Éles Mihály blogja

FECSKEMADÁR ÉBRESZTI A FALUT…

A fecskemadár ma korán ébredt elhatározta, hogy most ő ébreszti a népet.Örültek is néhányan a népek egy kettő azt mondta jó, hogy felébresztett. Más emberek azt mondták hagyja békén őket, ébresztgessen másokat akik örülnének. Szegény fecske azt hitte mások is örülnek. A kis buta fecske mikor felébredt azt hitte minden ember örülne, de ez nem jött be! Fecskemadár hazarepült és gondolkodott egy keveset, egyszer határozott egyet elköltözik máshova ez az ötlet jó lesz! Bepakolt ami kell a nagy utazáshoz, néhány kukacot ott is talál gondolta magában. Azzal elrepült sebes szárnyakkal valami helyre. Repült, repült amíg nem talált egy jó helyet, addig repült, repült amíg el nem ért Afrikába. Ott aztán örült aztán azt gondolta, hogy soha többé nem ébresztgeti a népet! Ahogy elmondta kezdett fészket rakni, alakult is a fészek egyre szebb lett és puhább. Hamarosan kész lett, a fecske is elfáradt, lefeküdt a fészkébe és pihengetett. Pihenés közben azt gondolta, hogy jaj de elfáradtam jaj de jó , hogy elkészült a fészek még ma. Mikor már pihent eleget kezdett éhesedni gondolta keres néhány kukacot lassan , lassan eljött az éjszaka a kis fecskének hiányzott az otthona. Azt gondolta magában de rossz, hogy elköltöztem. Nem baj holnap visszarepülök. Hamarosan eljött a reggel és a kis fecske neki indult az útnak. Lassan , lassan hazaért és hú de megörült. Senki nem bírta elképzelni mennyire örült. Örömében repdesni kezdett és azt mondta örömében, hű de jó hű de jó , hogy hazaértem. Nagy, nagy örömében elfáradt és lefeküdt a selyem puha ágyába. Azért mondtam el ezt a kedves kis mesét, hogy örüljenek felnőttek és gyerekek!

A PÓRUL JÁRT MACSKA!

A házban csend van kis egér lopakodik a konyhába. Ám de nem olyan könnyű, mert cirmos a macska ott leselkedik a konyhában mivel érzi , hogy egér van a házban. Az egér egy óvatlan pillanatban áthalad a sajt egyik lyukában , de a macska sem rest utána fut és felborít mindent futtában. Futottak, futottak míg az egér fel nem futott a könyvespolcra. A macska nem látta ám , hogy hova futott körülnézett futtában, és ahogy nézett, nézett a könyvespolcnak ütközött. Így mondtam el a pórul járt macska történetét, hogy milyen ügyetlen volt a szerencsétlen macska!

A KIS TÖRPE

Az erdőben a gombaházban kis törpe lakik békésen éldegélve. Egy napon jó időben a törpe úgy határozott, hogy kimegy a tóhoz úszni egyet . Úszott egyet és ment a rétre virágot szedni. Szedett is egy akkora csokorral, hogy olyat még senki se látott. Bement a házába és vízbe tette a virágot. Aztán kiment megint és elment vissza a rétre ott talált egy soklevelű virágot. Tetszett is a törpének le akarta szedni de olyan hosszú volt, hogy nem bírta leszedni. Aztán ment tovább és talált egy katicát annak ráült a hátára és a katica felszállt – gondolta magában ilyet még sose láttam, sokáig repült a manó, pont estig, addigra a katica pont le is szállt az ő kis háza elé. A manó leszáll és bemegy a kis házába lefeküdt és mély álomba zuhant, a mi kis törpénk!

A NAPRAFORGÓ ÉS A CSÚNYA KUKAC!

