándor önkéntes száműzetésében, 1956 karácsonyán elküldi „Mennyből az angyal”-t az örömhírrel: megszületett a népek megváltója, Jézus Krisztus . Vigye az angyali küldött a jó hírt – „Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok. /Ahol nem csillog a karácsony, / Nincsen arany dió a fákon / Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. ” Biztatva sürgeti: „Csattogtasd szaporán a szárnyad / Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. “Igen, azóta is várunk. idestova ötven éve várunk, no már nem az égi küldöttre, hanem arra, hogy az 1956-os forradalom elfoglalja méltó helyét az emberek szívében, lelkében, agyában. Úgy vélem, ezzel még adósai vagyunk a történelmünknek. Azt nem gondolom, hogy „Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal / hozza koszorúit”,-  mert örömünkre élnek még néhányan valódi ötvenhatosok, akik őrzik a lángot. De ha ők is elmennek a minden élők útján, lesznek-e újabb lángőrzők? Vagy csak az Országház előtti fekete márvány emlékműből fog elő-elő pislákolni a láng? S csak ott!? A jelen — valljuk be — nem ad derűlátásra okot…
No, de tegyük félre a kishitűséget, a pesszimista gondolatokat, hiszen ennek a vizionált képnek ellene hat, ellentmond az a tény, hogy az ötvenedik évfordulóhoz közeledve, Tiszaújváros Önkormányzata emlékművet állít. Igen! Tiszaújváros Önkormányzata elismerést érdemlően határozott úgy, hogy emlékművet állít az 1956-os forradalom és szabadságharc tiszteletére.Emlékművet egy olyan városban, amely még nem is létezett 1956-ban, csak pár emeletes ház jelezte, hogy itt valamikor város lesz. Néhány ház, amelyeket rabok közreműködésével építettek azokban a vészterhes időkben. Ezek a rabok október végén természetesen fellázadtak és véres ruhadarabokat hátrahagyva, kerítésre aggatva elhagyták a poklok poklát. Egy olyan városban lesz ’56-os emlékmű, amelynek első házain ott maradtak a rabok keze nyomai örök mementóként az utókornak.
Egy olyan városban lesz ’56- os emlékmű, amelyhez közeli nagyüzem, a TVK pártbizottsága a „rendszerváltoztatás” hajnalán, 1989 január végén Pozsgay Imre fejét követelte azért a bejelentéséért, hogy nem ellenforradalom (az októberi sajnálatos események!), hanem népfelkelés volt. Emlékeztetőül álljon itt a kor „hiteles” krónikása, a Leninvárosi Krónika 1989. február 2-i számában megjelent tudósítás néhány részlete: „A TVK üzemi pártbizottsága az egyik pártbizottsági tag kérésére január 31- én, kedden délután kibővített és rendkívüli ülést tartott. A pártbizottsági ülés megvitatta Pozsgay Imre, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja nyilatkozatát, amely a Magyar Rádió 168 Óra című műsorának január 28-i adásában hangzott el. Ebben Pozsgay Imre (…) az 1956-os események minősítéseként a népfelkelés szót használta, (…) A TVK kommunistáinak körében, de a párton kívüliek körében is élénk visszhangot keltett ez a kijelentés, számos jelzés érkezett az üzemi pártbizottságra, amely szerint a párttagok felháborodással fogadták a nyilatkozatot. (…) ez ugyanis ellentétben áll az eddig értékeléssel. (…) nem vitás, hogy Pozsgay Imre vétett a pártfegyelem ellen. (…) az ülés résztvevői jóváhagyták annak a levélnek a szövegét, amelyet Grósz Károlyhoz, az MSZMP KB főtitkárához juttatnak el.” A levélben többek között ez áll: „A párttagok többségében élénken élnek még az 1956-os októberi események emlékei, és személyes tapasztalataik nem esnek egybe a nyilatkozattal.
A Krónika két héttel későbbi tudósításában arról ad hírt, hogy egy TVK-s párt alapszervezet néhány tagja nehezményezte az üzemi pártbizottság eljárását, mely szerint a párttagság megkérdezése nélkül küldött feljelentő levelet Grósz Károly főtitkárnak…
Az emlékmű helyének megválasztása is jelzi a gondolat komolyságát, hiszen két templom közé kerül. Igaz, a törvény háza van hozzá legközelebb, de fogadjuk el, hogy ez jelzésértékű is lehet. A csendesen szemlélődőnek feltűnhet az a — nyilvánvalóan véletlen geometriai szabályosság — talán egyenlő szárú háromszög, amelynek szögei rendre a Szentháromság — Szent István — Szent Forradalom emlékműve irányába mutat majd. Mondhatnánk, ez lesz a Szent Háromszög. Ennek az emlékműnek a forradalom szellemiségét magában kell hordoznia — e szellemiség tárgyiasult jelképe kell legyen. Ha nem hordozza, nem feszíti, akkor önmagában csak egy kő vagy csak egy fémdarab. Akkor vajmi keveset vagy semmit nem ér, semmit nem jelent csak díszlet lesz, ha az előtte megálló ember nem borzong bele a látványba. Mert élethalálharcot és a kegyetlen megtorlást kell egyszerre megjelenítenie — a sikolyt és a csendet kell láthatóvá tennie! Mert harc volt és megtorlás, Dávid Magyarország harcolt a szovjet Góliáttal és Dávid esett el. Ellentétben a bibliai képpel, Góliát vágta le Dávid fejét… Máraival folytatva „Es minden rendű népek, rendek / Kérdik, hogy ez mivégre kellett. / Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? / Mért nem várta csendben a végét? /Miért, hogy meghasadt az égbolt, / Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” / (…) Miért remegtek világrendek? / Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
Kétszer hat napig tartott a reményteli harc, aztán csend lett, síri csend, s iszonytató bosszúállás évekig. Bosszúállás immár „testvéri” magyar segédlettel mondhatnám, de nem mondom, mert ezeknek az elemeknek, ezeknek a semmire sem jó, rongyembereknek csak annyi közük volt, van a magyarsághoz, hogy magyarul beszéltek, beszélnek! Előbújván a patkánylyukból, ahová reszketős félelmükben bújtak, patkánymentalitással, perverz cinizmussal rendeztek vérfürdőt! Olyat, amilyen Dózsa György óta nem volt a magyar történelemben, olyat, amelyre mindenkor és mindenütt emlékezni és emlékeztetni kell. Éljen hát bennünk a remény, hogy minden jó érzésű ember meghajtja majd fejét, s „lelkét” az emlékmű előtt, nem feledve: megbocsátani lehet, de felejteni soha!

