Az éveim megfordítva!

Soha nem gondoltam, hogy koromat
ily módon csökkenteni lehet!
Csak tükör kell hozzá s 73 helyett, 37 leszek.
De beborul az ég s lelek – e kiutat
ha a tükör majd 79 helyett 97 – et mutat!!!
Misi

Dsida Jenő : Psalmus Hungaricus (Magyar Zsoltár)

“Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele,
s Európa fogja be fülét,
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele!”
Egy 31 évet élt fiatalember utolsó,kétségbeesett feljajdulása, fohásza a magyarságért 1936 -ban!

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bújtató liget.

Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
II.

Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, óvja,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember!,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!

Nincs más testvérem, csak magyar.
IV.
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
ványadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet,
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!

Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van,
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI.
Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontú ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanúk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem,
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem!
dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele,
s Európa fogja be fülét,
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele!

Vélemények a zsidókról

Vélemények I

Híres emberek véleménye a zsidókról Nyomtatás E-mail

Ki szereti őket?
Ki szereti őket?

Megszokhattuk már, hogy aki bármilyen formában kritikával meri illetni a zsidókat, abból azonnal első számú közellenség válik, és rásütik a homlokára a nagy, antiszemita feliratú billogot, hogy mindenki jól láthassa, micsoda alávaló, hitvány gazember is ő. Természetesen utána elkezdődnek a pártatlan, és nyilván a politikától teljesen mentes, mélyreható pszichológiai elemzések, amelyek rendre megállapítják, hogy a vizsgált alany bizonyítottan az antiszemitizmus betegségében szenved, valószínűleg ordas, náci eszméket vall, ráadásul roppant egyszerű gondolkodású, mondhatni primitív, agresszív jellem, aki pusztán a saját sikertelensége miatt felgyülemlett dühöt zúdítja rá egy, általa kitalált ellenségképre, nevezetesen a zsidókra. Nos, ezen írásban szereplő híres emberekről sokféle dolgot el lehet mondani, egyet kivéve:mégpedig azt, hogy ők a zavaros, zsidó definíció szerint antiszemiták lettek volna. Hiszen ezek az emberek nem tettek mást, csak nyíltan és őszintén beszéltek egy létező, valós problémáról, amely manapság talán még nagyobb tabu témaként kezelendő. Íme tehát a történelem nagy gondolkodóinak, híres személyiségeinek véleménye a zsidókról (természetesen kivonatos, rövidített lista formájában, hiszen a zsidókérdés kapcsán megnyilvánulók sokkal-sokkal többen vannak):

LUTHER MÁRTON: „A zsidók olyan megátalkodottak, hogy semmire sem figyelnek. Esküdözéseik senkit sem győznek meg. Ők egy ártalmas faj, mindenkit kiuzsoráznak és kirabolnak. Ha egy herceg vagy elöljáróság ezer forintot kap tőlük, 20 ezret csikarnak ki a fizetéskötelestől. Óvakodnunk kell tőlük.” (Asztali beszéde)

LUTHER MÁRTON: „Emellett sok zsidó van az országban, akik sok kárt okoznak. Ismernetek kell a zsidók gyalázkodását és erőszakra való hajlamát a Megváltó nevében napról napra. Emiatt Uraim, a hatalom nevében ne tűrjék őket el, hanem utasítsák ki őket. Ők a mi nyilvános ellenségeink, akik szakadatlanul gyalázzák Urunkat, Jézus Krisztust, Szűz Máriát kurvának nevezik és szent fiát fattyúnak, és minket a fattyú és a torzszülött jelzővel illetnek. Ezért bánjatok keményen velük, mivel mást sem tesznek, mint kínzó módon káromolják Urunkat, Jézus Krisztust, és megpróbálnak minket életünktől, egészségünktől, becsületünktől és javainktól megfosztani.” (Prédikáció Eislebenben, pár nappal a halála előtt, 1546. februárjában)

AQUINOI SZENT TAMÁS: „Nem lenne szabad megengedni, hogy a zsidók megtartsák, amit mások kiuzsorázásával szereztek. Legjobb lenne munkára kényszeríteni őket, hogy maguk keressék kenyerüket meg, ahelyett hogy semmit sem tesznek és kapzsi módon élnek.” (A zsidók uralma c. művéből)

LISZT FERENC: „El fog jönni az a nap, amikor minden olyan népnek, akik között zsidók laknak, fel kell tennie a kérdést, hogy mindannyiukat kiutasítja; ez a kérdés az élet és halál kérdése lesz, az egészség vagy krónikus betegség kérdése, a békés létezés vagy az állandó szociális láz kérdése.”

