Éles Mihály blogja

” Miden idegszálammal, egész munkásságommal a népdalhoz kötődtem, számomra a népdal az alkotói tökéletesség – az “Énekek éneke”!

Bírtalan József

Már kétezer éves a rege…

Földre szállt az angyalok serege,

hirdették: megszületett az Emberfia,

kinek a bűnös világot kell megváltania!

Fényes csillag állt a betlehemi istálló felett,

s meleg fénnyel takarta be a kisdedet.

Királyok, pásztorok,bölcsek, álltak a jászol felett:

látták a JÖVENDŐT – nézték a GYERMEKET…

Napkeleti bölcsek fürkészték az eget

s látták felnőttként is az Isteni gyermeket.

Látták amint a Jordán vizében megkeresztelkedett,

megnyílt az ég s galamb hozta el a Mennyei jeleket.

. . .

Gyalog járta útját és tett csodát,
látóvá  vakot, járóvá bénát.
Gyógyított testi bajt,gyógyított lelkeket.
Békére lelt s talált szeretetet.

Ám a templomi kufárokat kiverte korbáccsal,
az írástudót, farizeust a szavak ostorával!

Napkeleti bölcsek kémlelték az eget ;
s látták a Golgotán álló  kereszteket.
Látták a Megváltót is az utolsó órán,
botladozva a kereszttel a “Via Dolorosán”.

Mert harminc ezüstpénzért akadt egy Júdás,
s máris ítélkezett Kajafás és Annás!
A vád: “a fennálló rend ellen lázított”!
Nagy bűne volt még, hogy szombaton is gyógyított!

Az ítélet hamar megszületett:
az Istenadta nép egy “Latornak”  kedvezett!
“Feszítsd meg! Feszítsd meg!” – a csőcselék ordított,
mialatt Poncius Pilátus – kezet mosott…

“Elvégeztetett!” – Ez – Jézus utolsó szava.
Meghasadt a kárpit s lett mélysötét éjszaka…

Immár kétezer éves a rege.
Rég elnémult az angyalok éneke,
az  “EMBER” pedig – önmagát feszíti keresztre…

2008.

Éles Mihály

Lovas István
A rózsa nem beszél

A rózsa nem beszél, hisz ő csak egy virág,
Nem tudja elmondani, milyen üres nők nélkül a világ.
A rózsa nem beszél, hisz nem tudja ő,
Milyen csodálatos teremtmény a nő.
A rózsa nem beszél, de ha tudna,
Táncolva, dalolva minden drága nőt szirmával karolna.
A rózsa nem beszél, csak az ünnep dísze ő,
De az ünnep legszebb ékköve nem más, mint a nő.
Legyen áldott élte, a Földön bárhol él,
Mondjuk el mi, férfiak, mert
A rózsa nem beszél.

Egy más korban, tehetsége alapján bármi lehetett volna belőle.Emlékezőképessége bámulatra méltó volt szinte az utolsó órákig.Sokszor beszélgettünk a közös múltról a tanyavilágról, hatvan, hetven év elteltével is szinte párbeszédet folytatott a megidézett személyekkel.Ám a kemény paraszti világ csak három osztály elvégzését tette lehetővé számára s ez megpecsételte sorsát, nem ezt, nem ilyen sorsot érdemelt volna …
Az ötvenes években Budapestre került és egy szövőgyárban dolgozott.Azokban az években a megélhetésért, a betevő falatért dolgozott mindenki. Az ötvenes évek végén került vissza Demecserbe,dolgozott a keményítőgyárban,a helyi szövőgyárban majd a nyíregyházi konzervgyárban. Dadaként pedig a helyi óvodában. Mindezek mellet keményen dolgozott a földeken!Jó ember volt segített mindenkin ha módjában volt.

Nővéremnek nyolcvanadik születésnapjára

Te őrzöd az otthon melegét

melyet anyánk ránk hagyott,

hogy fogjuk tovább egymás kezét

ha Ő nem lesz, ha eltávozott.

Tápláld az otthoni meleget,

hogy ne fájjon úgy a hiány

ha látjuk az üres helyeket,

az asztal túloldalán.