Volt a kertben egy aranyos napraforgó. Boldogan éldegélt a kertben, azon a napon nem volt boldog mert kukacos vendég érkezett. Jaj , jaj most mit tegyek ez a ronda kis féreg elcsúfítja az én gyönyörű szirmaimat. Szegény kis napraforgó kiabált de ez nem segített a kukac egyre jobban rágta a napraforgó szárát. A napraforgó gazdája úgy döntött , hogy meglocsolja a virágját. Kiment a kertbe nagy boldogan és ahogy meglátta a síró napraforgót és a kukacot neki borult a kukacnak és elhajította aztán azt mondta: menj innen ne rágd meg az én kis napraforgómat! A virág pedig a hosszú naptól lepihent és elaludt!!!

Azt mondják az okosok,
közöttünk a hangya sok!

Lássuk be bölcsen, másképp nem is lehet,
– valahol a hangyák is csak emberek!

Ha már ember a hangya,
mert így nevelte a jó anyja,
s ha a szorgalma se hiányzik
mert az ma már nem hiánycikk,
akkor a hangya csodát tud tenni!

Nem is kell messzire menni,
csak e táblasorra nézni.
Amit itt lát az ember
azt felsorolni nem kell,
mert beszél az magáról,
– a sziszifuszi munkáról…

Azok a szorgos dolgos hangyácskák,
akik szorgalmasan szabták, varrták,
itt vannak mind felsorolva,
ahogy illik rímbe rakva:

Ica, Irma, Valika
Margó, Pötyi, Nyuszika,
Erzsike és Katika,
Rózsika meg Magdika!

Ám akik nélkül mindez nem jöhetett volna létre,
akikre a teremtőjük is oly nagyon büszke,
akik nélkül nincs fakard, se keljfeljancsi
az Hamari Imi meg Kormos Józsi!
A virágtartó se más mint lapított sörösdoboz,
amit nagy leleménnyel formált meg Fakó Lajos!
És aki e szavakat hozza és viszi
az bizony nem lehet más mint, Éles Misi.

Sokan kívántak boldog szülinapot nekem,
akik ki tudja miért ( ?)  –  de  kedvelnek engem.
A lelkemben béke van és áradó szeretet,
ezt kívánom azoknak is akik köszöntöttek!

“EGY NEMZETNÉL SEM VAGYUNK ALÁBBVALÓK” Zrinyi Miklós

“Merjünk kicsik lenni”! Jelentette be ceremóniális ( ünnepélyes) körülmények között évekkel ezelőtt egy külsejében is jelentéktelen figura! Merjük megtagadni a határon kívül rekedt
testvéreinket! Merjünk kollektív bűnösséget vállalni! Merjünk a Hotel Kempinskiben koccintani! Ezt sugallta, ezt sulykolta nyolc kemény éven át a már a nemzet említésétől is “kiütést” kapó gárda. Ne merjünk örülni kis és nagy sikereinknek még ha világraszólóak is, mert növeli a nemzet önbecsülését, identitástudatát. Mert ugyebár ha egy nemzet felemeli a fejét… Akkor ünnepel. Ünnepli tudósait, művészeit, ünnepli sikeres sportolóit! Most ismét felemelő érzés , magyarnak lenni mert ismét loboghatnak a nemzetiszínű zászlók, ünnepelhetjük úszóinkat: HOSSZÚ KATINKÁT, GYURTA DÁNIELT, vívóinkat, vízilabdásainkat, atlétánkat, ifjúsági világbajnok cselgáncsozó lányunkat GERCSÁK SZABINÁT! Természetesen azoknak is kijár az elismerés mindenkor akik még nem jutottak a csúcsra ám a tehetség ott bujkál bennük! Legyünk büszkék elismerésre méltó teljesítményükre s ne csak így augusztus huszadika táján!Merjünk végre azok lenni, akik vagyunk! Hajrá Magyarország Hajrá magyarok!

“Ki mondja meg, mit ád az ég?”

