Éles Mihály blogja

Ma fordított lesz napunk,
no nem úgy ,hogy este lesz a reggel,
mert a nap ma is keleten kel fel.
Csak, akik itt vagyunk csináljuk a mókát
múltat, jövőt, jelent, összekutyulva
a valóvilágra fittyet hányva, fordítunk a napon,
– amúgy, ma mindent lehet alapon.
Így lesz egy intésre a főnökből beosztott
a gondozóból- gondozott
kutyából-szalonna, szalonnából -kutya
butából -okos, okosból meg buta.
A vízből lehet bor a borból pedig víz lesz
mert a mai napon minden de minden lehetséges!

Így lett belőlem  is alkalmazott, méghozzá könyvtári!

S lett helyettem nyugdíjas Ica, Marika és Ági.

Ezek után ne lepődjön meg senki,

ha nőies vonásokat fog rajtam felfedezni!

Akit most köszöntök, kivül-belül egyenes.
Nem fogott az idő rajta, csak a haja lett deres.
Született ezerkilencszázhuszonhétben,
a”Hepehupás”Szilágy megyében.
A Jó Isten tudta,
mire lesz jó a fiúcska!
Adott neki talentumot, hogy sáfárkodjon vele,
s kiteljesítse életét az ének és a zene…
Nemcsak tanulta a zenét, de Ő maga volt a zene,
lényéből mint “ősforrásból”áradtak a melódiák,
születtek a kórusművek, a lélekemelő harmóniák.
Bartók és Kodály nyomában járva,
rálelt hamar a “tiszta forrásra”…
E tiszta forrás – a néplélek,
innen jön: mi dal, mi ének!
Gyűjtött dalt a néptől, bejárva Erdélyt s a csángók honát,
s visszajutatta a néphez, hangversenytermeken át.
Zenébe álmodta Mikes búját – a”tenger mormolását”
s Reményikkel siratta a “Templom és iskola”pusztulását.

Szolgálatosként állt a strázsán, akár sorstársai
Kós Károly,Tamási, Sütő András vagy Kányádi.
Szétszóratásban, szétszaggatottságban jelszavuk:megmaradás!
S reménytelenül reménykedve várták, hogy lesz feltámadás.

A Teremtő a Reformáció napját úgy igazította,
hogy az legyen Juditka születése napja!
A Józsi bácsiét pedig úgy intézte,
az essen november tizedikére,
mert e napon született Luther Márton,
aki a Reformációt kigondolta, e világon!
Így Bírtalan József születése – s a Reformáció,
az eleve elrendelés: a predesztináció!
Így lett – amire kiszemelte teremtője: –
a zsoltároskönyv is, ihletője.

Nagyívű a pálya,amelyet befutott,
a kapott talentummal jól sáfárkodott.
Még nincs lezárva a pálya, csak az első kilencven éve,
majd meglátjuk, mivé lesz kétezerhuszonhétre!
Kilencven esztendő – sok avagy kevés –
a mindenséggel mérve egy elszálló pillanat,
de mindig az a fontos, hogy utána mi marad…
Hogy teljesüljön ebbéli kívánságunk
kétezerhuszonhétig már nem kell sokat várnunk!

Gyógyír Juditkának

Lendül a kar majd megáll, –
“A kórus ismét rosszul intonál!
Félhangot estetek gyerekek,
könyörgöm jobban figyeljetek!
Mammamia, mammamia!” –
tekint az égre Juditka.
Égretekint s beint megint
a kórus feszülten figyel,
de az újabb bakit nem kerüli el.
“Ez így nem mehet tovább!” –
a helyzet egyre mostohább!
“Most szolmizálni fogtok,
meglátjuk mit tudtok.”
Ökölbe rándul a kéz –
mutatja – az alsó “dó”hol áll
s elindul fölfelé
” – re,-mi,-fá,-szó,-lá.
Szó,szó,szó-szó-mi
zsip-zsup kenderzsup,
Éliás,Tóbiás egy tál dödöle
gólya,gólya gilice –
csak ennyit kellene megjegyeznetek,
s ebből tovább építkeznetek”-
szól Juditka reménytelenül:
kórus áll lehangoltan, de rendületlenül!!!