LISZT FERENC: „A zsidó folytatja a pénz kisajátítását, és az állam torkát pénzeszsákja szájának a szorosabbra vagy lazábbra engedésével fojtogatja. A sajtó minden eszköze a kezében van, hogy a társadalom alapjait szétzúzza. Ő az alapja minden olyan vállalkozásnak, amely a trón ledöntésére, az oltár széttörésére és a polgári jog megszüntetésére irányul.” (Die Israeliten)

HILAIRE BELLOC: „A kommunista propaganda világszerte szervezés és irányítás tekintetében zsidó ügynökök kezében van. Ha valaki nem tudja, hogy az oroszországi bolsevik mozgalom zsidó, arról csak azt tudom mondani, hogy ő a mi siralmas sajtóelhallgatásaink áldozata.” (G.K. Hetilapjában 1937. február 4-én)

MÁRIA TERÈZIA: „A továbbiakban egy zsidó sem maradhat itt, mindegy milyen indoklással, írásos engedélyem nélkül. Nem ismerek még egy ilyen kellemetlen kártevőt az államon belül, mint ezt a fajt, amely csalásával, uzsorájával és pénzkölcsönzésével elszegényíti az embereket és semmitől sem riad vissza, amit egy tisztességes ember nem csinál. Következésképpen amennyire csak lehet, meg kell szabadulnunk tőlük.”

GEORGE WASHINGTON: „Ők hatásosabban dolgoznak ellenünk, mint az ellenség hadserege. Százszor veszélyesebbek szabadságunkra és nagy ügyeinkre. Sokat sopánkodhatunk azon, hogy miért nem pusztította ki őket minden állam már régen, mint a társadalom pestisét és Amerika boldogságának legnagyobb ellenségeit.” (George Washington életelvei, A.A. Appleton & Co. kiadásában)

THOMAS JEFFERSON: „A szétszórt zsidók ma is államot alkotnak, amely idegen államot alkot az államon belül, ahol élnek.” (D. Boorstin, The Americans). HENRY FORD: „A zsidók mindig is az üzletet irányították. (…) A filmipart az USA-ban és Kanadában 100%-ig ők irányítják, erkölcsileg és gazdaságilag, a közvélemény zsidó manipulálói.” (The Dearborn Independent, 1921. február 12-19)

MARK TWAIN: „Az USA gyapotállamaiba a polgárháború után a zsidók szinte erőszakkal települtek be, üzleteket alapítottak a gyapottermelés szükségleteire, kielégítették a négerek hiteligényeit és a szezon végén ők voltak a néger idei termésének tulajdonosai és részben a jövő évinek is. Valaha a fehérek megvetették a zsidókat. A zsidókat törvényekkel tiltották ki Oroszországból. Ennek az oka nem titok. A mozgalom amiatt indult meg, mert a keresztény parasztnak nincs esélye a zsidó kereskedelmi képességeivel szemben. A zsidó mindig hajlandó a termék ellenében hitelezni. Aratás idején övé volt a termés – a következő évben övé volt a farm. Angliában János király idejében mindenki tartozott a zsidónak. Minden nyereséget ígérő vállalkozás az ő kezében volt. Ő volt a kereskedelem királya. Ki kellett űzni az államból. Hasonló okokból száműzte őket Spanyolország 400 éve és Ausztria pár évszázaddal azután. A keresztény Európa története során mindig szabályozni kellett a tevékenységét. Ha ő belépett a kereskedelembe, a kereszténynek ki kellett belőle lépnie. Ha orvosként dolgozott, ő csinálta az üzletet. Ha mezőgazdasági termeléssel foglalkozott, a többi farmernek másra kellett átállni. A törvénynek kellett azért működnie, hogy a keresztény ne kerüljön a szegényházba. Annak ellenére, hogy szinte minden foglalkozástól eltiltották, mindig megtalálja annak a módját, hogy pénzhez jusson. Sőt, hogy meggazdagodjon. Ennek a történetnek van egy nagyon mocskos és gyakorlati kereskedelmi oldala. Vallási előítéletek lehetnek egy részéért felelősek, de nem a többiért. Protestánsok üldözték a katolikusokat, de nem vették el tőlük a megélhetésüket. Katolikusok üldöztek protestánsokat, de nem zárták le előttük a mezőgazdaság és a kézművesség lehetőségét. Meg vagyok győződve arról, hogy a keresztre feszítésnek nincs sok köze a világ álláspontjával, a zsidókkal szemben. Annak az okai sokkal régebbre nyúlnak vissza. Meg vagyok győződve arról, hogy zsidók üldözésének nincs sok köze vallásos előítélethez. Nem, a zsidó egy pénzkapó. Ezt tette élete végső céljává. Ezt csinálta Rómában. Ezt teszi azóta. Sikere az egész emberiséget ellenségévé tette. Azt fogod mondani, hogy a zsidók száma mindenütt csekély. Amikor az Encyclopedia Britannicában azt olvastam, hogy a zsidók száma az Egyesült Államokban 250 000, írtam a szerkesztőnek, és azt írtam, hogy én személyesen több zsidót ismerek ennél, és hogy az ő számai bizonyosan hibásak és a valódi szám 25 000 000. Emberek mondták nekem, hogy nekik jó okkal az a gyanújuk, hogy sok zsidó üzleti okokból nem adja ki magát zsidónak. Ez kézenfekvőnek tűnik. Meg vagyok arról győződve, hogy nekünk Amerikában hatalmas zsidó lakosságunk van. A téma ismerői meggyőztek róla, hogy a zsidók növekvő számban aktívak a politikában.” (A zsidókról, Harper’s Monthly Magazine, 1899. szeptember)

VOLTAIRE: „Miért utálják a zsidókat? Ez az ő törvényeik elkerülhetetlen következménye: vagy mindenkit uralni akarnak, vagy azt akarják, hogy az egész emberi nem gyűlölje őket…”

VOLTAIRE: „A zsidó nép engesztelhetetlen gyűlöletet mutat minden nép iránt. Minden uralom ellen lázad. Mindig uralkodni akar, mindig kapzsi mások jólétét illően, mindig barbár – alázatos, ha szegény, dölyfös, ha gazdag.”