Vörösmarty Mihály: Jóslat

Mély gödör szélén állunk  –   most minden romokban van, mert az országot egy sunyi, hamiskártyásokból álló, országrontó társaság vezette, akiket csak a jó “lapjárás” érdekelt, és “itt a piros, hol a piros” össznépi becsapós játékot játszattak velünk. S elbizakodott gátlástalansággal próbálták  kiforgatni maradék jussából is az évtizedek alatt “gyermekké” tett népet! A blöffölés nagymesterei “összezártak”  –  a választott képviselőkkel –   s együtt hazudták le a csillagot is az égről. Aztán Feri bohóc “őszödi igazságbeszédének” szándékos kiszivárogtatásával tesztelték, majd gumilövedékkel lövették, az Istenadta népet!  Közös bűnük, s a “zsiványbecsület” tartotta együtt őket nyolc hosszú éven át s ez alatt csaknem sikerült teljesen kifosztaniuk, szellemi és fizikai állapotában tönkretenniük a nemzetet. Bűnösök akkor is, ha nem tudták mit cselekszenek de még inkább bűnösök,  –  ha tudták,  –  hogy hazát árulnak! Akár így van, akár úgy van  –  boldogabb népeknél ezt nemzetárulásnak nevezik! –  “Merjünk kicsik lenni!”  – hangzott el a külügyminiszteri kinyilatkoztatás. És mertek kicsik  lenni: Kormánytagok, élükön a miniszterelnökkel  elmentek a Kempinski Hotelbe a román miniszterelnökkel együtt örülni,  évfordulót ünnepelni, koccintani  arra, hogy Erdélyt Romániához csatolták. És mertek kicsik lenni a kettős állampolgárság  megtagadásánál, mertek kicsik lenni és mertek  riogatni huszonhárommillió román munkavállalóval. És mertek  egy eszement miniszterelnöknek többször is bizalmat szavazni. Mertek kórházat bezárni, ágyszámot csökkenteni, vizitdíjat szedni, a betegeknek gyógyszer helyett széfet adni. Merték a világszínvonalú magyar iskolarendszert lenullázni.   Mertek csalni, lopni, hazudni. Merték önfeledten, két  kézzel szórni az adóforintokat ( kormánynegyed, végkielégítések stb. ) . És merték a falusi kis postákat, kis iskolákat, gyógyszertárakat bezáratni, a közbiztonságot, a vasútvonalakat megszüntetni. Ördögi eszközökkel  – az ördögi cél eléréséhez!  A huszonnegyedik órában vagyunk, mérhetetlenül eladósodva állam és  állampolgár egyaránt  – s  most a  megmaradásunk a tét! Mert már komoly igény merült fel  az ország felvásárlására, ( egy “nagyhatalom” első embere ugyanis önkívületében, gőgös elragadtatásában jelentette be, hogy  “fölvásároljuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot” )  mert van ivóvize, van folyója, és “födje jó, legelőin  fű kövér”! Jól látható jelei vannak, hogy ez az úr  nem a levegőbe beszélt. Ezt a népet sokszor akarták már elveszejteni, szemtől szemben: kardokkal, ágyúkkal, tankokkal  –  ám bankokkal, sunyin, alattomosan még sohasem! Már tapasztalhatjuk is, hogy a pusztításnak ez a formája a  legveszedelmesebb .  –  A tatárdúlás után lehetett ilyen állapotban az ország.  –  Ám  IV. Béla királyunk tudta mit kell tennie. Itt és most   új honfoglalás  – pontosabban  honvisszafoglalás kell! Vissza kell “perelni” ami a mienk!   –   Persze felvetődhet a kétségbeesett és történelmietlen kérdés, ha így túl lehet adni  az országon, annulálni  –  ezerszáz évet, akkor érdemes volt – e  idejönni itt letelepedni? Nem lett volna bölcsebb ha őseink mindent feladva, visszafordítják lovaikat, szekereiket s a besenyők, bolgárok nyilaitól rogynak össze a senki földjén?! Legalább férfias, hősi küzdelemben jött volna el a vég s nem hosszan agonizálva, szégyenteljes körülmények között. Játszadozhatnánk a gondolattal, hogy mi lett volna ha… Ha egy merész jós transzba esve megmutatja a Vezérnek a jövőt! Az ezerszáz esztendőt, kegyetlen vérfolyamaival, testvérharcaival. Láttatva Koppány felnégyelt testét, a Dózsa égett húsából lakmározókat, Hunyadi László, majd a jakobinusok fejehullását, Muhit, Mohácsot,  Nagymajtényt, Madéfalvát, Világost, 1849 és 1956 mártírjait, vértanú miniszterelnökeit! –  És megmutatva mi jutott a mérleg másik serpenyőjébe : mi vethető össze az iszonyattal.  –  Hallhatta volna a Vezér, hogy papok érkeznek majd napnyugatról elhinteni a hit magvait, valláserkölcsi tilalomfákat felállítani, kezelhetővé, kezessé tenni az addig oly rakoncátlan lovas népet. Hallhatott volna Szent István király művéről arról, hogy a kereszténység megtartó erővé vált, amely itt fogta,ide kötötte Árpád népét. Megjelenhetett volna lelki szemei előtt a tatár áradat után újraéledő, újjáépülő ország s, hogy Hunyadi János bástyaként védelmezi az országot és a nyugati civilizációt. Láthatta volna lelki szemeivel felemelt fejű, szabadságszerető népét hosszabb – rövidebb  ideig karddal a   kézben. De ne játszadozzunk tovább, térjünk vissza a valóvilágba s tegyük fel a kérdést Vörösmarty Mihállyal:  Ki mondja meg, mit ád az ég? A hátborzongatóan mai választ is költő adja meg:  “Fut, fárad a sok idegen. / Miért? hogy tápja  meglegyen, / S mi tőlük várjuk a csodát / Fölékesíteni e hazát? / E jog nekünk / Szent örökünk.” Igen ez a  maradék haza  –  a mi jussunk. Bánjunk is  vele hűséggel, óvjuk, védelmezzük szeretettel. –  Az írás szerint, Árpád honfoglaló népének száma  – asszonyostól,gyermekestől, öregestől – talán ha negyed millió lehetett. Ma ennek a számnak többszörösével nem veszíthetjük el az eddig megőrzött örökséget!
2010.július. Éles Mihály