Badonics Sándorné  Erzsébetnek és Váradi Imréné Magdinak ajánlva

Két szomszédvár,
az Idős Klub s az ÁMK.
A  várak élén Kapitányok.
Nem viselnek kardot, nem huszárok!
Nem délcegek, nem daliák,
olyanok mint két szál virág!
No nem árvácska, vagy ibolya
hanem, élő,  eleven  rózsa!
Ám – “nincsen rózsa tövis nélkül!-”
akit megszúr – az       megsérül!                                                                                                                                     Ritkán szúrnak – csak ha muszáj;
így  rend van, – és nincsen viszály!
Ha jó szóval simogatnak,
az emberek átváltoznak.
Így lesz a fiúból kánkánt járó delnő,
a leányból pedig lészen furfangos Gergő.
Most, búcsúzik e – vár Kapitánya,
nyugdíjba megy : – már alig várja!

A vár népe elsiratja,

könnyét nyeli s úgy zokogja:
Kapitány! Kapitány! – Ez a vár visszavár!                                                                Éjjel – nappal visszavár!

Egy népijáték elé

Asszonyok,lányok,férjek és legények,
aki csak járni tud, gyerekek és vének!
Itt van az aratás napja,készüljön fel apraja nagyja
– szól a bandagazda – kész az alku a gazdával,
a járandóság megtoldva bundapálinkával!
Fogjuk hát a kaszanyelét,vágjunk rendet menten,
marokszedők,kévekötők vére ne serkenjen.
Nehéz lesz a mai nap is,de jön majd rá az este
s mulatsággal felejtődik:verejték,könny sós – keserű cseppje!

Négy cserfes leányka.
Négy unoka.
Négy Angyalka!

Az Angyalkák közt Zsófika
az elsőszülött unoka.
Zsófika már kilencéves
és szikrázóan tehetséges!
Ha muszáj hát zongoráz,
ha elunja fuvoláz.

Kedve szottyan (?) festeget
vagy zenére lépeget.
Tornáját bár művészi,
aerobikkal tetézi.
Imád jókat lovagolni,
és már sok éve mondja:
semmi sem áll távol tőlem,
de gyermekorvos lesz belőlem!

A másodszülött unoka,
a halkan szóló Janka!
Az Ő lelke bezáródik,
mint a széf a bankban.
Bár találnánk hozzá kulcsot,
megfejthetnénk a nagy titkot.
S a kincset mit rejt a “széf” –
mindenfelé széthintenénk!

Széthintenénk úgy bizony,
hogy mindenkinek bőven jusson.
Mert ez a kincs a szeretet;
Mit kicsi szíve úgy rejteget!

Drága kicsi Orsikám!
légy mindig jó unokám,
ne durcáskodj énnekem
mert én azt nem szeretem!

Duzzogásod legyen vidám
az lesz az én gyógypatikám!
Nevessél csak kis csillagom
mint a Nap a rajzaidon.

Pici ujjad zongorázzon
Éneked meg szálljon, szálljon!
Harmóniát zengedezve,
Mamád, Papád örömére!

Pannuskám az aranyos,
mindenkire mosolyog.
Szája olykor fülét éri,
Mosolya meg oly tündéri.

Mosolyával lelket ringat,
kis kezével megsimogat.
Szeme huncut és ragyogó,
mint a szivárványos üveggolyó.

Ideugrik, odalép,
mint a szöcske meg a méh.
Futva megy és billeg Ő
A kis barázdabillegető.

Ám még nincs vége az angyali mesének,
csak el kellett telnie tucatnyi évnek:
s már is itt van velünk a pici Luca –
sorrendben – az ötödik unoka.

Három hónapos s máris kommunikál:
csöndre, zenére értőn reagál.
Megmutatja nekünk miként fordul át,
s közben láttatja velünk huncut mosolyát !

Engem pedig fojtogat a kétség – vajon mi lesz belőle –
Angyal szárnyaival meddig jut előre?!
S ha egyszer célba ér, tud – e majd örülni?!
És fáj, hogy azt – már nem fogom megérni …

De az élet nem áll meg merthogy itt az újabb csoda!
Kétezertizenkilenc március huszonnyolcadika:
megszületett nekünk Júlia, immáron a hatodik unoka!

Júliának nagy a hangja magas regiszterrel,
ha jó a kedve elengedi had szóljon ezerrel!
De a zenész família elboldogul ezzel:
speciális füldugóval birkózik a stresszel!

