Éles Mihály blogja

Móricz Zsigmond: Az élő vértanú
Március tizenötödiki beszéd

Ezernyi ezer apró gyülekezet ünnepli ma is március tizenötödikét.

Egyre hamvahodottabb tűzzel, egyre patinásabb stílvirágokkal, egyre konzervatívabb hangulattal csillannak fel pár órára a nemzeti lelkesedésnek e tábortüzei. Hosszú évek, lassú évtizedek immár a szent pietás örökmécseseivé sorvasztották a magyar népnek eme pompás, jellemző házi ünnepét is.

Hiába, elvesztek az eleven kapcsolatok a lefolyt hatvanhárom év manapján a vérgerjesztő nagy múlttal. Pedig ez az ünnep nem is eseményeknek, nem is személyeknek kultuszát: ez magának a népléleknek csodálatos fellángolását ünnepli. S valahányszor az agg honvédek gyérülő hadsora, reszketeg szempillákkal kivonul e márciusi napon, mindannyiszor újabb emlékrohamot rendeznek, mindannyiunk szíve ellen, hogy bevegyék azt, mint egykor Buda bástyáit.

Csak egynek nem szabad közülök kilépni a nyilvánosság perspektívájába.

Csak egynek ez aggastyánok között, kell hatvanhárom március idusát ráépített négy fal között töltenie. S minden újabb napot, mely e nagy idők nagyszerűségét fölverni hivatott, csak egynek kell évről-évre hatványozottabban megsínylenie. Az élettel fogy az életerő s amely súly a 32 éves férfiúnak alig elviselhető valamivé válhatott a 94 éves jótehetetlenen!

Minden büntetésnek van határa. Hatvanhárom évi példás megadással ember kiengesztelhetné az isteneket, trónjok megdöntéséért, hatvanhárom évi példátlan büntetéssel a lovagias, a nagylelkű, a dicső magyar nemzet expiáltnak érezheti egy embernek vele szemben elkövetett, bár akkora vétkét is, amely nem negyedszázadra, de évszázadokra vetette őt rabságra. Az egyes ember élete kurta mint a fűszálé, a nemzeteké végtelen, mint a föld termőerejéé. A magyar nemzet évezredes és újabb ezredéveknek indult múltjában s jövendőjében parányi epizód, eltűnő döbbenet a forradalomra következett nehéz korszak.

A magyar nemzet ébredjen ma tudatára erkölcsi kötelességének, amiatt a korszak miatt nyomorulttá sújtott egy rabjával szemben! Igaz, rémületes volt az a tizennyolc év, amelyet atyáink kemény rabságra vettetve töltöttek 1849-től 1867-ig. Minden nemzeterő s csaknem minden nemes életenergia visszafojtottan sínylett a rügyek, a magvak burkaiban, mint az erőszakosan megnyújtott télben, de annál élettermőbb erővel kellett kitörnie a tavasz nyíltán, hogy gyors pezsgéssel kipótolja a természetellenes stagnációt. A magyar faj életretermettségének nagy próbája volt ez a babiloni fogság s az azóta lefolyt negyvenöt év valóban meg is mutatta, hogy a nemzet e próbát kiállotta! Nem vagyunk ma hátrább, mintha az a dermesztő tizennyolc év elmarad a nemzet életéből.

Emlékezzék meg erről a munkás magyarság, mikor egy embert sújt egy történelmi korszakért.

Emlékezzék meg, mert hiszen azt a gyász időt, nem is egyes fiai, hanem a nemzet maga idézte a maga fejére! Mert a magyar nemzet legszebb és legtermékenyebb erényei között, amelyekkel ezredéves létét biztosította, mint a régi moralista költők nyíltan és nem igazságtalanul hirdették, annyi s oly súlyos hibákkal és vétkekkel is terhes, hogy azokért az időben már megint bűnhődnie kellett: mert a nemzetek életében éppen úgy megvan a bűnnek büntetése, mint az egyénekében. S ha a magyar nemzet a böjti napon józanul, lehiggadva emlékezik vissza hosszú múltjára, kell hogy maga belássa s megismerje ezt a kínos igazságot, kell hogy ráeszméljen, hogy nem volt a magas sorstól irgalomtalan a tizennyolc éves sújtó korszak!