ÉLES MIHÁLY

2004. október

Tiszaújváros — Nemzeti  Sportváros — Virág(os)város — Fürdőváros — Triatlonváros —, s a következő stáció — Börtönváros?!
Ezt itt a kérdés! Ezt a kérdést kell eldöntenie Tiszaújváros polgárainak szeptember 14-én. Döntsön a nép arról, „hogy munkahelyteremtő beruházás részeként az Ipari Park területén büntetés -végrehajtási intézet létesüljön?” Ez az ördögi árucsere így leírva is elképesztő, hát még ha meg is valósul — háromszáz munkahelyért cserébe egy börtönt! Most tehát népszavazás következik a velejáró izgalmakkal és költségekkel (csaknem 3 millió forint). Mindez elkerülhető lett volna, ha az Igazságügyi Minisztérium „megkeresésére”, egy udvarias, de határozott elutasító választ ad az önkormányzat. Valahogy így: Köszönjük, hogy ránk gondoltak, de az Ipari Parkunkat ipartelepítésre hoztuk létre, és azon fáradozunk, hogy ipari nagybefektetőket hozzunk városunkba. Városfejlesztési koncepciónk pedig más irányú, nem szerepel benne büntetés – végrehajtási intézmény létesítése. Ettől azonban merőben eltérő válasz született. Kár.
Jelen helyzetben az elutasító válaszhoz úgy látszik önkormányzati, polgármesteri kurázsi szükségeltetne, de hát tudott dolog, hogy „hátszéllel” szemben sem érdemes… Elvárhatjuk-e ezek után az önkormányzat „erős” embereitől, hogy a kedvünkért tudathasadásos állapotba kerüljenek? Mert bevallva vagy be nem vallva ők mégis csak börtönpártiak! Koscsó Lajos alpolgármester úr „racionális gazdasági érvek miatt támogatja”, úgy tűnik, számára a börtön csak matematika, gazdasági számítás — játék a számokkal, s játék a szerencsével. A népszavazás is játék, méghozzá kétesélyes játék mert ha a „Nem” győz, az önkormányzat veszít, közel 3 milliót, ha az „Igen” győz, akkor viszont nagyot „kaszál”. Nagyot kaszál úgy, hogy még csak bele sem izzad! Magyarán, könynyen jött, „talált” pénzre tesz szert. A „talált” pénznek pedig ismerjük a sorsát…
A pénznek nincsen szaga, a pénz elmegy, és a börtön marad! Várhatóan a cél érdekében megkezdődik a puhítás, a gyúrás, mint ahogy olvashattuk is már „az elkövetkező másfél hónap erről fog szólni”.
A Tisza TV már el is kezdte az ez irányú ténykedést egy propaganda filmmel — amelyet az új veszprémi börtönről forgatott —, csupa jó hírrel! Megtudhatjuk, hogy a veszprémi börtönben alkalmaznak mérnököt, orvosokat, pedagógusokat és minden bizonnyal — bár erről nem esett szó —, börtönőröket is! Az önkormányzatunk tehát gondolkodhat újabb iskolabezárásról, hogy a háromszázas létszámot feltöltse jobb sorsot érdemlő pedagógusokkal.
Amint azt a népszavazásra feltett kérdésből tudjuk, a börtön helyét az Ipari Parkban jelölték ki. Pontosabban az Ipari Park Szederkény felé eső részében. A közel nyolcszáz esztendős múltra visszatekintő település nyugalmát zavarta már a századok folyamán tatár, török, labanc, német, orosz. Most az MSZP-s többségű önkormányzat akaratából kockát vetnek, s ha úgy fordul a kocka: börtönnel sújtanak bennünket! Szégyen! Ez igazi zöldmezős beruházás! Lehet, hogy kevesen tudják, ezért elárulom, ezen a zöld mezőn nem is oly rég még a szederkényi marhák legelésztek. — Szegény marhák, ha ezt megérhették volna…