Te voltál kapocs hosszú éveken át

s Te vagy ma is akire figyel a család,

s példa is, hogy élni másképp nem érdemes,

mert az élet értelme – csakis – a szeretet.

Juhász Gyula: Testamentum

Nektek hagyom, ha innen elmegyek
E búcsúzót, jövendő emberek!

Ha emlékeztek, mit daloltam én,
Ne kérdezzétek majd, ki voltam én.

Nem a pacsirta fontos, csak a dal,
Mely a nem múló, szent összhangba hal.

Én botorkáltam s botlottam sokat,
De nem szűntem dúdolni dalomat.

Szomorú volt a versem, jól tudom,
Csüggedten álltam sokszor féluton.

Én vétkem, én nagy vétkem, érezem,
Hogy nem láthatta könnyemtől szemem

Sokáig a fölpirkadó napot:
De ti ezen ne csodálkozzatok!

Ha én a gyöngyvirágos hant alatt
Nem álmodom, csak fekszem majd hanyatt,

Kívánom és ez testamentumom,
Akarom én, ez így is lesz, tudom:

Hogy meg ne értse többé senkisem,
Miért vérzett el lassan a szivem,

Miért volt nekem fájó, ami szép
S a fiatalság tavaszi izét

Miért érezte fanyarnak a szám
S az asztal végén, vidám lakomán

Mért sírtam én, mint az elátkozott:
Ne értsétek meg azt, ti boldogok!

Éles Mihály:
Jött a kérés mondjak verset itt.
Mondjak verset, de nőnapit!
Töprengtem kicsit – mégis milyet –
egy hosszút vagy két rövidet?…
A döntés végül megszületett:
a kettő mégis csak több, mint az egy –
s ráadásul dupla él

Szeretem a nőt

a mindenséget háton cipelőt!

Ó, én úgy szeretem a Nőt,
mint tüdő a tiszta levegőt,
mert párom és barátom  egy egy kaláris,
no meg azért mert Nő volt az Anyám is!

Szerb Antal:
1. A nők mind egyformák, csak az egyik ilyen, a másik olyan.
Lope de Vega:
Egy nőt feledni éppen azért nehéz, mert jól esik a ráemlékezés.
Albert Camus:
Nő nélküli világ, levegőtlen!
Rejtő Jenő:
Aki sokáig foglalkozott már tigrisekkel, kígyókkal és oroszlánokkal, az jól ismeri az asszonyok lelkiállapotát is.
Julia Quinn:
Titokzatos teremtmények a nők. Ha meg tudnák tanulni, hogy pontosan azt mondják, amit gondolnak, a világ sokkal egyszerűbb lenne!
Agatha Christie:
Az élet nagy tragédiája, hogy a nők megöregszenek!

“Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok
S terhére e föld száz Pontiusának”

( Ady Endre )

