Csak egymás kezét kéne fogni,
nem egymás torkát szorongatni!

Nem kellene  többé fegyver,
ha egy szív lenne csak az ember…

Bár az óhaj évezredes,
az emberiség mégsem kezes!

Egy fiatal tehén világra hozta fiát,

a négy lábon is csak csetlő-botló  bikát.

A kis bikácska olyan aranyos,

elől Barna hátul meg Lajos.

Kiskamaszként  eszes volt, jól tanult a bikaiskolában

örült is a sok barom  –  lesz értelmiségi a családban!

És “nagy” bika lett a kis bikából,

s elege lett a tudományból,

belezüllött az éjszakába

ahol, beteljesült minden vágya!

Megkapott minden marhát, tisztességest és szajhát,

nőttön nőtt  egója , fönn hordta az orrát,

amerre járt fű nem zöldellt, fa lehullatta lombját,

megrezzent  ember s állat ha hallatta a hangját!                                                                              Gyakran állt a tükör előtt illegetve magát,

kis csorbulásnál is, már köszörülte szarvát!

Így pörgette éveit  öntelt bikasága,

mígnem egyszer betévedt a nagy arénába.

Tíz marcona legény, éppen akkor:

vért kívánt venni egy virgonc bikából.

Őbikasága  nem tűrhette, ahogy fajtáját alázták,

szikrát szórtak szemei s kardként döfte szarvát!

A mozdulat végzetes  mert elhamarkodott,

amint tíz torreádorral tengelyt akasztott!

Nem cifrázom tovább elmondom a valót:

Harcolt vitézül a felbőszült, hatalmas bika,

de a túlerővel szemben el kellett buknia …

Tíz tőrdöféstől rogyott térdre – szól a krónika

minden idők bikáinak legbikábbika!

Kedves Loránt !

Ez a megszólítás nem a bizalmaskodás jele hanem a nagyrabecsülésé, mert még mindig a fülemben vannak a tegnap Tiszaújvárosban hallott súlyos, veretes szavak,   a magyarság sorskérdéseiről! Magam is úgy érzem, hogy ami ma történik az  már a  vég kezdete  –  Arany János ” poloskái” úgy haladnak céljuk felé mint  “a kés a vajban ! Nincs karakteres, nemzeti kiállás csak magányos harcosok vannak mint évezredes történetünk során annyiszor.  Sorsukat pedig ismerjük! Bámultam Önt ahogyan idézte ,  kedvelt költőimet : Ady Endrét, Dsida Jenőt , Juhász Gyulát, József Attilát,Illyés Gyulát, a versidézetekkel Édesapjára emlékeztetett  –  akit nagyra becsültünk feleségemmel együtt . A televízión keresztül gyakran hallottunk tőle is Ady Endrétől valamilyen idézetet.Az előadásában szó esett a népiskolákról a tanyai iskolákról – bizony nagyon nehéz kemény világ volt de ezek a lépések a kilábolás irányát már mutatták. Magam is  ilyen tanyai iskolában kezdtem -az ötezerből egyben –  ahová több kilométerre levő tanyákról jöttek gyalog a vászontarisznyás ( bakós) gyerekek. Isten adjon nekünk erőt és  sokasodjon a látók tábora! Barátsággal üdvözli Önt: Éles Mihály aki Tiszaújvárosban felolvasta a felvezetőt.

ifj. Hegedűs Loránt válasza.

Szeretettel üdvözli Önt és Szeretteit: ifj. Hegedűs Loránt

Jeltelen sírban alussza örök álmát Balogh György honvéd a tiszaszederkényi református temetőben. Azért kellett meghalnia mert engedély nélkül (!) meglátogatta a családját egy Tiszaszederkényhez közeli faluban (a falu neve még ma is ismeretlen előttünk!). Bár visszatért a csapatához, bírái mégis ” katonaszökevénynek” minősítették! Azért kellett tehát meghalnia mert szerette az övéit! Az ítéletet 1944. október derekán hajtották végre. Tarkón lőtték majd elkaparták a temetőárokban, mint egy kutyát! Balogh György honvéd nem a távoli harcmezőn, az ellenség fegyverétől esett el, hanem nem messze lakóhelyétől meggyilkolták gyáva hatalmi tébolyultak! Ám a  jóhiszemű, tisztességes Tiszaszederkényiek szemében Balogh György honvéd nem volt hazaáruló katonaszökevény, hanem egy tébolyult kor ártatlan áldozata . 1945. május elején kihantolták az árokból és református egyházi szertartással eltemették ; visszaadva a tisztességét, amitől gátlástalan pribékek megfosztották . Sírját azóta is vigyázzák, gondozzák generációkon át – immár hetven éve…