Érezze meg ezt a magyar, mikor szemébe tűnik az egy ember, akit azért vert hegységnyi kődarabokkal, vak haragjában, hirtelenjött elbúsulásában, véreresztő kínjában, hogy ne önmagát kelljen korbácsolnia!

Érezze meg a magyar, hogy a világtörténelembe fekete betűkkel írta be nevét, mikor egy egész nemzetnek önfejére szakadt büntetését egyetlen egy fia vétkének tulajdonította.

Hogy is dobhatna egy ember akkora bukásba egy egész nemzetet? Hát egyes emberek kezében van a nemzetek sorsa? Hát lehet isten egy ember, aki ronthat, teremthet száz világot? Hát a Napóleonok egy parányi golyóba szorult emberész által lehetnek országok sorsintézőivé? Nem a tömegek lelke dob ki önmaga élére vezetőket? S nem az emberiség nagy áramlatai sodornak végig a nagy históriai fordulókon? S csak e most fölidézett nagy idők is nem az ismeretlenség vak homályából, a kövekből teremtette a nemzeti szükség számára a tízezernyi hősöket?

Döbbenjen meg a magyar nemzet, ha agya tisztaságában ráeszmél, mekkora jogtalanságot tőn egy emberrel, egész magának egy elenyésző semmi parányával!

Egy ártatlan fiával, akit a történet immár tisztára is mosott a rádobott nagy, mindennél nagyobb vád alól. Akiről lehullottak a ráhalmozott rágalmak sárcsomói s aki a mai ifjú magyarság előtt már tisztán áll, nyílt pörtisztázás nélkül is, a hazaárulás félszázados vádja alól. Akiről ma napnál tisztábban látjuk, hogy a páratlan hős, aki az önvédelmi harc országszerte dicsőített, minden reménységet önmagában jelképezett, minden bizalmat tettekkel kiérdemelt szimbóluma volt: abban az utolsó fegyvertényében, a világosi fegyverlerakásban éppen úgy a nemzet hő kívánságát és legfőbb szükségét teljesítette, mint előbb a diadalmas csaták kivívásában. A legutolsó pillanatig kitartott mellette a magyar, csak a fájdalmak özönvizében torzult el kedvenc hősének képe, hogy annál kegyetlenebb legyen vele szemben, minél jobban istenítette a boldogság napjain. De a könyörtelen igazság, amely a maga vakon tartott mérlegén örökre megmér jót s gonoszt, a drága emberi lélek méltóságának fényességében adta már őt nekünk, nehéz aranyúl, vétektelenül mindenben, amiért törvény elé vetették s gazdagnak mindenben, amit egy embertől önmaga, az élet s az emberiség elvárhatnak!

Óh, nem szorul el a magyar szív, ha megérzi hogy ártatlanul büntetett akkora mértékkel, ahogy a bűnöst sem emberi sújtani!…

…Március tizenötödike van ma, legendáknak ünnepe. A magyar nemzet ezeréves történelmében az 1848-49-i szabadságharc a legmagasabb csúcspont a nemzeti energia erőpróbáiban. A századosan lefojtott életerő ekkor egyszerre lobbot vetett s a hősök ezreit és tízezreit izzotta fel. Mindannyiuk felett négy akkora nagyságot, akik minden nép történetében az elsőrangú csillagok között fényeskednének:

Ki a nemzetet alig vegetáló nyomorú sorsából emberi életre serkentette: – Széchenyi volt.

Ki a tettre vágyó nemzet lelki tüzét egyszerre a legmagasabb lángolásra szította: – Kossuth vala.

Ki ezt a legfelső erőfeszítést a nemzeti véres karddal végrehajtotta: – az volt Görgey.

S ki a roncsokba szakadt nemzet erőit újra egybegyűjtve a magyart új életirányba terelte: – Deák volt az.

E négy csodálatos nagy vezérünk közül három már megkapta életében, halálában a nemzettől a maga nemzeti jutalmát: a lelkek mélyén való igaz elismerést.

Csak egy él köztünk ma is boldogtalan sorsra vettetve! Csak egy, akit az isteni sors megtartott a pátriárkák korára, hogy megérje a méltó expiálást.

Az expiálást, amellyel a magyar nemzetnek eléje kell járulnia!

Eléje, a hősök hőse elé, aki legendás alakká magasult a rádobott vád súlya alatt még inkább, mint annak előtte!