Ady Endre csaknem száz évvel ezelőtt megjelent verséből a fenti idézet első sora, nem kérdőmondat hanem szikár kijelentés, lélekhasító, szívfájdító megállapítás. De ” akiknek van füle a hallásra” azok kihallják belőle a máig ható, a ma is aktuális kétségbeesés kiáltását is, mert ma is égető valóság, ma is akad száz Poncius s még több farizeus, akiknek terhére vagyunk. Most ismét mély gödör szélén állunk – ahová egy hamiskártyásokból álló, társaság vezette. Olyanok akiket csak a jó lapjárás érdekelt! S az itt a piros, hol a piros össznépi becsapós játékot játszattak velünk. Ráadásul elbizakodott gátlástalansággal próbálták kiforgatni maradék jussából is az évtizedek alatt gyermekké tett népet! Bűnösök akkor is, ha nem tudták mit cselekszenek de még inkább bűnösök, ha tudták, hogy hazát árulnak! – “Merjünk kicsik lenni” hangzott el a külügyminiszteri kinyilatkoztatás. És mertek kicsik lenni! Kormánytagok, élükön a miniszterelnökkel elmentek a Kempinski Hotelba a román miniszterelnökkel együtt örülni, évfordulót ünnepelni, koccintani arra, hogy Erdélyt Romániához csatolták! És mertek kicsik lenni a kettős állampolgárság megtagadásánál! Mertek riogatni huszonhárommillió román munkavállalóval. Mertek kórházat bezárni, ágyszámot csökkenteni, vizitdíjat szedni, a betegeknek gyógyszer helyett széfet adni. Merték a világszínvonalú magyar iskolarendszert lenullázni. És merték a falusi kis postákat, kis iskolákat, gyógyszertárakat bezáratni, falvak közbiztonságát, a vasútvonalakat megszüntetni… A huszonnegyedik órában vagyunk, mérhetetlenül eladósodva állam és állampolgár egyaránt – most már nem kevesebb mint a megmaradásunk a tét, mert rohamosan fogy a magyar! Vészjósló a statisztika: évtizedek óta többen halnak meg mint ahányan születnek. S már igény merült fel az ország felvásárlására is , ( egy kis “nagyhatalom” első embere , gőgös elbizakodottságában jelentette be , hogy: ” Izraelnek precedens nélküli sikerei vannak, mostanra kivívtuk gazdasági függetlenségünket, fölvásároljuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot” – ( mert van bőséges, jó minőségű ivóvize, van folyója, és a födje jó, legelőin a fű kövér…). Jól láthatóak a jelei annak , hogy ez az úr nem a levegőbe beszélt. A “magyar” kormány pedig tudomásul vette az elhangzottakat lapított, nem volt diplomáciai jegyzékváltás s nem kérették be az illető ország nagykövetét sem. A Kárpát- medencében rokontalan magyarságot sokan, sokszor akarták már elveszejteni ; – “Isten csodája, hogy még áll hazánk” . – Ám eddig szemtől szemben: kardok által, ágyúkkal vagy tankokkal – ma pedig, bankokkal és lassan ölő médiaméreggel! Ráadásul ilyen intenzitással, céltudatossággal még sohasem támadtak ránk! Amint már tapasztalhatjuk is, a pusztításnak e sunyi, alattomos formái veszedelmesebbek minden eddigi próbálkozásnál . Adós fizess (!) mert ha nem fizetsz, akkor jön a kigyúrt végrehajtó-terminátor és ellentmondást nem tűrően, szenvtelen könyörtelenséggel végrehajt, – “pusztuljon a lakos!” Tízperced van arra, hogy összepakolj s földönfutóvá válj. – A magyarság a tatárdúlása után lehetett ilyen kétségbeejtően rossz állapotban . Ám IV. Béla királyunk tudta mit kell tennie. Itt és most új honfoglalás – pontosabban hon(vissza)foglalás kell! Vissza kell “perelni” ami a mienk, vissza mindent amit eloroztak a gátlástalan kufárok! Ha nem tesszük akkor megérdemeljük utódaink megvetését. – A végveszélyt vizionálva vetődhet fel a kétségbeesett és történelmietlen kérdés, hogyha így túl lehet adni az országon, annullálni – ezerszáz évet, akkor érdemes volt-e idejönni itt letelepedni? Nem lett volna-e bölcsebb ha őseink mindent feladva, visszafordítják lovaikat, szekereiket s a besenyők, bolgárok nyilaitól rogynak össze a senki földjén?! Akkor legalább férfias, hősi küzdelemben jött volna el a vég s nem hosszan agonizálva, szégyenteljes körülmények között. Játszadozhatunk persze a gondolattal, mi lett volna ha… Ha egy merész jós transzba esve megmutatja a Vezérnek a jövőt! Megmutatja az ezerszáz esztendőt; kegyetlen vérfolyamaival, testvérharcaival. Láttatva Koppány felnégyelt testét, Dózsa György égett húsából lakmározókat, Hunyadi László, majd a jakobinusok fejehullását, Muhit, Mohácsot, Nagymajtényt, Madéfalvát, Világost, 1849 és 1956 mártírjait, vértanú miniszterelnökeit! – És megmutatva persze a mérleg másik serpenyőjét is ; mi vethető össze az iszonyattal? – Hallhatta volna a Vezér, hogy papok érkeznek majd napnyugatról elhinteni a hit magvait, valláserkölcsi tilalomfákat felállítani, kezelhetővé, kezessé tenni az addig oly rakoncátlan lovas népet. Hallhatott volna Szent István király művéről, hogy a kereszténység megtartó erővé vált, amely itt fogta, ide kötötte Árpád népét. Megjelenhetett volna lelki szemei előtt a tatár áradat után újraéledő, újjáépülő ország s, hogy Hunyadi János bástyaként védelmezte az országot és a ( később oly hálás !) nyugati civilizációt. Láthatta volna lelki szemeivel felemelt fejű, szabadságszerető népét hosszabb – rövidebb ideig karddal a kézben… – S ha mindezt előre tudja,vajon miként cselekszik?! – No de ne játszadozzunk tovább ezzel a valószerűtlen, szürreális álomjátékkal, térjünk vissza inkább a rögvalósághoz s tegyük fel a kérdést Vörösmarty Mihállyal: “Ki mondja meg, mit ád az ég? ” – a ránk következő években, évtizedekben, netán évszázadokban. Velünk vagy nélkülünk? – Sötét a jövőkép, mert se közelben se távolban nincs a kiutat megvilágító “fáklya”, csak pislákoló fény s a remény! A mai valóság: véget ért végre a ” perc- emberkék dáridója”. S minden bizonnyal olyan emberek kerültek a kormánykerékhez akik számára az ország nem lehet kótyavetye tárgya, akik tudják, hogy ez a maradék haza – nemcsak a mi jussunk, hanem az utánunk következő reménybeli generációk jussa is. Tekintsünk hát bizakodással a jövőbe, hogy mégis csak lesz újjászületés. – A história szerint Árpád honfoglaló népének száma – asszonyostól,gyermekestől, öregestől – nem érhette el a fél milliót sem. S az általuk vérrel, verejtékkel megszerzett, megőrzött hazát mi nem veszíthetjük el nem adhatjuk fel! – Éljünk hát e joggal, s legyen végre “megvilágosodás” az elmékben, uralkodjon el végre a józan ész (!) és segítsen az utolsó előtti órákban. És mindenekfelett kössön össze bennünket a hit, a remény és a szeretet.