VOLTAIRE: „Úgy tűnik, hogy ti vagytok a legbolondabbak. A kafferek, a hottentották, a guineai négerek sokkal okosabb és becsületesebb emberek, mint a ti őseitek, a zsidók. Túltesztek minden népen szemtelen mesék kiagyalásában, rossz viselkedésben és barbarizmusban. Megérdemlitek büntetéseteket, mert ez a ti végzetetek.” (Egy zsidóhoz írt leveléből, aki azért írt neki, hogy az antiszemitizmus miatt panaszkodjon.)

VOLTAIRE: „Csak a zsidók tudatlan és barbár nép, akik a régóta egyesítik a legpiszkosabb dölyfösséget, a legutálatosabb babonákat, a leglegyőzhetetlenebb utálatát minden népnek, akik eltűrik, és gazdaggá teszik őket.” (Juif, Dictionnaire Philosophique)

VOLTAIRE: „Ők mind a szívükben dühöngő fanatizmussal születnek, éppúgy, ahogy a bretonok vagy a németek szőke hajjal születnek. Egy csöppet sem lennék meglepve, ha ezek az emberek halálos veszéllyé válnának az emberiség számára.” (Lettres de Memmius a Ciceron, 1771)

KÖLCSEY FERENC: „Az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való szaporodása. Mely országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll.”

WILLIAM MITCHELL PLÉBÁNOS: „Ha a történelemben van hálátlan, akkor az a zsidó. Ebben az országban, amely őt támogatta, ő összeesküdött, gonosz terveket sző, aláaknázza, megrontja, korrumpálja és (elrejtőzve más népek tisztességes árnyékéban) cselszövéseket eszel ki minden keresztény alapelv megsemmisítésére, amely eddig őt védte.” (A titkos világ c. könyvének 194. oldaláról)

ISRAEL SHAMIR, izraeli író: „A zsidó kultúrát áthatja a bosszú gondolata. (…) Amerikai zsidók hozták létre Hollywoodot, és Hollywood fő témájának a bosszút tette. Lényegében az amerikai filmipar a zsidó kollektív tudat kifejeződése, és ez volt az amerikai psziché létrehozásának fő tényezője. Hollywoodból a bosszú szétáramlott a Földön és egyértelműen segítette annak a világnak a létrehozását, amelynek most lakói vagyunk. Más szavakkal: nincs szükség és nem volt szükség összeesküvésre. Inkább arról van szó, hogy az éretlen Amerika nem tudott ellenállni a zsidó mentalitás hatásának és zsidó állam lett, Izrael nagy testvére. A trieri rabbi egyik unokája, Karl Marx már az 1840-es években megjósolta, hogy Amerika zsidó állam lesz, és a kapzsiság és elidegenedés zsidó ideológiáját öleli magához. Ez magyarázza a zsidók sikerét: teljesen természetes, hogy a zsidó államban a zsidók inkább sikeresek. E magyarázat lehetővé teszi, hogy a kérdésre válaszoljunk: vajon Amerika a zsidó lobbi miatt támogatja Izraelt vagy az amerikai nagyvállalatok valódi érdekei miatt? A válasz: a zsidó lobbi (…) felesleges testület, míg Amerika egészében véve egy nagyobb zsidó állam, amelynek a Közel-Keleten kívül is vannak érdekeltségei.”

ADRIEN ARCAND: „A kommunizmus semmi más, mint egy zsidó összeesküvés azért, hogy a világot a kezébe kaparintsa. A világon egy intelligens ember sem találja azt másnak, kivéve a zsidók, akik maguk között a földi paradicsomnak hívják. A zsidók mohón terjesztik a kommunizmust, mivel tudják hogy mi az és mit jelent. Ez azért van, mert a kommunizmus elleni küzdelem nem az ellen küzdött, ami a kommunizmus valójában – egy a zsidók által kitalált cselszövés – amely minden ellenzőjét leküzdötte. Mi harcoltunk a zsidó ködösítés ellen, amelyet a zsidó dialektikusok és újságírók mutattak nekünk, és visszautasítottuk a harcot a kitaláló, a hasznot húzó és az irányító ellen. Mivel a keresztények és nemzsidók félnek a zsidóktól, félnek az igazságtól és meg vannak bénulva a zsidók által kiabált hihetetlen jelszavak hallatán.” (New York-i beszéde 1937. október 30-án)

ALFRED LILIENTHAL: „A zsidó kapcsolatok leghatásosabb része a média ellenőrzése. Jól ismert, hogy az amerikai közvéleményt régóta egy tucat, nagy példányszámú újság alakítja ki, mint a New York Times, a Washington Post, és a St. Louis Post-Dispatch, melyek a Sulzbergerek, a Meyerek, és Pulitzerek tulajdonai (mind zsidó családok).” (The Zionist Connection II, 1978, pp. 218-219)

HARRY S. TRUMAN: „Minden zsidó tökéletes reklámfigurája egy következő holokausztnak.”