Mert itt él már bennünk az új legenda, a bukás legendája: Hogy ama szomorú korban, mikor már-már úgy látszott, vége a magyarnak, két csalfa fény, két álvigasz tartotta fenn, két mítikus szalmaszál a végképp kétségbeesett nemzetnek önmagában való bizodalmát.

Egyik, hogy a távol idegenben él valaki, aki eljövend még megváltani bennünket a szomorú rabságból: – Kossuth apánk! Másik, hogy nem magunk erőtlensége döntött nyomorba, mert a magyar nemzet örökkévaló, csupáncsak egyetlen egy hűtelen fiunk: – az áruló Görgey!…

Íme a nyomorúság hősei ugyanazok, akik a dicsőségéi voltanak.

S ezért a hősiességért a történelem megfizet majd kinek-kinek érdeme szerint:

Kossuthnak, aki egy napra sem hibbantá meg a népreményt, azzal – ha kimondja: ő volt mindörökre a gyermeteg lelkű, könnyen hevülő, lángokban lobogó magyar nép szívének legragyogóbb ideálja.

Görgeynek, aki sohasem alacsonyodott le méltóságos türödelméből, hogy viaskodjék a rágalmazókkal, hanem az igazságba vetett mély bizodalommal meghagyta a nemzetet ebben az akkor annyira áldásos vigasztaló hitében – ha kimondja róla: ő a férfi magyar mintaképe!

Nagyapáinknak elvakíthatta szemét az árvízben fuldoklás vértolulása, apáinknak az örökül kapott kijelentés: mi már nyugodt, tiszta pillantással nézünk a túlélt áradásra!

Előttünk már feltűnt, gyermekeink az iskolákban fogják tanulni az új legendát: az élő vértanúról, aki hatvanhárom éve viseli a nemzeti felelősség terhét férfivállain, hogy csak akkor adja vissza fajának, mikor már az nyugodtan veheti magára új erői teljességében.

És ma minden ifjú magyar, aki előtt már megnyílt a látás tisztasága, tekintsen az elrejtett zug felé, ahol még él nemzetünk egyik legnagyobb fia s meghatódott lélekkel, megcsillanó könnyel, hangtalanul és szíve legbensőbb érzésével küldje arrafelé azt a kiáltást, amely hajdan annyit és oly viharosan zúgott, de amely hatvanhárom év óta egyszer sem csendült fel a nemzet ajkán, hogy:

– Éljen Görgey!… Éljen a magyar nemzet mindörökre legnagyobb élő vértanúja!

És a magyar nemzet élni fog, amíg ilyen fiakat tud szülni a tettre és az önfeláldozásra!

Itt nyugosznak ők szelíden,
Béke, üdvösség velük,
Megpihenve, tiszta hitben
Él tovább is szellemük.

– Juhász Gyula

„Nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak. A magyar szóból finom műszer lett, zajtalan sebességű gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakíthatja fogalmait. De a lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeiből költőink ihlete. Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját s az udvar sarkában gubbasztó maroknyi szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését. Egyszóval nyelvünk ősi és modern, erdei-mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok. Mérnökök, üzletemberek, szántóvetők és költők népe.”

•  · 
  Válasz
•  · 2 p.
•  · 
  Módosítva

„ Ezt az egész embertípust úgy merném jellemezni, hogy ez a lélek  kizárólagosan városi produktum, mely minden kontaktust elvesztett a földdel és a természettel. Ez a típus nemcsak nem ismerte a falut, a magyar társadalom legalább háromnegyed részét, de ezt a világot ösztönösen gyűlölte is, mint idegent, ostobát, elmaradottat. A paraszt számukra a butaságot és a reakciót jelentette, akivel szemben a legfiatalabb és a leghosszabb hajú propagandista gyerek is azt a megvetést és lenézést érezte, mint az átlag amerikai a négerrel szemben. Micsoda alacsony és alárendelt embertípus az, mely hagyományosan vallásos és nemzeti, s melynek durva agya nem akar megnyílni a marxizmus egyedül üdvözítő igazságainak és a freudizmus misztériumainak. Ez a kommunista átlagtípus némi részben feleletet ad arra a kérdésre, hogy miért került ki a kommunista vezérkarnak legalábbis 95%-a a zsidóságból? Kétségtelen, hogy az általam vázolt , minden ízében racionalista és amoralista lelki típus a zsidóság faji, vagy történelmileg kifejlett átlagtípusával szembetűnő hasonlóságokat mutat. Az is kétségtelen, hogy most volt az első alkalom, amikor egy világtörténelmi mozgalomban a zsidóság minden fék és korlát nélkül érvényesülhetett, tehát szabadon fejthette ki a benne évszázadokon át szunnyadó erőket és tendenciákat. Mégis, tökéletesen hibás az a gyakran hallható reakciós vélemény, hogy a bolsevizmust egyszerűen a zsidók csinálták. Igaz csak annyi, hogy a föloszlás, a forradalom és a kommunista istenországnak lelki szintézise iránt a zsidóság különös hajlamosságot tanúsított.”