Hímzés, varrás, szavak nélkül
Igaz költészetté szépül,
Ha a szív vezérelte kéz
álmokat – szőni kész…

Varrogasd álmaid, százszor szép csodákat
Álmodj álmot is nagyot és merészet,
Amin nem fog se ármány se enyészet!

Közeledik július huszonhatodika,
éltessen az Isten drága kis Pannuska,
aki oly nagyon szereti hazáját…
Áldja meg az Isten minden porcikáját!

Nem vagyok templomjáró ember de tisztában vagyok a vallás jelentőségével, s a Biblia értékeivel. Történt még a 70 – es évek elején, hogy valamiféle repedés támadt az oktatáspolitikában, mert nagyvonalú gesztussal megengedték a hitoktatást az iskolásgyermekek számára.Természetesen éltünk a váratlan lehetőséggel, és be akartuk íratni hittanra alsóskorú gyermekünket. Ekkor jött a meglepetés! Az iskola igazgatója (bizonyára emlékszik rá) jó indulatúan figyelmeztetett , hogy jól gondoljuk meg mert neki jelentenie kell ezt a munkahelyünk felé s ez következményekkel járhat. Miután nem változtattuk meg az elhatározásunkat, beírta a gyereket. ( Azt talán mondanom se kell, a hitoktatást néhány óra után ” érdektelenség” miatt beszüntették! ) Viszont megtudták a munkahelyem központjában, Budapesten, és a TVK-nál is, ahol a feleségem dolgozott. Akkori főnöke Bottka Zoltán maliciózusan mesélte, hogy tőle érdeklődött Pintér Mihály – az idősebbek emlékezhetnek rá – akkori pártkorifeus, ugyan miféle emberek ezek, hogy hittanra járatják a gyereküket… Gyanítom pártbüntetést csak azért nem kaptunk, mert nem voltunk párttagok! Ez sokunkkal megeshetett akkor nem nagy dolog. Amiért felemlegetem, az már a közelmúlt történése. Ismét kaptam ugyanis egy vallásügyi fricskát, csak most ellenkező előjelűt. A múlt év Karácsonyán ünnepi műsort rendeztek a szederkényi Művelődési Házban, karácsonyfával, gyertyával, ahogy illik. A műsor első része iskolásoknak szólt, karácsonyi énektanulással és bibliamagyarázattal. A biblia magyarázó és énektanító a város egyik jól ismert polgára volt.
Nekem nem volt énektanulási szándékom, ennek megfelelően a terem egyik homályos zugában ültem le s igyekeztem észrevétlen maradni. De ez nem sikerülhetett tökéletesen mert a bibliamagyarázó észrevett, és a műsor végén odajött hozzám. Nem kis meglepetésemre két kérdést tett fel: Unatkoztam – e? És unalmas volt – e amit csináltak? Barátságtalan kérdések voltak, amit magamnak így fordítottam le: Te bunkó, miért nem énekeltél velünk!? Magában talán azt is megkérdezte amit ” Pintér elvtárs” kérdezett húsz évvel azelőtt… Az ünneprontást kerülve nem mondtam, hogy amíg ő a színpadon ágált, én azon merengtem, hogy vajon mit szólnak a régebbi ismerősei,( elvtársai) ha így látják: átszellemülten, az igemagyarázattól áthatva…De engem már nem zavar a ” Nagy átváltozások” c. tragikomédiában a régi szereplők új szereposztása…
Megjelent egy helyi kiadványban ,1991 -ben, Tiszaszederkényben. Éles Mihály