Komolyabbra fordítva a szót, én, mint a közügyek iránt fogékony állampolgár, nem tartom alkalmasnak ezt a helyet büntetés – végrehajtási intézet létesítésére. Mert mit látna a fogva tartott, ha kikönyökölne a rács nélküli ablakon? Egyik oldalon látna egy futballpályát háló nélküli kapukkal, másik oldalon pedig hatalmas olaj és gáztartályokat, megtetézve percenként többszöri villanófénnyel a szemébe.
Meglehet — ilyen környezet láttán — a lakókat előbb-utóbb elfogja a bezártság érzése, s talán a szökés gondolata is. Abban bízom, hogy a Kőszeg Ferenc vezette Helsinki-bizottság környezettanulmányokat végez majd és nekem lesz igazam.
Ezért alternatívaként egy másik helyszínt javasolnék. Épüljön például a Kertvárosban, ott is van zöldmező és jó rálátás a virágoskertekre, és a szebbnél szebb házakra. Igaz, hogy a másik oldalon a gát emlékeztetheti őket a szabadság korlátaira is.
Ha ez sem tetszene az illetékeseknek, van még egy ötletem. A posta épület, amelyet annak idején kis Bastille-nak is nevezett a népnyelv, apróbb átalakítással — néhány rács eltávolításával — ideális börtön lehetne. S ha valaki ezután azt gondolja, hogy fölöttébb vicces kedvemben vagyok, az nagyon téved. Mert mitől volnék vicces?! Attól, hogy hazudták: – az Ipari Parkban munkahelyeket teremtő ipar lesz, attól, hogy ha megépül a börtön, a befektetők és a turisták is elkerülnek bennünket, attól, hogy a szederkényi ingatlanok elértéktelenednek?!
Ezeket is gondoljuk át, mielőtt szavazunk.

Válaszát — amely nyilvánvalóan nekem is szól, mint ügyfélnek — különösen a Hír TV-vel kapcsolatban — nem tudom elfogadni.
Indok: bizonytalanságot, határozatlanságot érzek mögötte. Válaszában nem nevezi meg mikor, kivel és hol tárgyalt (beszélt). Idézem: „A Hír Televízióról a lefolytatott beszélgetések alapján azt állapítottam meg, hogy nem volt sugárzási engedélye, ezért hálózatunkon történő elosztásáról nem tudtam tárgyalni.”
Ön tehát „a lefolytatott beszélgetések alapján” — amelyet ki tudja hol, az utcán, netán a sarki kocsmában — megállapította, hogy a Hír TV-nek nincs sugárzási engedélye. Ezzel szemben a valóság az — és remélem, ezt nem tőlem tudja meg —, hogy a Hír TV 2002. december I-jén kezdte meg a kísérleti sugárzást (engedéllyel!). 2003. január elsejével pedig már országos lefedettséggel sugároz attól függően, hogy a kábeltársaságokkal milyen ütemben sikerül a szerződéseket megkötni.
Sajtóhírek szerint a Hír TV törekvése az, hogy mindenütt az alapcsomagba kerüljenek be. Innentől kezdve tehát csak tárgyalni, tárgyalni és tárgyalni kell kedves Kolbása Ur, és nem beszélgetni — legfőképp nem mellé beszélgetni!