ADRIEN ARCAND: „Az ő (a zsidók) hírügynökségein keresztül úgy formálják az agyunkat, hogy a világot ne úgy lássuk, mint amilyen, hanem úgy, ahogy ők akarják, hogy lássuk. A film segítségével ők fiatalságunk oktatói, és csak egy két órás filmmel kisöprik egy gyerek agyából mindazt, amit 6 hónap alatt otthon, a templomban vagy az iskolában tanult.”

BEAMISH HENRY: „A búr háború 37 éve volt. A búr szó farmert jelent. Sokan kritizálták, hogy Nagy-Britannia, egy nagyhatalom ki akarta a búrokat söpörni. Vizsgálatom kiderítette, hogy Dél-Afrika valamennyi gyémánt,- és aranybányája zsidó tulajdonban volt. Rotschildeké volt az arany, Samueleké az ezüst, Baumé a többi bányászat és Mosesé az alapvető fémek. Bármit érintenek meg ezek az emberek, azt elkerülhetetlenül beszennyezik.” (New York-i beszéde, 1937. október 30- án)

II. VILMOS, NÉMET CSÁSZÁR: „Egy zsidó nem lehet igaz hazafi. Ő valami más, olyan, mint egy káros rovar. Őt el kell különíteni, olyan helyen tartani, ahol nem csinálhat bajt, akár pogromok alkalmazásával, ha ez szükséges. A bolsevizmusért a zsidók felelősek Oroszországban és Németországban is. Én uralkodásom alatt túl elnéző voltam velük, és ma keserűen bánom azokat a szívességeket, amelyeket prominens zsidó bankároknak tettem.” (Chicago Tribune, 1922. július 2.)

VIII. CLEMENS: „Az egész világ szenved a zsidók uzsorája miatt, monopóliumai miatt és csalásuk miatt. Sok szerencsétlen ember elszegényedett miattuk, különösen a farmerek, a dolgozó osztály tagjai és a nagyon szegények. Időnként újra emlékeztetni kell a zsidókat arra, hogy mióta Palesztínát és az arábiai sivatagot elhagyták, jogokat élveznek minden országban, következésképpen mind etikai mind erkölcsi tételeik, valamint tetteik jogosan kritikát váltottak ki minden országban ahol éppen élnek.”

THE JEWISH ENCYCLOPEDIA, Vol. VI, (1904): „A szellemi fogyatékosság és a visszamaradottság arányosan többször található meg zsidóknál, mint nemzsidóknál. (…) A mongolidiotizmus is gyakoribb zsidóknál. Zsidóknál százalékosan nagyon magas az elmebetegek aránya. (…) A zsidók hajlamosabbak fiatalkori akut elmezavarra, mint nemzsidók.”

MAURICE SAMUELS: „Mi, zsidók vagyunk a pusztító erő, és maradunk a pusztító erő. Semmit olyat sem tehetsz, ami igényeinknek megfelelne.” (You Gentiles)

Móra Ferenc

„Magyarország halálos ítéletén rajta van a nyugati kultúra bélyege. Csak a lábait és karjait vágták le, csak a gerincét roppantották szét, csak a mellkasát horpasztották be, de a torkát nem vágták át és a szívét nem szúrták keresztül (…)” – 1920-ban Móra Ferenc írta