Meglehet , hogy énekes lesz, vagy – tán zongorista,
mert ha lát egy billentyűsort menten lázba hozza !
Lehet belőle bármi,még semmi sincs lezárva,
mert otthonukban kis dob – nagy dob – teheti próbára…

Angyalkáink!
Isten ajándéka vagytok.
Nőjön nagyra kis szárnyatok,
Angyalkáink szárnyaljatok…

Hatvanöt éves lettél
Köszönöm, hogy visszajöttél.
Mondtad: az Istennek még terve van velem!
Mondtam:a jóságod jutalma lehetett,
Hogy unokáiddal játszhass eleget.
Kik közül még csak Zsófit ismerhetted,
De mellé adta Orsit, Jankát s Pannát neked.
Legyen sok örömöd fiaidban, menyeidben éltessen az Isten soká!
Ezt kívánja Néked szeretettel: Örök társad Mihály.

Öt év múlva…

Hatvanötből most lett hetven.
Örvendjünk hát mind a ketten!

Ha emlékezetem nem csal, még a “fordulat” első évében (199O) történt, hogy T. Pisti addig barátomnak hitt kollégám keményen megfedett: Torokszorongató indulattal hozta tu­domásomra, hogy elvbarátaim tönkreteszik az egészségügyet, fizethetünk majd az orvosi ellátásért, a kórházi ápolásért stb. stb. A mai napig nem tudom, hogy honnan szerezte az információt, állítását természetesen képtelenségnek tartottam akkor… Belátom Pistám tévedtem, neked lett igazad! A kis közjáték óta ugyan sok víz folyt el a Sajón, ám az akkori jóslatod csak most kezd valósággá formálódni, azzal az aprócska csavarintással, hogy nem az én elvbarátaim, hanem a te elvtársaid hozzák ránk ezt a gyalázatot. – “Vége a szocializmusnak az egészségügyben” jelentette ki vagy be a fegyver bizniszéről elhíresült, egészségügyőr ( dr. Molnár Lajos). Na végre(!) lélegezhet fel a jámbor polgár – az öröm azonban korai, mert a bérek, a nyugdíjak továbbra is a szocializmusban maradtak, harmada, negyede- a jobb sorsú országokban érvényben lévő béreknek, nyugdíjaknak. Lám a múltat mégsem sikerül végképp eltörölni! Talán majd a jövőt sikerül!!! Az új “koncepció” szerint: nem lesz ingyen gyógyszer, ingyen orvoslás, ingyen kórházi ápolás de lesz vizitdíj és kórházi ágydíj naponta. Magyarázat: az emberek indokolatlanul sokat járnak orvoshoz, az ingyen kapott gyógyszereket pedig továbbadják felárral (a feketepiacon). Ezzel a lendülettel mondhatnánk azt is, hogy azért kell a változtatás, mert sok a meggazdagodott nyugdíjas, akik millióikat a feketepiaci aszpirin adózatlan árából rakosgatták össze. Ha a fenti magyarázatok nem állják ki a próbát, mert nincs valóságtartalmuk sebaj, van tartalékban újabb képtelenség íme: a magyar embernek az a tulajdonsága, hogy amiért nem kell fizetnie azt nem becsüli. Akkor pedig fizessen háromszáz forintokat. Ezzel egyszer s mindenkorra megszűnik a hálapénz intézménye – szól a magyarázat. Ezt a háromszáz kemény magyar forintot nem kell majd izzadásos tenyérrel zsebbe csúsztatni, hanem egyenes derékkal, nyíltan, szembenézve- nyugta ellenében leróni. Óriási; elképesztően fineszes ötletek! Kifundálói minden bizonnyal túlhajszolt, fáradt agyú, hivatalnokok akik magasan a valóvilág felett lebegnek. – A kórházi gyakorlattal is rendelkező “fegyvermester” jelszava pedig “szúrd és vágd” ne kíméld ennyi kórházat megtartunk, annyit eladunk, amannyit bezárunk. Röpködnek a számok, számhalmazok, de az emberről a betegről alig esik szó. Emlegetnek várólistákat féléves vagy akár egyéves időtartammal. Ennyi idő talán elegendő ahhoz, hogy egy kezelésre váró rákos beteg ne élje túl.
Az eddig felvázolt intézkedési terv riasztó, inkább hasonlít az ötletbörzére mint  “reformra”. A tegnap kiötlött, ötven súlyponti kórház mára csak harminc. Ma azt mondják a vizitdíj minden hat éven felülinek kötelező, holnap pedig már négy millióan felmentést kapnak. Egyik nap nem szabad, a másik nap már szabad kórházat választani. Most itt tartunk és ami még körvonalazódik az sem reform, hanem maga a káosz s ha nem józanodnak ki az elkövetők, akkor csendes népirtás elé nézünk. Néhány embertől függ, hogy (meddig) élünk vagy halunk, rólunk döntenek, de nélkülünk. De hát így van ez rendjén, legalábbis az orvosi gyakorlattal nem rendelkező orvos,( dr.Kóka János) a sínfelszedő vasúti-miniszter elhíresült mondása szerint: – “a mocsári békákat sem kérdezik meg, mielőtt lecsapolják, a mocsarat”. – “Bolond beszéd…”  mondhatnánk a nagy angollal, de nem mondhatjuk, mert nagyon is tiszta, világos üzenet. Végtelenül cinikus, a lebecsülés, a semmibevevés, a pökhendi durvaság üzenete. – Janicsár üzenet! – Kedves békatársak (!) azt üzenik nekünk, hogy van ugyan jogunk a – brekegéshez, de csak négyévenként. Akinek ez kevés és ezen felül is akar brekegni, azaz véleményt formálni, az szembe találja magát a gólyával vagy a mocsárlecsapolóval – békaperspektívából nézve: a kettő egyre megy!
Ez a békasors, egy tál (béka)lencse egy voks, a jól álcázott mocsárlecsapolók ígérvényei elaltatták, elkábították őket. Most itt van a lassú ébredés és józanodás ideje: – Semmi kétség afelől, hogy az idézett miniszterek ijesztően agresszív megnyilvánulásai leképezik az országvezetők mentális állapotát is, és ez a kép kétségbe ejt engem!Be is fejezem az írást, már csak egy fohász van hátra – hátha segít: – Damjanich János imájából, amelyet kivégzése előtt néhány órával mondott : “Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől”.
(Megjelent: Tiszaújvárosi Krónika, 2OO6. december 7.)  Éles Mihály