Sietek kijelenteni, hogy az én készülékem jó, a kép mégis homályos alkalmanként összecsúszik, összemosódik. A hiba feltehetően a KTV túlsó végén keresendő. Azt látom, hogy minél több írás jelenik meg a Krónikában e témáról, annál zavarosabb, annál maszatosabb a kép. Az illetékes szakértők és nem szakértők elbeszélnek egymás mellett. Az egyik az emberi méltóság elvesztése miatt aggódik, holott azt legkevésbé az ellenzék veszélyezteti. Egyébként is az emberi méltóságot leghatékonyabban Strassburgban védelmezik. A másik írás pedig csúsztatással vádolja meg az ellenzéket, ámbár az ellenzéknek sohasem állt módjában a „csúsztatás”, egyszerűen nincs eszköze hozzá. Tehát mindenki másról beszél inkább, minthogy tiszta, világos beszéddel egyszer s mindenkorra tisztázná az ügyet. Mert hát valljuk be, ettől bonyolultabb, szerteágazóbb ügyet is megoldottak már az önkormányzatnál lazán, könnyedén. Bráz György képviselő úr sem könnyített a megérthetőségen, mert nem arról írt, amikről az érdeklődő polgárok is tudni szeretnének. Nevezetesen, nem írt arról, hogy az 1995-ben bérbe adott vagyon hány vételi helyet tartalmazott, s hogy azóta gyarapodott-e új előfizetőkkel, ha igen, akkor hánnyal. Nincs képünk arról, hogy a 6600 vételi helyből hány volt az önkormányzat tulajdonában, mielőtt az eladás megtörtént. Azt gondolom a városlakóknak joguk van megtudni, megismerni a valós helyzetet, mert ez közös vagyon – enyém, tied, övé – egyszóval a városé; és nem hitbizomány!
Néhány gondolat még – „A tényszerűség is fontos” – Csikász Gabor írásához.
Abban egyetértek az írás szerzőjével, hogy sértő, ha valakit érdemtelenül degradálnak. Csikász úrtól ugyanis megtudtuk, hogy ő nem az alpolgármester úr főtanácsadója, mint ahogy Török Dezső képviselő úr állította – hanem a Polgármester úr és az Alpolgármester úr legközelebbi munka társa, azaz főtanácsadója. Török képviselő úr bizonyára megköveti majd e fatális tévedésért.
A világért sem akarok belekontárkodni a főtanácsadó úr dolgába, de a KTV ügyében, az Ön helyében a következő tanácsot adtam volna a polgármester úrnak. Világíttassa at minimum két, de még jobb, ha három független szakértővel az eladni kívánt vagyon állagát (több szem többet lát, vak tyúk is talál szemet stb.). Így talán a vevő is és az eladó is reálisabb képet kapott volna a portékáról. De még azt is főtanácsoltam volna, hogy írjanak ki pályázatot és legyen versenytárgyalás a majdani vevők között. Talán százmillióval több kerülhetett volna a közös kasszába. No persze tudom, hogy ez egy laikus ötlete, és hat a Főtanácsadó mégis csak Ön!