“…VALAMI FÁJ, AMI NINCS.” ( KARINTHY FRIGYES)

KOSZTOLÁNYI  DEZSŐ:
Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben

“Ti messze költők, akik távol innen
emelkedtek az Isten szívihez,
mi földön ülünk már s szavak hamúját
kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,
mi lesz, mi lesz?

A versünk is már csak segélysikoltás,
mely ki se hat a tűzön-poklon át,
mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,
és mint a szűzé, akit meggyaláznak
a katonák.”

– A feledés jótékony homályába vettetett pozsonyi csata szlogenje:  “…decretum … Ugros eliminandos esse!”  (rendeljük, a magyarok kiirtassanak!) Gyermek Lajos király leleménye: királyi rendelet harci lobogókon! A korabeli feljegyzések, írásos dokumentumok a Lajtán túli levéltárakban, eléggé beszédesek! Mintha már akkor, 907- ben “kódolták” volna a magyarság jövőjét Európában. A keresztény Európa nyugati fele már akkor is összezárt – grófok, hercegek, püspökök, érsekek, vezérletével jól felszerelt, százezres sereggel vonult Árpád népének kiirtására. Akkor nem sikerült; megalázó vereséget szenvedtek amely elvette a kedvüket a további “kalandoktól”. Ezer év elteltével még a trianoni mészárosok is csak az élve csonkolásig jutottak. A mai Európa pedig már elunta a várakozást, szemmel láthatóan ideges és úgy tűnik mindenre képes, eljött az idő – vélik!  Kísért a múlt s kísért Trianon is, a szívtáji szúrást akarják! Már a látszatra se figyelve! 1920. június 4.  Magyarország keresztre feszítésének dátuma. Beszéljünk tehát erről a gyalázatról mert beszélni kell róla. A magyar írók sikolyát, segélykiáltásait évtizedeken át nem hallhattuk mert elzárták előlünk, indexre tették farizeus nemzetárulók! Hát lássuk hogyan éreztek, mit gondoltak erről a világbotrányról jeles íróink. Íme: – “Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes párizsi hír, és ekkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangkongással temették múltjukat és jövőjüket.

Budapest percek alatt feketébe öltözött. Perceken belül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak mentek az utcán patakzó könnyekkel, nemegyszer hangosan zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég felé átkozódva. Az Oktogon sarkán egy rokkant letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutogatva, őrjöngve kiabálta: „Hát ezért?” Az utcákon ismeretlen, egymást soha nem látott emberek borultak egymás nyakába, a terek padjain zokogókat vettek körül vigasztaló emberek és a harangok kongtak, kongtak, szakadatlanul, szinte elviselhetetlenül .” (Padányi Viktor: Így történt)

– “Két keserű esztendeje már, hogy szemünk nyugat felé néz. Láttuk, hogyan hanyatlott le ott a nap. Reménykedő, bízó, sóvárgó és fájó szemünk nézte, hogy a könnyünk csordult ki attól. (…) Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az bezárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk: miért. Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba – lelkünkön bilincs.( …) Az ítélet végrehajtatott: Erdély, Bánság, Körös- vidék és Máramaros kétmillió magyarsága bekebeleztetett Romániába…” ( Kós Károly: Kiáltó szó, 1921.