2010. június Éles Mihály

BIKABALLADA

Alkalmi vers az idősek farsangjára
a Rímhányó Romhányi stílusában

Egy fiatal tehén világra hozta fiát,
a négy lábon is csak csetlő-botló, bikát.
A kis bikácska olyan aranyos,
szőre barna orra meg fitos.
Mint kiskamasz eszes volt, jól tanult a bikaiskolában,
örült is a sok marha – lesz értelmiségi a családban! És nagy bika lett a kis bikából,
s nem kért többet a tudományból! Belezüllött az éjszakába, ott, teljesült minden vágya! Megkapott minden marhát, tisztességest és szajhát, nőttön nőtt egója , fönn hordta az orrát!
Amerre járt, fű nem zöldült fa hullatta lombját, megrezzent ember s állat ha hallatta a hangját!
Gyakran állt tükör előtt illegetve magát, már kis csorbulásnál is köszörülte szarvát!

Így pergette éveit öntelt bikasága,
mígnem egyszer betévedt a nagy arénába!
Tíz marcona legény , éppen akkor:
vért kívánt venni egy virgonc bikából.

Komorsága nem tűrhette, ahogy fajtáját alázták, szikrát szórtak szemei s kardként döfte szarvát!
A mozdulat végzetes, és elhamarkodott,
mivel tíz torreádorral tengelyt akasztott! Nem cifrázom tovább elmondom a valót: Harcolt vitézül a felbőszült, hatalmas bika, de a túlerő előtt meg kellett hajolnia!
Tíz tőrdöféstől rogyott térdre – szól a krónika- minden idők bikáinak legbikábbika.