Alighanem szelet vetett a tiszaújvárosi önkormányzat a millenniumi emlékmű pályáztatásával, mert a vihar előszele vagy mondjuk úgy, hogy szellői már cirógatnak is. A jelek azt mutatják, hogy még mindig nincs új a Nap alatt, még mindig nincs meg a képesség, a készség a közös akarásra, legyen bár az ügy magasztos, esetleg nemzeti!
– „Véget kellene már vetni a gigantomániának”, ,,…döbbenetesen magas…” tudniillik az emlékmű ára. Vagy egy másik „Nekem először is csak akkor tetszik valami, ha tudom mennyibe kerül.” – Világos beszéd, elvégre mindennek van ára – mondhatnám, de nem mondom, mert egy emlékműnek, pláne egy millenniumi emlékműnek nem lehet ára, csak értéke lehet. Ez az érték pedig az elmúlt ezer vagy ezerszáz év – minden keservével (véres háborúival, testvérharcaival, legázolt szabadságvágyával), és kevéske örömével. Ez az érték olyan érték, amely nem konvertálható sem forintra, sem dollárra, de még euróra sem. Ne tekintsük tehát ezt az emlékművet holmi vásári portékának, amire kedvünk szerint alkudozhatunk is. Adjuk meg az ünnep méltóságát, ünnepeljünk és örüljünk annak, hogy még meg van – eleinknek köszönhetően – az életterünk, hogy még itt vagyunk!
S most szeretnék néhány gondolatot fűzni a „Gondolatok a Millenniumi Emlékműről” című, Koscsó László grafikusművész által jegyzett íráshoz. A szerző néhány bombasztikus megállapítása késztet megjegyzésre, reagálásra. Pató Károly alkotásáról ilyeneket ír: ,,…megépülésével híressé teszi a várost, később megjelenik hazai és külföldi művészeti kiadványokban, lexikonokban, Tiszaújvároshoz köthető alkotássá válik, igazából ez szolgálja Tiszaújváros érdekét!” Nem folytatom. Végre van egy ember, aki tudja és ki is mondja, mi kell Tiszaújvárosnak, mitől válik híressé, mi szolgálja az érdekét! Szép kis kortesbeszéd, de ebben a helyzetben nem helyénvaló, mert kirekesztő! Azt sugallja ugyanis, mintha a többi pályázattal nem történhetne meg ugyanez. Mintha a többiről nem készülhetne képes kiadvány vagy lexikon címszó stb.
A művész úr nem a levegőbe beszél, mert megosztja velünk a lektorátus elmarasztaló véleményét is a többi pályázatról. Íme a szakzsűri véleményének summázata Józsa Lajos Hármas dombjáról: ,,…szellemiségük távol áll a millennium eszméitől.”
Tiszteletben tartva a lektorátusi véleményt, volna egy megjegyzésem: tekintve, hogy a hármas domb vagy hármashalom honfoglaláskori szimbólum, mégis csak találhatnánk valamilyen kapcsolódást Szent István királyhoz. Persze, ha nagyon akarnánk!
Végezetül még egy gyöngyszem az írásból. „Nem tudom hogyan lehet emlékezni, illetve kegyeletet leróni egy háromszög alapú gúlánál, vagy (…) a dombtetőn álló szobornál.” – Pedig igen egyszerű művelet kedves művész úr, mert még én is tudom a megoldást: Csak fel kell battyogni a dombtetőre és kész!

Éles Mihály 1999.11.01.

„A közműveltség szent ügyének Terhét hordá a női váll…”

(Tompa Mihály: Lorántfi Zsuzsánna emlékezete)

A magunk mögött hagyott évszázadok egyike sem mondható örömszerző századnak, különösen nem a most búcsúzó, a két világégéssel és a legázolt forradalommal. Az utolsó hónapjaiban azonban mégis hozott valami jót, valamit, amitől jobb kedve kerekedik az embernek. Tiszaszederkény  megkapta  történelme első köztéri szobrát! Most hangsúlyosan jó Szederkényinek lenni, a század- és ezredfordulót megérve, részesévé válni – egy ember életében ritkán adódó szertartásnak a szoboravatásnak. A szobor – nekem a szobrok szobra – Lorántffy Zsuzsannának állít emléket. Azon túl, hogy az Ő akaratából éledt újra Szederkény haló poraiból, róla elmondhatjuk megmásíthatatlanul, hogy a magyar művelődés- és oktatástörténet nagyasszonya, korának egyedül álló jelensége. Szellemiségének  lenyomatai fellelhetőek nálunk éppúgy, mint némely szomszédos településen. Mélyen vallásos hitben gyökerezik, – „támasztógyökerei pedig tudomány, rend, szellem, erkölcs …”. A rend (a külső és belső rend harmóniája), a jellemtisztaság, a cselekvő jóság, mára már jobbára felejtett fogalmak! Mégis azt gondolom, hogy a szobrot és épített környezetét ennek a szellemiségnek kell körüllengenie. Kegyhellyé kell válnia most és mindörökké, hogy aki közel kerül hozzá vagy megérinti érezze: megújul, megigazul. Tekintsünk a szoborra úgy mintha élne(!), simogató, féltő szeretettel s e ragaszkodó, óvó szeretet  kísérje át a jövő évezredbe is. Jöjjenek hát, örvendezzünk együtt, legyünk várakozó tanúi ama meghitt, szép pillanatnak amit a költő, Tompa Mihály így villant elénk: „S most – a dicsőnek képmásáról Hulljon le a rejtő lepel!”
Tiszaszederkény, 1999.augusztus.
Éles Mihály