Ősz van, az elmúlás érzete leng körül. Az elkövetkező napok, hetek ennek jegyében telnek el. E borongós ,szomorú időszak kísérői a Halottak napjának.Emlékezünk elhunyt rokonainkra,ismerőseinkre, rendbe tesszük szeretteink sírjait, virágot helyezünk el, gyertyát gyújtunk. A ravatalozó megújításával a szederkényi temető is méltóképpen várja a megemlékezőket. Az önkormányzat erkölcsi és anyagi támogatásával, sor kerül a temetőben nyugvó a két világháborúban elesett, nem szederkényi születésű katonák sírjainak felújítására. A román megszállás idején 1919-ben, Szederkény légterében lelőtt katonai repülőgép két pilótájának:Husuneszku Mihálynak és Bukurston nevű társának, valamint az 1944. októberében itt, Szederkényben kivégzett magyar katonának, Balogh Györgynek a nyughelyét újította meg Tiszaújváros Önkormányzata. A falu lakói, Balogh Györgyöt 1945. május 1-én újratemették a Református Egyház szertartása szerint. – Megadva neki a végső tisztességet…
Az elesett katonák távol szülőföldjüktől nyugszanak, szeretteik sohasem tudtak virágot helyezni sírjaikra.
A ma itt élő emberek közül kevesen ismerhetik történetüket, mindezekről szüleink, nagyszüleink elbeszéléseiből tudunk.

Mégis, így a megemlékezés napjaihoz közeledve az Ő sírjaikat is virágok, koszorúk borítják. Emlékezzünk Rájuk is…

Élesné Tóth Irma.
Tiszaszederkény.2016.okt.17.

A mindennapi kenyér

A magyar nyelv nagyon szépen árnyalja  azokat  a fogalmakat  amelyek tartalmilag fontosak a nyelvhasználat számára. Az élet fogalma  –  a paraszti létben nemcsak azt jelentette, hogy lélegzünk, gondolkodunk, alszunk, eszünk egyszóval élünk –  hanem a mindennapi kenyeret és amiből a kenyér lesz : a búzát és a gabonát . A paraszti világban: a kenyér egyenlő az élettel,  ha nincs kenyér nincs élet . Ebből következik az élet tisztelete, féltése, becsülése is.

A nehéz paraszti munka nyomon követhető a vetéstől a kenyér sütésig, valóságos irodalma van: egyfajta babonás hiedelem világ lengi körül.

Idézetek következnek néprajzi gyűjtésekből:

” A vetés művelete valóságos szertartás volt. A magvetőnek előző este tetőtől talpig meg kellett mosdania, tiszta ruhát vennie, csak így kezdhetett a munkához. Az is előfordult, hogy a zsebébe fokhagymát tett a boszorkányok rontása ellen. A vetés ideje alatt nem volt szabad beszélni… Az is előfordult, hogy a karácsonyi ünnepi asztal abroszából vetettek. A munka befejeztével az üres abroszt a magasba dobta, hogy a gabona is olyan magasra nőjön.”

Idézet egy másik gyűjteményből:   ” A mindennapi kenyérnek nagy a becsülete. A gyermeket kiskorától arra nevelik, hogy az utolsó falatig megegye. A héját nem szabad otthagynia. A vendég akkor sérti meg legjobban a háziasszonyt, ha nem fogyasztja el a leszelt karéjt.   A földre esett kenyeret meg kell fújni, egyes vidéken meg is csókolják, mikor felveszik.  A kenyérpocsékolás a leginkább tiltott dolgok közé tartozik.”

Emlékezhetnek néhányan  az otthoni kenyérszegésekre: amikor  a még megszegetlen kenyérre késsel rajzolt kereszt került elmaradhatatlanul! Ám ne feledkezzünk meg arról, hogy a vetés és a kenyérsütés között van a neheze: az aratás és a cséplés! A jelenlevők közül is átélhették, megélhették ezeket a kínkeserves időket. Ismét idézet következik az előbbi gyűjtésből: – “A perzselő hőség, a megfeszített munkatempó különösen próbára teszi az embereket, s ha a körülmények úgy kívánják, éjszakába nyúlóan is dolgoznak a telihold fényénél. Sokszor a késő esti órákra jut a kévék keresztberakása, az elhullott kalászok összegereblyézése. Ha messze a tanya , a falú vagy a város gyakran haza sem mennek, ott alszanak a búzatáblában.”