Jászi Oszkár: Magyar Kálvária 1920.

Letölthető kordokumentum a Demecser-vártanyai népiskolából: Népiskolai Értesítőkönyv

Nem hagyunk örökül talmi kincseket.
Legyen az utódok jussa is :                                                                                                                                                               – ” HIT, REMÉNY, SZERETET.”

“Csak a Petőfi – lángragyújtotta tömeg érezhette azt, amit mi. Mindenki esküre emelte a kezét és felujjongva, megrészegülve a szabadság első leheletétől, ami hosszú évtizedeken át nem volt levegője a magyar égboltnak, megrészegülve a nagy mámorító merészségtől, hogy mit merünk és hogy merhetjük mindezt ha akarjuk és ha van bátorságunk – könnyekre fakadva esküdtünk: Rabok tovább nem leszünk!” –  A fenti idézet Váci Mihály 1956 -os naplójából való.   –

Veres Péter pedig ezt írta naplójába  :

“1956. október 23. Ezt a napot külön is feljegyzem: részt vettem a történelemben. Az Írószövetség megbízásából elmentünk a magyar ifjúság felvonulására, és felolvastam a Petőfi- szobornál, aztán a Bem- szobornál az Írószövetség kiáltványát. Azután pedig magával vitt, sodort az ifjúság az Országház elé,  ahol ott állt nehány százezer ember 4-5 órától este tízig. Maga az ifjúság sodrása felejthetetlen, csuda nap, csuda esemény: íme a forradalom. Petőfi : Feltámadott a tenger!  … Nem szervezte senki, nem tudott beszélni órákig senki, mert nincs hangszóró, és beláthatatlan a tömeg. Hullámzó néptenger és áradó lelkes zaj (…) Ezt írtam be október 24 -én reggel, a nagy éjszaka után.  –  Ma október 28-a, reggel 8 óra .  A legcsodálatosabb forradalom, a villanyvilágítás, víz, telefon működése mellett lefolyt népfelkelés véget ért.  Még néhány csapat tartja a fegyvert,mert  nem hisz semmiféle hivatalos ígéretnek és felszólításnak. Több szavam most nincs. Én erről a csodáról sem írni, sem beszélni nem tudok még most. Elszorul a szívem, és eláll a szavam. ”

Eddig Veres Péter mindent elsöprő, már már mámoros lelkesültsége.  Két vallomás. –  Két eufórikus hangulatú beszámoló ugyanarról! A márciusi ifjak lelkesedése vibrál az akkor egy híján 60 éves Veres Péter és a 30 esztendős Váci Mihály naplójából.  – ” Ilyen nagy dolog a Szabadság?” – kérdi Márai Sándor a Mennyből az angyal című versében.  Bizony nagy dolog a szabadság – hogyha nincs!

“hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

(…)

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.”

Illyés Gyula a diktatúrában  1950-51 -ben írta ezeket a sorokat, megrajzolva ezzel  a mindenkori zsarnokság általános természetrajzát. Ám míg 1848-ban “a helytartótanács reszketni méltóztatott” , de nem lövetett  a márciusi ifjakra, addig  1956. októberében a “Központi Bizottság” szintén  reszketett(!)  és lövetett!
Lövetett a Magyar Rádiónál, lövetett a Magyar Parlament előtt tüntetőkre, sortüzek fogadták a fegyvertelen tüntetőket Mosonmagyaróváron, Egerben, Tiszakécskén, Salgótarjánban, Esztergomban és  sok más helyen. Ez volt  a zsarnok  válasza a szabadság igényére!
Ismét Márai Sándort idézem: –   “Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.” – Mélységes mély csend, teszem hozzá … Úrrá lett  az intézményesített szadizmus, a hatalmi téboly!  A kivégzettek jeltelen gödrökbe kaparása, a megaláztatások legalantasabb formái! Bosszú, bosszú, bosszú!  – Ez lett  kéthétnyi, csak tizennégy napnyi szabadság ára!  Iszonyú ár!  – Aligha van Európában s talán azon túl is még egy ilyen nép, mely századokon át ennyi véráldozatot hozott volna a szabadságáért!   S mindig minden hiába…

“Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket, de a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Az egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, mely a magyarság számára ma is tanítás.
Számunkra több is ennél, mert kötelező örökség hűséggel szeretnők ezt az örökséget hordozni. Nehéz, de megtennünk mégis az egyetlen út, mert nincs feloldás.
Itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott, s nemzetté lenni sóvárgott.
Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből.” (Tamási Áron: Gond és Hitvallás).

Befejezésül álljon  itt egy részlet  Albert Camus, Nobel-díjas francia író 1957 – ben megjelent A Magyarok vére című  írásából:

“A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.  Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.  A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek  Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és  soha, sehol, – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat!”

Ősz van …
– S ha ősz van, akkor október hatodika,  november negyedike tolul fel az  emlékezetünkben.
Dátumok, számok –  a “Magyar Golgota” egy-egy jelzőkeresztje – gyász …
Gyász és gyász! Századokon átívelő, folytonos halottak napja! Muhi, Mohács, Nagymajtény, Világos, Arad s Trianon (!)
Talán elfordult tőlünk a Teremtőnk, magunkra hagyott mert érdemtelenekké váltunk –  vagy  nagyon is szeret s időnként próbára visz – büntet, ver   bennünket?!

Mint azt Ady Endre írta:
“Ha van Isten,
ne könyörüljön rajta:
veréshez szokott fajta,
(…)
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig,
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.”

Vajon meg lehet szokni a verést, a legyőzöttséget?! Egészséges lelkülettel aligha… 

“Memento mori!”  –  Emlékezz a halálra!
Itt és most emlékezzünk a 172 éve történtekre, október hatra, emlékezzünk arra a gyászos, szomorú szombatra!
Emlékezzünk az aradi vértanúkra, akik katonai esküjükhöz s a hazához mindvégig hűek maradtak s a kegyetlen bosszúállás áldozatai lettek:

Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezic Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Gróf Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Gróf Vécsey Károly.

Az akasztófa s a halál árnyékában még egyenként üzentek nekünk: a jövőnek a mának!

1.) Aulich Lajos:
“Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.”

2.) Damjanich János:
“Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.”

3.)Dessewffy Arisztid:
“Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.”

4.)Kiss Ernő:
“Ne tegyetek senkinek szemrehányásokat – Isten áldjon meg benneteket! Imádkozzatok ártatlan lelkemért , ez az utolsó kívánsága szerencsétlen apátoknak.”

5.)Knézich Károly:
“Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”

6.)Láhner György:
“Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom!”

7.)Lázár Vilmos:
“Én mártír vagyok, és ártatlanul halok meg. Az Isten,aki még sohasem hagyott el, most sem fog elhagyni.”

8.)Gróf Leiningen-Westerburg Károly:
“Éppen most, szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangoznak a lövések szívemben.”

9.)Nagy-Sándor József:
“De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.”

10.)Poelteberg Ernő:
“Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.”

11.)Schweidel József:
“Ahogy gondoltam! Halálra ítélve lőpor és golyó által.Mindezt előre láttam, és ezért a legkevésbé sem lepett meg.Haynau tehát megerősítette ítéletünket.- Isten fizessen meg neki érte.”

12.)Török Ignác:
“Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.”

13.)Gróf Vécsey Károly:
“Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”

S most emlékezzünk az Imára is!

Damjanich János (Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra)

“Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom.”

Ámen – Elvégeztetett!

Éles Mihály   2019. október

Kedves Papa!

• Azért választottam ezt a verseskötetet, mert anno Te is egy Áprily Lajos idézetet írtál az emlékkönyvembe. Természetesen az angyalkás versed mellé.
• Köszönöm , hogy ilyen sokat hozzátettél a gyermekkorom széppé varázsolásához!
• Még sok-sok boldog évet kívánok Neked erőben és egészségben!
• Boldog szülinapot Papa!
•     2019. augusztus 16.                                                                       Zsófi