Tisza István emlékezete… Klebelsberg Kunó avatóbeszéde

Tisza István emlékezete.
Szobrának leleplezése alkalmából
1926. október 17-én Debrecenben tartott
beszéd.
Alig egy héttel ezelőtt gyújtottunk örökmécset Batthyány Lajos
mártír miniszterelnök nemes emlékének, aki az első parlamentáris
kormány feje volt s ma ismét azért gyűltünk össze, hogy szobrot
állítsunk Ferenc József utolsó miniszterelnökének, Tisza Istvánnak,
aki szintén mártír volt és hősi halált halt. Az első felülről jövő államcsíny,
a másikat alulról feltörő zendülés gyilkolta le. Tragikus sorsukban
nemcsak a magyar történelem mélységes szomorúsága tükröződik
vissza, hanem az a heroizmus, az a helytállás is, amelyet a magyar
gondolat klasszikus megtestesítői felülről és alulról jövő erőszakkal
szemben egyforma férfiassággal tanúsítottak.
Tisza István sorsa sokban hasonlatos a Széchenyi Istvánéhoz. Csodálatos
intuícióval mindketten megsejtik a sötét jövőt, küzdenek a
komor végzet ellen és amikor a magyar balsors erősebbnek bizonyul
mint ők, életük tragikus véget ér. Az első nagy meglátása volt Tisza
Istvánnak, hogy a magyar parlamentben a múlt század végén mutatkozott
rendbontásokban már felismerte a forradalom csiráit. Mint
valami veszedelmes ragály, Ausztriából harapódzott át hozzánk az
obstrukció. De az osztrák parlamentben obstruáló nemzetiségek,
amelyek nem akarták Ausztriát hazájuknak elismerni, tudták mit
csinálnak, ők öntudatosan szét akartak pattantani egy állami szervezetet,
amelyet ellenségüknek tekintettek. Nekünk magyaroknak
ellenben parlamentünk legértékesebb nemzeti életszervünk volt és midőn
annak munkásságát mesterségesen megbénították, voltaképpen önmagunk
ellen dühöngtünk, anélkül, hogy a Bécs szóval jelzett hatalomnak
komolyabb nehézségeket okozhattunk volna. Ausztriának majmolása
tehát az obstrukció tekintetében annyival végzetesebbnek bizonyult,
mert a 67-iki kiegyezéssel megindult alkotó munka a parlament meg670
bénulása következtében a XX. század elején megakadt és századunk
első tizede majdnem elveszett a magyar nemzetre nézve. Tisza azonban
jövőbe vetett sas tekintetével az elpocsékolt nemzeti időn túl meglátta,
hogy a rendbontás szelleme a parlamentből jövő rossz példa
következtében kezd elharapódzani a nemzet szélesebb rétegeiben. Ez a
szellem volt azután az, amely a forradalmi időkben féket veszítve mind
lejjebb sodort bennünket a lejtőn, egészen a bolsevizmus fertőjébe.
A világháború kitöréséig úgy folyt nálunk a politizálás, mintha
a Csendes Óceán egy szigetén éltünk volna és Bécsen túl csak igen
kevesen láttak. A külpolitikai kérdések megítélésében hihetetlen
naivság mutatkozott s míg világszerte mind erősebbé lett a fegyverkezés
és mind nagyobb lett a feszültség az európai hatalmak között,
addig mi nagy nemzeti sikert láttunk abban, ha a monarchia fegyverkezését
lassítani vagy megakadályozni tudtuk. Az obstrukció és a
nemzeti küzdelemnek nevezett mozgalom is végelemzésben ezt a
célt szolgálták. Tisza itt is világosabban látott kortársainál és bár
ismerte az osztrák katonai körök minden gyengéjét és elfogultságát,
mégis elkerülhetetlenül szükségesnek látta, hogy a katonai felkészülés
tekintetében az ellenséges hatalmakkal lépést tartsunk.
Alig volt magyar államférfiú, aki a felelősség gondolatát komolyabban
vette volna, mint Tisza. Mélyen át volt hatva attól a meggyőződéstől,
hogy azoknak, kik a nemzetek sorsát intézik, az örök bíró
előtt majd számolniuk kell. Ez az éber felelősségérzése mély vallásosságából
és hazafiasságából fakadt. Teljes tudatában volt annak, hogy
a szerencsétlenségek nagy özönét jelenti egy modern háború és átérezve
ily háború felidézésének szétmorzsoló felelősségét, elvileg is ellene volt
annak. Ismételten mondotta azt is, hogy Magyarország egy háborúban
mindent veszíthet és jóformán semmit sem nyerhet. Világosan
látta, hogy nekünk iskolák és kórházak, vasutak és vízművek, gyárak
és pénzintézetek kellenek, amelyeknek létesítéséhez elmaradott
helyzetünkben békés időkre volna szükségünk. De jó ismerte a monarchia
katonai szervezetének belső gyöngéjét, a katonai vezetőkörök
középszerűségét is. S mind e felismeréseken felül sajátos intuiciójával
érezte a háború katasztrofális kimenetelének valószínűségét. Innen volt
az, hogy a nála szokott határozottsággal ellenezte azt. A külügyminisztérium
és a katonai körök oly ultimátumot akartak intézni Szerbiához,
melyet az becsülettel nem fogadhat el. Tisza leenyhítette a végzetes
jegyzéknek éles szövegét és fel volt háborodva, amikor Giesl követünk
Belgrádot sietve elhagyta. A monarchia akkori szervezete mellett a
671
magyar miniszterelnök egymagában, szemben α közös és az osztrák
kormánnyal és a katonai körökkel, a háború kitörését fel nem tartóztathatta.
Lemondás révén ő egyénileg mentesülhetett volna a hadüzenettel
egybekötött miniszteri felelősség alól. Nem tartozott azonban
a politikának azon hiú önzői közé, akik csak saját népszerűségüket és
dicsőségüket tekintik, ő a helyén maradt azért, mert acélos lelke érezte,
hogy rajta kívül senki sincs, aki háborús időben oly erővel és nyomatékkal
tudta volna képviselni a magyar nemzetet és a magyar érdékeket,
mint éppen ő. Mester volt abban is, hogy elszánt és bizakodó hangulatot
tudjon fenntartani a világháborúnak legkritikusabb szakaiban
is és csodálatos erővel és szívóssággal képviselte a magyar érdekeket
a hadvezetőséggel és ingadozó külpolitikánkkal szemben. A Tisza
István férfias egyénisége csodálatos képviselője volt a lövészárokban
emberfölötti erővel küzdő és vérző magyar nemzetnek.
Ilyen ember drámai időkben nem távozhatott a hatalomról anélkül,
hogy pótolhatatlan űrt ne hagyott volna maga után. Sorsa Bismarckéval
megkapóan hasonlatos. A fiatal uralkodók csak ritkán
képesek elviselni a nagyarányú tapasztalt államférfiak tekintélyét, akik
felelősségük és erejük tudatában a maguk útján akarnak járni és nem
adják oda magukat arra a szerepre, hogy kilesvén az uralkodó véleményét,
mint a maguk sziklaszilárd meggyőződését adják azután azt
vissza. Tisza tisztán látta, hogy egy oly országban, ahol a népművelés
még primitív állapotban van és nagy tömegek értelmetlenségével
kell számolni, az általános szavazati jog hatása katasztrofális. Tudta,
hogy ilyen körülmények között a széleskörű szavazati jog nem a
demokrácia, hanem a demagógia céljait szolgálja. Ellenezte tehát az
általános szavazati jog jelszavának beledobását a közvéleménybe
akkor, amikor a nemzet a túlizgatottság állapotában volt. Örök emléke
marad a magyar politikai elvhűségnek, hogy a választójogban vallott
meggyőződéséért nemcsak Tisza ment az ellenzékbe, hanem egy nagy
többségi párt követte őt oda. Tiszának egyik legvonzóbb jellemvonása
a baráti hűség, melyet az ő barátai is hasonló hűséggel viszonoztak.
Itt van a lélektani magyarázata annak a csodálatos látványnak, hogy
Tisza egy nagy párt élén ellenzéki pozícióban szomorúan, de türelemmel
tudta nézni ellenfelei tehetetlen vergődését a kormányon.
Ellenezte a politikai jogokra még éretlen tömegek választójogát,
de a magyar népet, melynek egyik legnagyobb ismerője volt, kimondhatatlanul
szerette. Senki az alföldi magyar gazda komoly egyéniségében
rejlő erkölcsi értékeket jobban nem látta, mint ő és bízott ebben
672
az értelmes magyar népben. Képzelhető-e demokratikusabb kormányzati
metódus, mint Tiszának az az eljárása, hogy néplapot alapított
és minden vasárnapon könnyen érthető cikkben igyekezett a néppel
szándékainak és elhatározásainak indító okait közölni.
A régi Magyarország sorsa Tisza Istvánnak a hatalomról való
távozásával eldőlt, ami azután következik, csak agónia. Következtek
idők, amelyek oly rútak voltak, hogy Clio, a magyar história géniusza
letette a tollat, hogy ne legyen kénytelen történelmünk szent könyvének
fehér lapjait becstelen sorokkal bemocskolnia. És abban az
időben összeomlott az orosz és a török, a német és az osztrák császárság
és a királyi trónok egész sora. Nagy és szent történeti tradíciókkal
bíró hatalmak hulltak akkor porba, de nem úgy, mint amikor széles
ívezetű kupolák szakadnak be, hanem úgy, mint amikor leveleket
ellenállás nélkül visz az őszi szél. És abban az időben, midőn annyi
nagyság dicstelenül omlott össze és minden szétfutott, a történeti Magyarország,
a Nagy-Magyarország megtestesítője, Tisza István büszkén
szállt szembe a sötét végzettel, nem adván fel egyéniségéből és meggyőződéséből
egy szemernyit sem.
Azzal, hogy Európa államférfiai közül egyedül ő ellenezte a
háborút és azzal, hogy annyi becstelenség közepette a régi Magyarország
az ő személyében tragikus heroizmussal bukott el, megbecsülhetetlen
erkölcsi kincset hagyott nemzetére.
Nagy államférfiú, nemes hazafi, nemzeti mártír, férfiak mintaképe,
hódolattal hajolunk meg nemes emléked előtt. Ércszobrod
mint emlékeztető példa álljon az újjáépítés korának nemzedéke
előtt!