JÓZSEF ATTILA: NEM! NEM! SOHA! ( 1922 első fele)

“Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
…
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!”

-“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén (…) valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajgón az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.” ( Karinthy Frigyes: Levél 1928 )

Igen!- Erdély, Kárpátok, élő, lüktető, levágott “testrészek”: nincs, és mégis fáj! Fáj hárommillió , kirekesztett, megalázott magyar. És kell, hogy fájjon minden magyarnak! Legyen ez a megmérettetés is egyben, ahogyan Illyés Gyula gondolja: “Magyar az, akinek fáj Trianon!”

-“Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.” ( Juhász Gyula: Trianon)

Átérezve Juhász Gyula tehetetlen fájdalmát, gondolati  mélységét, mégis azt gondolom: ma már igenis beszélni kell róla,  persze  “lila gőz” –  nélkül!
Látjuk hova vezetett a több évtizedes hallgatás , pontosabban: elhallgatás!  A mi múltunk, a mi keserves történelmünk, hát ki beszéljen róla, ha nem mi?!   A tény, a valóság, amivel szembe kell néznünk: az ezer év előtti keresztény Európa után, a mostanra már keresztényellenessé vált Európa is újra  – “méreget” bennünket! Fogást keres rajtunk! A  gondolkodó ember pedig csak áll és csodálkozik, vajon honnan, miből táplálkozik ez a mérhetetlen, kirekesztő, zsigeri gyűlölet!?

2013. június.

Éles Mihály

” És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja mások énekét is szépnek.” ( Babits Mihály)

A Tiszaújvárosi Református Énekkar tizenkét éves. Ez idő alatt többször jártunk Erdélyben, református kórusok meghívására. Most fordult elő először, hogy ortodox kórus meghívásának tettünk eleget, május 25- 26-án Zilahon jártunk.Zilah a szilágyság megyeszékhelye megtudtuk, hogy a Meszes hegység lábánál fekvő település a honfoglaláskor már lakott volt s a Római Birodalom határvidékén terült el. Vasárnap délelőtt a csaknem megtelt 1500 fő befogadására alkalmas református templomban énekeltünk.Aztán elsétáltunk a Wesselényi Miklós báró alapította, református főgimnázium mellett ahol Ady Endre is diákoskodott. A Nemzetközi Kórusfesztivál – ahova meghívtak minket – túlnyomórészt ortodox kórusokra épül. Mi Magyarországot és természetesen Tiszaújvárost képviseltük. Ottani mentorunk Gáspár Attila zenetanár ajánlott minket, ismerve Birtalan József és Birtalan Judit életútját. Este hatkor kezdődött a fesztivál. A házigazda nagy létszámú egyesített énekkara mellet a Szatmárnémeti, ugyancsak nagy ortodox kórus, Aranyosgyenes kisebb létszámú kórussal képviseltette magát és Beszterce is a meghívottak között volt. Az impozáns ortodox templom külseje még nem kész, de a belseje elkápráztatta a belépőket.A protestáns egyszerűséghez szokott lelkek, szemek kápráztak. De elkápráztatta a hallgatóságot a hatalmas belsőtér akusztikája is. A jelenlevők csillogó tekintetéből kitetszett, hogy szépnek hallják “mások énekét is”. Más nyelv, más énekkutúra, de nem kellett ” tolmács” egyik oldalon sem. A mi kórusunk teljesítményét elismerő nagy tapssal, és elismerő szavakkal jutalmazták. S jelezték, hogy jövőre visszavárnak. És ez szemmel láthatóan nem udvarias gesztus volt részükről!
Meg jelent a Tiszaújvárosi Krónika, 2013. 06. 06. – i számában.
Éles Mihály