” Sokat arattam a nyáron,

Keveset háltam az ágyon:

Hol erdőben, hol mezőben,

Hol a tarló közepében.

Jaj istenem minek élek,

Minek születtem szegénynek?

Ha nem lettem volna szegény,

Nem aratnék más kenyerén.”

A fent idézett nehéz körülmények ellenére is születtek ilyen népköltések, rigmusok… De mert mint mindennek, így az aratásnak is vége van egyszer!  A nehéz de jól végzett munka biztosította  a megélhetést s a megkönnyebbülés, vidám hangulat , bálozás,  ünneppé avatta az aratás végét –  egy kis időre feledtetve minden gyötrő gondot.

Mi pedig ne feledjük, emlékezzünk: ez már a múlt ez már történelem , de a mi múltuk és a mi történelmünk!

Most pedig kérem fogadják jó szívvel rövid műsorunkat.

A Szederkébe két ajtón kell belépni

itt szokták a néphagyományt őrizni!

A” kislányok” a messzi múltat kutatják,

s értékeit az utódoknak átadják.

Tanulják meg hogyan kell szőni, fonni ,

miként kell a frivolitást csinálni,

hogyan kell a rececsipkét kivarrni?

A csillogó gyöngyökből százféle csodát:

karkötőt, kalárist, fülbevalót, medált.

Farsangi  fánkot,

kemencében kenyeret,

süthet, süthet,süthet

Erzsike és Erzsike

a nevükkel úgysem rímel  senki se.

Nem úgy Julika, Magdika, Marika, Klárika,

Irmuska , Iduka és Valika : így egy csokorba!

A csokorba köthető, Margó és Enikő.

S aki e csokrot kézben tartja és  bokrétát köt rája,

az bizony nem más mint Füredi Zsuzsánna!

A Szederkébe két ajtón kell betérni,

szeretnék a “kislányokkal” beszélni,

megkérdezném a keresztszemest ki varrja:

mert kellene egy  Házi áldás a falra!

Éles Mihály

ÉDESANYÁM  EMLÉKÉNEK…

Anyám Ki engem szíve alatt hordott,
se írni, se olvasni nem tudott…

Már kicsiny gyermekkorában
iskola helyett, a határban
kapával kezében rótta a sorokat,
befelé folyt könnyeivel öntözve azokat.

Anyám aki engem e világra hozott,
megbékélt sorsával sosem panaszkodott.
Nem lázadt, nem perlekedett,

csak  jóra tanított,  hat gyermeket…

Tudott hallgatni bölcsen  – de  szólt ha kellett,

nem ismert tekintélyt ha gyöngét vertek.

Hetente dagasztott sütött kenyeret,

szegés előtt a kenyérre keresztjelet vetett.

Anyám  egy véres évszázad kezdetén született.
Vele is      megtörtént ami megtörténhetett.

Ám úgy ment el KILENCVENÉVESEN –
ahogyan élt –  szelíden, csendesen…
A végső órán ahogy fölé hajoltam,
fáradt karjaival átölelte nyakam;
láthatta  arcomon lelkem bánatát,

mert így vigasztalt engem s önmagát:
– “Drága gyermekem nincs mit tenni,
ebbe bele kell nyugodni.”-

Ezek voltak hozzám utolsó szavai…

Kérdezgettem Őt de   nem felelt  – hallgatott
talán, már  égi rokonnal   találkozott …

Tudom én, jó Anyám ott fönn, megbocsájtja nekem,
hogy mindezt kiírtam magamból – HETVENÉVESEN…

2009.

VÁSÁRHELYI PÁL

(…)

“Oh siket és vak a föld. De ha nemzetem egykor idézné

Hű nevemet, lelkem  hallja s megérti e szót.”