Élettársunk – a termőföld

Az elmúlt két-három évben vajúdó termőföld tulajdonviszonyok – a meghozott, “Kárpótlási törvények” ellenére – rendeződni látszanak.Talán a kezdeti félremagyarázásokon, mesterséges akadályokon már túl vagyunk s aki termőföld tulajdonos akar lenni,azzá lehet,ha megvannak a feltételek.Reményeim szerint tehát véget ér mindörökre az a lidérces kor, amelyben egy idegen szellemű erő földnélküli pályára repítette, gyökértelenné tette a parasztságnak éppen azt a dolgos rétegét, amely együtt lélegzett a termőfölddel! E réteg , őseiket is beleértve – önként, karrier vagy kalandvágyból- nemigen hagyta el a hazát, az életet adó földet.Csak a háborúk és azok következményei vethették őket tartósan határon túlra, no meg a nincstelenség!A zselléri sors, a kilátástalan jövő ültetett sok embert hajóra – Amerikába ringatva őket, hogy aztán a centenként összekuporgatott dollárjaikkal siessenek haza földet, házat, tanyát venni! Rájuk és az otthon maradt, földhöz juttatott a magántulajdont ízlelgetőkre csapott le az önkény az erőszakos kolhozosítással! Sokan nehezen tudták feldolgozni a velük történt tragédiát, mély lelki válságba, depresszióba estek, összeroppantak, öngyilkosságba menekültek. Másokat a Tsz elől menekülve krampácsolni, Sztalinvárost építeni lökött a nagy “átalakulás” s hetenként utazhattak több száz kilométert a túlzsúfolt vagonokban vagy azok lépcsőin kapaszkodva,hátukon a házikészítésű vászonszütyővel. A szütyőben a kétkilós vekni, a kocka alakúra sajtolt zsír vagy mű-gyümölcsíz, az irány pedig a várostól a falu felé. A vonatból persze “kigyönyörködhették” magukat a pipacstáblák pirosan lángoló, hullámzó tengerében és a gaztól felvert jó termőföld lehangoló panorámájában. A sors kegyetlensége,hogy éppen e földért élők-halók közül nagyon kevesen érték meg az új “földosztást” az új honfoglalást. Akik pedig megérték, már nagyon idősek és mégis az lenne a természetellenes részükről, ha nem kezdenék újra. A csak azért is megmutatni a világnak, a nekifeszülés akarata és szelleme vibrált – a licit utáni földkiméréseknél – a kifényesült tekintetekben és a kisimult ráncokban, széles mosolyokban! Példaerejű lehetne az ifjabbak számára ennek a meggyötört,földre vert ,megtaposott és mégis “örökifjú” nemzedéknek makacs kitartása, hite mely azt példázza,hogy vert helyzetből is van feltámadás egyenes derékkal.És kitartással újra lehet és kell kezdeni! Újra lehet kezdeni, noha az újrakezdés természetrajza – a semmiből valamit teremteni. Azok , akik ezt vállalják nagyhitű emberek! Az örök újrakezdők, az örök optimisták,bár jól tudják,hogy már csak néhány napfényes esztendő van számukra engedélyezve. Némi elégtétel, kárpótlás a sorstól,hogy újra birtokba vehetik , újra együtt lehetnek az évezredes “élettárssal” – a termőfölddel. Ismét beszélhetnek hozzá, megsimogathatják tekintetükkel, becézgethetik, mint hajdanán. “A föld meghálálja, ha jól bánnak vele” – halottam nem egyszer családi körben. Igen, mert a termőföld is olyan, mint bármely élőlény – szeretetet és törődést érdemel.

Éles Mihály 1993.okt.12-én.

Aulich Lajos, Damjanich János, Desewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westenburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly – ők voltak azok a honvédtisztek, akiket 1849. október 6-án Aradon végeztek ki a szabadságharcban folytatott tevékenységük miatt.

Haláluk előtt néhányan könyvekből merítettek még erőt a rájuk váró legutolsó nehéz pillanatra, néhányan pedig feleségeiknek és gyermekeiknek fogalmazták meg búcsú gondolataikat.

“Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.” Aulich Lajos

“Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.” Damjanich János

“Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.” Dessewffy Arisztid
hirdetés

“Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.” Kiss Ernő

“Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.” Knézich Károlyaradi1

“Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom!” Láhner György

“Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.” Lázár Vilmos

“A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.” Leiningen-Westerburg Károly

“De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.” Nagy-Sándor Józsefaradi2

Cserna Károly rajza az aradi vesztőhelyről, a Vasárnapi Ujság illusztrációja, 1890

“Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.” Poeltenberg Ernő

“A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.” Schweidel József

“Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.” Török Ignác

“Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.” Vécsey Károly