Dsida Jenő: Édesanyám keze

A legáldottabb kéz a földön,
A te kezed jó anyám
Rettentő semmi mélyén álltam
Közelgő létem hajnalán;
A te két kezed volt a mentőm
s a fényes földre helyezett…
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!

Ez a kéz áldja, szenteli meg
A napnak étkét, italát
Ez a kéz vállalt életére
Gyilkos robotban rabigát,
Ez tette értünk nappalokká
A nyugodalmi perceket…
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!

Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,
Ha éjsötétbe dőlt a föld,
Hányszor csordult a bánat könnye,
Amit szememről letörölt,
Hányszor ölelt a szent kebelre,
mely csupa, csupa szeretet! –
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!

Ha megkondult az est harangja
Keresztvetésre tanitott,
Felmutatott a csillagokra,
úgy magyarázta : ki van ott;
Vasárnaponként kora reggel
A kis templomba vezetett…
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!

Lábam alól, ha néha néha
El is tévedt az igaz út,
Ujjaid rögtön megmutatták:
Látod a vétek szörnyü rút!
Ne hidd Anyám, ne hidd hogy egykor
Feledni birnám ezeket!…
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!

Oh, hogy így drága két kezeddel
Soká vezess még, adja ég;
Ha csókot merek adni rája
Tudjam, hogy lelkem tiszta még.
Tudtam, hogy egy más, szebb hazában
A szent jövendő nem veszett! –
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!

A legáldottabb kéz a földön
A te két kezed, jó Anyám!
Mindenki áldja közeledben:
Hát én hogy is ne áldanám?!
Tudom megáldja Istenünk is,
Az örök Jóság s Szeretet!-
Némán, nagy forró áhitattal,
Csókolom meg a kezedet!