Vörösmarty Mihály : Vásárhelyi Pál sírkövére

“… a Tisza alacsonyabb partjai számos kitörésein a vízár jobbról a Takta közét, balról pedig  Szabolcsban Dob, Büd, Szt.-Mihály, Polgár helységek és Nánás, Böszörmény, Újváros, Debrecen, Hajdúvárosok, a Kúnság stb. szép és termékeny határainak nagyobb részét vagy állandóúl vagy épen az évnek  tenyésző szakában vízzel borítja.  Különösen megemlítendők itt azon fokok és kitörések, mellyek a Tisza nagyobb árjait a most érintett határokra vezetik, ú. m. a Dobi, Lúczi, Kesznyéteni és Szederkényi határokban létezők, a vizet legelébb is a Kesznyéteni határon Pap tavánál nevezett vízfogóba utalják, innen az in, indics,végre király nevet nyert eren a horgoló tóba, ebből tovább a Veresnádba  öntik; van még egy más útja is a szóban levő vízárnak, melly Ároktő és Csege közt Selypes nevű eren folyik ki, a Szent- Margitai pusztán két ágra oszolván s a bal Selypes nevét tovább is megtartván, a fennevezett Pap tavába húzódik, a jobb ág pedig folyásér név alatt a vizet Polgár határán Bágy nevű tóba vezeti; honnan az a Veresnáddal egyesül, míg végre az így leszármazott víz a Veresnádból a Horti pusztán egy rendesebb medrű s a Hortobágy név alatt ismeretes folyóvá alakúl.” – A fenti idézet Vásárhelyi Pál   a Tisza folyó szabályozásáról Tisza-Újlaktól  Füredig című előterjesztéséből való.

A história szerint már a 17. század emberét is foglalkoztatta a Tisza ármentesítése, azonban a történelmi helyzet a technika fejletlensége akkor még nem tette lehetővé a beavatkozást. A 19. század első felének viszonylagos békéje, háborúmentes évei  kedvező alkalmat kínáltak arra, hogy megoldják azokat a több évszázados, nyomasztó –  fejlődést gátló  – gondokat, amelyeket a Tisza kiöntései okoztak. A gyakori kiöntések után ugyanis lassan húzódott vissza a víz, elmocsarasítva, elláposítva a Tiszavölgyet. E lápvidék számos gyógyíthatatlan betegségnek lett  táptalaja , nem beszélve arról, hogy a művelés alól is óriási területeket rabolt el. A magyar történelem nagy korának  —  amelyet reformkornak szokás nevezni – kellett eljönnie, hogy a régen óhajtott szabályozási munkákat megtervezhessék, a munkálatokat elkezdhessék. Ez a kor , melyet ha csak egyetlen ember  – gróf Széchenyi István  – neve fémjelez akkor is NAGY KOR, de mellette és mellé felnőttek , hozzá méltó , cselekvő a nemzet felemelkedését ügynek tekintő hazafiak. — ” … E nagyszabású, az ország gazdasági fejlődésére évszázadokra kiható működésben egy szerény, de nagytudományú férfiút látunk Széchenyi mellett lankadatlanul dolgozni, eszméi megvalósításán fáradozni, nemes hévvel, hazafias lelkesedéssel és korát meghaladó nagy szakértelemmel. Ez a férfiú Vasárhelyi Pál a legnagyobb magyar mérnök; tudásban, lelkesedésben és érdemekben méltó társa a legnagyobb magyarnak …” Az idézett emlékező mondatok Vásárhelyi Pál századik születésnapján  hangzottak el .

Ki is volt ez a puritán jellemű férfiú, a jó ügy odaadó, önfeláldozó harcosa?! Bevallhatjuk , a mindennapok embere keveset tudhat róla.

Kétszázhúsz éve, 1795. március 25-én született,  Szepesolasziban, a Hernád folyó északi oldalán. Édesapja Vásárhely Mátyás kántortanító, amiből talán következtethető, hogy a család nem volt egy helyhez kötve. Így történhetett meg, hogy a 9 éves Pál már Miskolcon járt algimnáziumba, mert a család időközben odaköltözött. Filozófiai tanulmányait viszont  Eperjesen fejezte be s utána  ” …akkoriban nem éppen kecsegtető mérnöki pályára szánta magát…”  A pesti egyetem mérnöki intézetében a két éves tanfolyamon minden tantárgyból kitűnő minősítést kapott. Az első évben úrbéri és erdőmérésekkel foglalkozott, majd a Tisza és Körös – Berettyó folyók vízrajzi felmérésében vett részt napi – díjas mérnökként. Itt jó alapokat szerzett a későbbi nagy munkákhoz. 1821. március 25 – én, éppen születésnapján feleségül vette Szentmiklósy Sebők Máriát a Jász – Kun – Szolnok megyei főorvos leányát. Kiegyensúlyozott, szép családi életet éltek, két gyermekük született.  Első nagy munkája a felső Duna vízrajzi feltérképezése. Ide a Körösön végzett munkától helyezték 1826 – ban. Jó szervező, határozott, ” boncoló elméjű” és még sok, rátermettségre utaló jel amelyre felfigyeltek felettesei, és 1829 – ben megbízzák a munkálatok irányításával. Az akkori országos építési főigazgató így értékel: “… a fölvételek pontossága, a kidolgozás helyessége, a földolgozott adatok teljessége, megbízhatósága és világossága és az egésznek nagy terjedelme tekintetében bátran nevezhető a világ első folyami térképének. ” A munka neheze azonban még ezután következett. Az Al – Duna sziklás, zátonyos, zuhatagos szakaszainak, valamint a Vaskapunak vízrajzi feltérképezése, majd a sziklás meder lerobbantása. Széchenyi István javaslatára őt nevezik ki e hatalmas munka irányítására is.