Kőkemény statisztika: ma, Magyarországon minden második haláleset kiváltó oka szív- és érrendszeri megbetegedés! Erre mindjárt oda is vethetjük, hát igen, mert az életmód, meg az életvitel… Igen, ez így igaz, csakhogy az életmódunkat már rég nem mi magunk igazítjuk, hanem a körülmények! A körülmények pedig olyanok amilyenek. Sem a táplálkozásunkat, sem a bennünket ért stresszhatásokat nem tudjuk befolyásolni az ismert okok miatt. Így vagyunk kiszolgáltatottjai önhibánkon kívül e gyilkos kórnak. A fent említett rizikófaktorokhoz még egy járult a közelmúltban körzetünkben. Ugyanis a rendelőintézetben csökkentették a kardiológus szakorvos heti rendelési idejét 8 óráról 6 órára. Ez érthető lenne akkor, ha a betegszám is csökkent volna. Ez azonban nem valószínű, mert a képlet a következő: ha rosszul érzi magát valaki, vagy éppen az esedékes kontroll vizsgálatra jelentkezik, akkor három-négy heti várakozás után kerül orvos elé. Ha nincs szüksége további vizsgálatra, akkor tapsolhat a beteg, mert nincs kitéve további tortúrának. Amennyiben további vizsgálatra van szükség, akkor hiányosan – csak sztetoszkóppal és EKG-vel – felszerelt, diagnosztikai eszközökkel nem rendelkező szakorvos kénytelen a megyei kórházba utalni a beteget. Szerencsés esetben egy héten belül fogadják is. A vizsgálat eredményével – ismét egy hónapi várakozás után – visszakerülhet a beteg szakorvosához. Tehát optimális esetben két hónapi várakozási idő után a beteg megismerheti a diagnózist, gyógyszert kaphat, ha addigra nem lesz belőle „statisztikai adat”. Ezek kérem nem kitalációk, ezek a tények! Kérdezem az egészségügy felelőseit, normális dolognak tartják ezt a folyamatot? Ha igen – már most ide írom -, akkor nagyon nagy baj van! Erről a döntésről inkább feltételezem azt, hogy tévedés volt, mint azt, amire gondolni se merek. Egyébként se hajlamom, se kedvem nincs az olcsó poénkodásra, amikor megjegyzem, hogy talán ez az ügy is megérdemel annyi figyelmet, törődést, és anyagi ráfordítást, mint amennyit a már rég, szintén gyógyíthatatlan, nagybeteg futball kap.