Május első vasárnapja az idén két ünnepet is rejteget számunkra. Köszöntjük az édesanyákat, és imádkozunk papi és szerzetesi hivatásokért.
Dsida Jenő gyönyörű versében, ahogy a valóságban is, édesanyánk összeköti az eget és a földet. Teszik ugyanezt papjaink is Isten különleges kegyelméből nap, mint nap.
Ha nem engedjük el a minket vezető kezet, akkor el se tévedhetünk. Ha mindig figyelünk arra a belső hangra, ha minden egyes harangkonduláskor felnézünk az égre, akkor összeköthetjük mi magunk is az eget és a földet. Akkor hirdetői tudunk lenni Annak, aki feltámadásával megörvendeztette az egész világot. Tudunk mi ennek valóban mélyről jövően örülni?
Tudunk mi még hálát adni, megköszönni bármit, mindent, édesanyánkat, papjainkat?
Megkérdeztük már magunktól, hogy vajon nekünk mi a hivatásunk?
Ma gondolkozzunk el II. János Pál pápa szavain!
„Bárcsak a mai emberek, különösen a keresztények, újból felfedezhetnék azokat a csodákat, melyeket a „cella magányában” lehet csak megismerni és élvezni, valójában Krisztus szívében! Akkor az ember ismét rátalálna önmagára, és méltóságának okaira, minden értékének alapjára, örök hivatásának magaslatára!” (Boronkai Zsuzsanna)


SZÉCHENYI EMLÉKEZETE
1

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
Önnön hangjától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
Van-é még a magyarnak istene.

2

Emlékezünk: remény ünnepe volt az,
Mely minket a kétségbe buktatott:
Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
Napján az Úrnak, ki feltámadott.
Már a természet is, hullván bilincse,
A hosszu, téli fásult dermedés,
Készíté új virágit, hogy behintse
Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

3

Immár az ég – ah, oly hideg korábban!
Irántunk hő mosolyra engede;
A négy folyó és három bérc honában
Kilebbent a tavasz lehellete;
S melynek halálos – úgy tetszék – elaszta,
Életre pezsdült a kór sivatag;
Lassú folyót önérzelem dagaszta,
Büszkén rohant le a szilaj patak.

4

S fölzenge távol a menny boltos alja,
Gyümölcshozó év biztató jele,
Hallott korán megdördülő morajja –
Midőn egyszerre villám sújta le.
Széchenyi meghalt – Oh, mind, mind csalékony:
Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!…
Széchenyi meghalt – S e nagy omladékon:
Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.

5

Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,
Olcsó időnek hasztalan soka;
De vérben, érben a vidám kerengés,
Mely szebb jövendő biztos záloga;
Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,
Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! –
Ő az, ki által lettünk és vagyunk.

6

Megrontva bűnöd és a régi átok,
Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet;
Egy-két kebel fájt még a multba vissza:
Nem volt remény már, csak emlékezet.

7

De, mely a népek álmait virasztja,
Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;
Széchenyit küldé végtelen malasztja
E holttetembe érző szív gyanánt,
Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
Bénult idegre zsongitó hatás,
Reménye a remény nélkül valónak:
Önérzet, öntudat, feltámadás.

8

Midőn magát ez nem tudá szeretni,
Ő megszerette pusztuló faját.
Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,
Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
És mennyi harcot küzde önmagával?
Hány izgatott, álmatlan éjjelen?
Míg bátorító Macbeth-jóslatával
Kimondá: „a magyar lesz” – hogy legyen!

9

Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
„Elvész az én népem, elvész – kiálta –
Mivelhogy tudomány nélkül való.”
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
Ő megjelenve, mint új fény az égen,
Felgyújtá az oltár szövétnekét.

10

És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk,
Szétszórt bolyongók a vész idején.
Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
Fénye világol sorsunk ösvenyén.
Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
Enyhet találjon áldó magzatunk!
Ez lesz a méltó, a valódi hála
Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.

11

De hogy’ kövesse nyomdokát az ének?
Némuljon el, lant, gyönge szózatod.
Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!
Évezredek során mit összejegyzél
Honfi-erény magasztos érdemét,
Arany betűkkel érctáblába metszél:
Abból alkosd Széchenyi jellemét.

12

Ird azt, ki a pusztán népét vezérli;
Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;
Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
Fülepet ostoroz lángajkival;
Ki győzni Athént csellel is szorítja;
Kit bősz csoport elítél, mert igaz;
Ki Róma buktán keblét felhasítja –
Elég… a példa fáj: Széchenyi az!

13

Ő szól: s mely szinte már kővé meredten
Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,
A nemzet él, a nemzet összeretten,
Átfut szivén a nemlét iszonya;
Szól újra: és ím lélek űl a szemben;
Rózsát az arcra élet színe fest;
Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.

14

Hitel, Világ és Stádium! ti, három –
Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
De a lét és nemlét közti határon
Egekbe nyúló hármas pyramid!
Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
Dőljön nyugatról a sivár homok:
A bújdosók előtt el nem takarja,
Melyet ti megjelöltök, a nyomot.