Ezekkel a munkákkal egy időben mintegy “pihenésképpen” kezdték el Vásárhely Pál tervei alapján a Duna bal partján a hajóvontató út építését. Olyan sziklameredélyeken vágtak utat -( …ahol  egy zerge sem tudott volna elmenni!!”)  az akkori robbantási technikával, hogy mai szemmel nézve is csoda. Mindezekért a nem mindennapi munkákért megkapták az erkölcsi elismerést, csakhogy az anyagi elismeréssel, a fizetséggel már akkor is szűkmarkúan bántak. Majdnem hihetetlen de igaz, hogy Vásárhelyi családja is szükségben élt. Hiábavaló volt Széchenyi kérelmező levele, levelei. Idézet a királyi kancelláriához írt levélből: ” Ha Kegyelmes Ur  kérésemet átfutni méltóztatik, látni fogja, mi keveset kiván e férfiu, ki  eddig is már többet érdemel; de most dunai munkámban jobb kezem lévén rövid idő alatt még több érdemeket szerezhetend…” A nagy diplomáciai érzékkel is megáldott Széchenyi szót értett az orsovai pasával, a szerb fejedelemmel és a románokkal a dunai munkálatokkal kapcsolatban, de a kancellárián süket fülekre talált, kérését elutasították. Vásárhelyit azonban – az óriási fizikai megterhelés alatt testileg legyengülve és immár megalázva – fogva tartotta az ügy, amelyet felvállalt. A medermélyítést és a vontató út építését nagy nehézségek közepette 1837 -ben befejezték és ezzel Vásárhelyi dunai működése is megszűnt. Az országos építési igazgatóságra ” első hajózási mérnökké” nevezték ki, és ez a beosztás már a fővároshoz kötötte. Nyugalmasabb évek következtek. A család, a szellemi közeg amelybe visszatért feledtették vele a korábbi csalódásokat, aktív közreműködője a közéletnek. Erre az időszakra esik tudományos munkásságának kiteljesedése is, a felhalmozott gyakorlati és elméleti ismereteket közkinccsé teszi. Ezek közül néhány: A budapesti állóhíd tárgyában, Néhány figyelmeztető szó a Vaskapu ügyben, A  Berettyó vizének hajózhatóvá tételéről a Bega  vizének példájára, A sebesség fokozásáról folyóvizeknél. Ez utóbbi munkájában olyan törvényszerűségeket fedez fel, amelyeket előtte még senki sem. A magyar tudományos élet azonban még annyira zárt, hogy ez a felfedezés sem jut a külföld tudomására, így a dicsőség később más nemzet fiaira száll.  A Nemzeti Tudós Társaság ( Akadémia) elismeri tevékenységét, 1835 – ben levelező, 1838 – ban rendes taggá választják. És ismét eljött a nagy kihívás, a nagy kísértés! Széchenyi  régi álma megvalósításához hívja segítségül Vásárhelyit. Ez az álom nem más mint a Tisza – szabályozás. “… Nyilvános életemnek,  s minden politikai működésemnek alphája s legmélyebb talpköve soha nem volt egyéb és soha nem lesz más, mint azon nemzetiség kifejtésének és nemesbítésének minden tehetségem szerinti előmozdítása, mellynek körében világot látnom rendelt a Végzés. Hogy lehetett volna tehát uj  hatáskörömben bármilly előbbi gondolatom, mint a Tiszavölgy, melyben legtöbb és legeredetibb magyar lakik, s melly naprul napra inkább közelít a végpusztuláshoz …” vallotta Gr. Széchenyi István. Széchenyi a szervezéshez Vásárhelyi pedig a tervezéshez lát, lázas buzgalommal. A komplett Tisza – szabályozási tervet, amely minden adatot tartalmaz az időközben alakult Tiszavölgyi Társulat vitatja. Az érdekelt birtokosok sokallják  a költségeket s így a terv használhatóságát is kétségbe vonják. Ezt az önző vakságot Vásárhelyi már nem tudta elviselni, a vita hevében rosszul lett , 1846. április 8 – án a szíve megszűnt dobogni! Vajon rádöbbentek – e valamikor is a halálba kergetők, hogy ki járt közöttük?! (” … ki századokra szóló nagy művek alkotója volt, meghalt szegényen, itthagyva támasz nélkül rajongva szeretett nejét és gyermekeit, nem hagyva rájuk egyebet nevének fényénél, nagy alkotásai hideg emlékénél…” hangzott el születése századik évfordulóján.) A megrendült Széchenyi még jobban sürgette  – talán saját végzetét is sejtve – a munkálatok megkezdését. 1846. augusztus 27 – én ő maga végezte el a jelképes kapavágást a dobi Urkomi dombnál . Itt épült meg az első gát Dob és Szederkény között nyolc kilométer hosszúságban. Egy évtized múlva aztán rádöbbentek az ellenzők, hogy Vásárhely Pál terve kikezdhetetlenül jó. Csakhogy akkor már Vásárhelyi régen halott, Széchenyi pedig élőhalottként a döblingi intézet lakója. A két “legnagyobb” magyar úgy látott e munkához,   hogy  tudta egy emberöltő nem elegendő a befejezéséhez. Tudták, nem fogják látni munkájuk eredményét! Az pedig  jóra sikeredett, olyanra amilyenről álmodtak! A kortársak második honfoglalást emlegettek  (kb. 3 millió kataszteri hold került vissza  mezőgazdasági művelésbe) a legnagyobb magyart és a legnagyobb magyar vízépítőmérnököt pedig új honfoglalóknak nevezték! –   Emlékezzünk tehát mi is méltósággal, féltő szeretettel a kétszázhúsz éve született Vásárhelyi Pálra, mert mi Tisza menti emberek nem kevesebbet köszönhetünk neki, mint nyugodt álmunkat és a megzabolázott, megszelídített “öröktől” való Tiszát.