„Örömmel értesítem, hogy Tiszaújváros Önkormányzatának képviselőtestülete 2005. június 24-én hozott (…) határozata alapján Lorántffy  Zsuzsanna Emlékplakett kitüntetésben részesül.” — áll a nevemre kézbesített értesítőben.
No, de miért pont engem, és miért éppen most (?) — ágaskodik a kérdés bennem. A kérdésre — mivel nem ismerhetem a választ — kérdés a válaszom is. Talán elfogyott vagy megritkult az érdemdús emberek száma?… Mikor ezt a dolgozatot írom, már tudom a helyes választ: Elévülhetetlen érdemeim (önirónia!) vannak, s most már tény: érdemesen vagy érdemtelenül, de megkaptam az emlékplakettet, amelynek névadója álmaim „NAGYASSZONYA “, Lorántffy Zsuzsanna. S ez jóleső érzés, öröm. Öröm még akkor is, ha ürömmel párosul.
Az iskolateremtő nagyasszony létrehozója és támogatója a sárospataki, debreceni, nagyváradi, gyulafehérvári protestáns főiskoláknak, kollégiumoknak. Nem feledhető, hogy az ő akaratából kaptak tanerőt a birtokához tartozó apró települések, többek között Szederkény is. „Hőn buzgott a közügy javáért” — írta róla Tompa Mihály 1860-ban. A „közügy” a reformáció idején sem jelentett mást, mint a nemzet megmaradásának ügyét. Vallási értelemben az egyház megreformálása, világi vonatkozásban pedig a magyar nyelv és kultúra továbbéltetése. Tudásszerzésre nyugati országok egyetemeire küldte a tehetséges fiatalokat, köztük éppenséggel jobbágyivadékokat is. Tudatos építő volt, jól látta a célt, s a hozzá vezető utat is. Példamutató, nagyformátumú személyiség, szellemisége nyomot hagyott a magyar kultúrtörténetben. Továbbidézve a költőt „Nagy neve a történeté már / megőrzi emlékét a hon (…) / Ő a mienk!” Igen, Ő a mienk. Méltóképpen emlékezünk is rá, ám mintha a jelenkort nem lelkesítené Lorántffy Zsuzsanna szellemisége. Nemhogy nem lelkesedik, hanem éppenséggel ellene dolgozik a jelenlegi oktatásügy. Óvoda, iskolabezárás, tanerő-elbocsátás. Ez most a „trendi “. Építés helyett leépítés, rombolás. Mindezt “reformnak” nevezik. Reformálnak, de életidegen reformokkal. Megtiltják az alsó tagozatos tanárnak, hogy az arra „érdemes” tanulót osztályismétlésre küldje. Ezt a jogot a szülőkre ruházták át. Így tehát nincs követelmény, nincs teljesítés. Történik mindez akkor, amikor statisztikai mutatók jelzik, hogy egyre több azoknak a száma, akik írás- és olvasási zavarokkal küszködnek. Egy másik abszurdum a sok közül, amit talán már vissza is vontak: a diáknak lehet közös titka a tanárral (pl.kábítószer-fogyasztás), de a tanár nem avathatja be a szülőt, mert azzal jogot sért. Otromba beavatkozások ezek, s felmerül az emberben a gyanú, hogy ilyeneket csak ártó szándékkal gondolhatnak ki. Nehéz a szívem, de mint örök reménykedő bízom abban, hogy lesz visszaút, még visszatérhet az oktatáspolitikába a hagyománytisztelet. S ezeket a „reformokat” túléli majd a közoktatás, mint ahogy túlélte az osztrákot, az oroszt, úgy túléli a Magyart is. Mármint Bálintot. Nekem az lesz majd az igazi ürömtelen öröm!!!

Éles Mihály 2005.08.25.