15

S lőn új idő – a régi visszacsökkent –
Reményben gazdag, tettben szapora;
A „kisded makk” merész sudárba szökkent;
Ifjú! ez a kor: „Széchenyi kora.”
Nézd az erőt: hatása mily tömérdek –
De ne imádj: a munka emberé –
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
Mily biztosan lejt a közjó felé.

16

Majd elborúlni kezde láthatára:
Kik műve által lettünk magyarok;
Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
Mi napba néző szárnyas Ikarok.
Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! –
S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,
Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal –
Egy új Kasszándra Trója lángjain!

17

Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,
Nyugalma egy álarcozott halál;
S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.
Oh, mely írígy sors önző átka vett el,
Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? –
Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel
Tagadnod kelle – a feltámadást?…

18

Nem, Üdvezült, nem!… fájdalmunk hevében
Hamvad ne sértse káromló beszéd,
Oh, nézz egedből és örvendj e népen,
Mely soha így még nem volt a tiéd!
Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
A sujtó karra félve ismerünk:
De Antéuszként majd ez illetéssel
Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.

19

Emléket, oh hazám mit adsz e sírra?
Hová tekintesz földeden, magyar,
Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
Örök dicsőség fénysugárival?
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; –

20

Duna, Tisza… ez mely prüsszögve hordja
Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;
Amannak hódol a sziklák csoportja,
S Trajánusz híre újból megjelen;
Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve
Nyujt Corvin agg várának hű kezet,
S az édes honni szót selypíti nyelve – –
Széchenyié mindez emlékezet!

21

Széchenyi hírét, a lángész csodáit,
Ragyogja minden távol és közel:
Áldozni még jerünk – ah, oly sokáig
Nem értők – Széchenyi szivéhöz el.
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
Hordván közöny havát és gúny jegét:
Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
Őrizze életosztó melegét.

22

Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,
Te, az enyészet ágyán porladó!
Késő, de tartozott szent hódolat hív:
Egy nemzeté, ím, e hálás adó.
El kelle buknunk – haj, minő tanulmány! –
Meg kelle törnöd – oh, mily áldozat! –
Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
Adjunk, Igaz! tenéked igazat.

23

Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
Szentebb a multak ezredévi lapja,
Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
Koszorút elő!… morzsoljuk el könnyűnket;
Az istenülés perci már ezek!
Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
Reménnyé váljon az emlékezet.

24

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

25

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
Nem mindenestül rejt a cenki sír;
Oszlásodat még a család siratja –
Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?…
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!

(1860.)

In memoriam Birtalan József

” Miden idegszálammal, egész munkásságommal a népdalhoz kötődtem, számomra a népdal az alkotói tökéletesség – az “Énekek éneke”!

Bírtalan József

Rege

Már kétezer éves a rege.

Földre szállt az angyalok serege,

s hirdették: megszületett az Emberfia,

kinek a bűnös világot kell megváltania!

Fényes csillag állt a betlehemi istálló felett,

s meleg fénnyel takarta be a kisdedet.

Királyok, pásztorok,bölcsek, álltak a jászol felett:

látták a JÖVENDŐT – nézték a GYERMEKET…

Napkeleti bölcsek fürkészték az eget

s látták felnőttként is az Isteni gyermeket.

Látták amint a Jordán vizében megkeresztelkedett,

megnyílt az ég s galamb hozta el a Mennyei jeleket.

. . .

Gyalog járta útját és tett csodát,
látóvá  vakot, járóvá bénát.
Gyógyított testi bajt,gyógyított lelkeket.
Békére lelt s talált szeretetet.

Ám a templomi kufárokat kiverte korbáccsal,
az írástudót, farizeust a szavak ostorával!

Napkeleti bölcsek kémlelték az eget ;
s látták a Golgotán álló  kereszteket.
Látták a Megváltót is az utolsó órán,
botladozva a kereszttel a “Via Dolorosán”.

Mert harminc ezüstpénzért akadt egy Júdás,
s máris ítélkezett Kajafás és Annás!
A vád: “a fennálló rend ellen lázított”!
Nagy bűne volt még, hogy szombaton is gyógyított!

Az ítélet hamar megszületett:
az Istenadta nép egy “Latornak”  kedvezett!
“Feszítsd meg! Feszítsd meg!” – a csőcselék ordított,
mialatt Poncius Pilátus – kezet mosott…

“Elvégeztetett!” – Ez – Jézus utolsó szava.
Meghasadt a kárpit s lett mélysötét éjszaka…

Immár kétezer éves a rege.
Rég elnémult az angyalok éneke,
az  “EMBER” pedig – önmagát feszíti keresztre…

2008.

Éles Mihály

Nőnapra

Lovas István
A rózsa nem beszél

A rózsa nem beszél, hisz ő csak egy virág,
Nem tudja elmondani, milyen üres nők nélkül a világ.
A rózsa nem beszél, hisz nem tudja ő,
Milyen csodálatos teremtmény a nő.
A rózsa nem beszél, de ha tudna,
Táncolva, dalolva minden drága nőt szirmával karolna.
A rózsa nem beszél, csak az ünnep dísze ő,
De az ünnep legszebb ékköve nem más, mint a nő.
Legyen áldott élte, a Földön bárhol él,
Mondjuk el mi, férfiak, mert
A rózsa nem beszél.