Éles Mihály

BIRTALAN JÓZSEF    EMLÉKEZETE…

Született ezerkilencszázhuszonhétben,

a ” Hepehupás” Szilágy megyében.

A Teremtője tudta, mire lesz jó a fiúcska,

adott neki talentumot sáfárkodjon vele,

teljesítse ki életét az ének és a zene.

Nem tanulta a zenét, Ő maga volt a zene,

lényéből mint ősforrásból áradtak a melódiák,

születtek a kórusművek a lélekemelő harmóniák.
Bartók és Kodály nyomába járva,

rálelt hamar a “tiszta forrás” -ra.

E tiszta forrás a néplélek;

innen jön mi dal mi ének!

Gyűjtött dalt a néptől, bejárva Erdélyt s a csángók honát,

és visszajuttatta a néphez hangversenytermeken át.

Zenébe álmodta Mikes búját  a – “tenger mormolását”-

és  Reményikkel siratta a “Templom és iskola” pusztulását!

Szolgálatosként állt a strázsán , akár sorstársai:

Kós Károly, Tamási, Sütő András vagy Kányádi.

A szétszóratásban, jelszavuk: megmaradás!

És hittel hitték, hogy lesz még feltámadás!

A Teremtő a Reformáció napját úgy igazította,
hogy az legyen Juditka születése napja!
Birtalan Józsefét pedig úgy intézte,
az essen november tizedikére,
mert e napon született Luther Márton,
aki a Reformációt kigondolta, a világon!
Bírtalan József születése – és a Reformáció, eleve elrendelés – predesztináció!
Így lett – amire kiszemelte teremtője –
a zsoltároskönyv is, ihletője.

Hosszú s nagyívű a pálya mely Neki adatott,

a kapott talentummal jól sáfárkodott.

Kilencven esztendő – sok avagy kevés?!

A mindenséggel mérve – egy elszálló pillanat.

Ám a múló időben a legfontosabb az,

ami RÓLA – emlékezetünkben megmarad…