Éles Mihály blogja

“zene csak,zene csak,zene (…)
  egy jobb   világba emelő zene”

Illyés Gyula:Bartók

Van-e ma komoly zenei élet Tiszaújvárosban? A kérdés azonnal megválaszolható, igenis van komoly zenei élet csak éppen komolyzenei élet nincs.Pedig volt! Volt bizony  a Leninről elnevezett városban, a hetvenes évek közepétől.  (Szeretném az elején tisztázni: a komolyzene számomra nem minőségi megkülönböztetés hanem csak kategória. Magam is azt vallom, hogy nincs könnyű és komolyzene, csak zene van, és az vagy jó, vagy rossz.) Nyomban jöhet a további kérdés,miért nincs ma komolyzenei élet, egy negyvenegy éve zeneiskolát működtető városban?! A kérdés egyszerű, azonban a válasz rá  minden bizonnyal összetettebb! A jelen helyzet taglalása helyett, térjünk vissza a múltba,ahhoz az időszakhoz amikor még évente négy-öt komolyzenei hangverseny volt a városban.  “Az iparosított nagyvárosok úgynevezett munkás hangversenyeket szerveztek (Leninváros,Kazincbarcika,Ózd) . – (…) ugyancsak ekkor indult meg az ipari és szakmunkás tanulók számára rendezett hangversenysorozatok szervezése” (áll az Országos Filharmónia megalakulásának ötvenedik évfordulójára megjelent írásban). Természetesen mindez az Országos Filharmóniával együttműködve.

Nem gondolom az akkori szervezőkről,hogy azt hitték a munkástömegek egyik napról a másikra zeneértőkké válhatnak.

Azt se gondolom, hogy Kodály Zoltán szállóigévé vált mondása: – “Legyen a zene mindenkié!” inspirálta őket, merthogy éppen Kodálytól tudjuk, a zenei nevelést gyermekkorban az óvodában, sőt már “kilenc hónappal a születése előtt” kell elkezdeni. A jó szándékot azonban nem kérdőjelezhetjük meg  az nem vitatható ,( a zenekultúrát el kellett juttatni azokhoz is akiktől addig el volt zárva) mert, – most ismét Kodály Zoltánt idézem -“A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal.” E gondolat jegyében tehát  mindenkinek joga van “egy jobb világba emelő” zenéhez ! S  ha az emberek éltek ezzel a felkínált lehetőséggel, és  befogadókká, zeneértőkké váltak ,már nem volt hiábavalóság ez a kezdeményezés.

E tisztességes szándékú kezdeményezők között találjuk Hegymegi Ernőt is , aki  sajnos már nincs közöttünk.  Álljon most itt egy hosszabb idézet  Szatmári László Hegymegi Ernőtől búcsúzó, –  emlékező írásából.

“1968-ban Leninvárosban (ma Tiszaújváros) szervezte meg a zeneiskolát, melynek 1985-ig igazgatója volt. Az ő nevéhez fűződik az Országos Zeneiskolai Fafúvós Versenyek kezdeményezése, megszervezése és magas színvonalú lebonyolítása. Tevékenysége mintaképül szolgált arra, hogy egy zeneiskola milyen meghatározó szerepet tölthet be egy város művészeti életének szervezésében, formálásában. Az Országos Filharmóniával együttműködve hangversenyek sorozatát szervezte, melyeken kiváló bel- és külföldi művészek működtek közre.” Igen, bizony így volt! A teljesség igénye nélkül: itt volt az azóta világhíressé lett japán Kobajasi Ken-Ichiro, aki 1974-ben, az MTV által rendezett I. Nemzetközi Karmesterverseny győztese volt. Vajon hányan emlékeznek még erre a pótszékes előadásra, vagy Kocsis Zoltán Kossuth-díjas zongoraművész szólóestjére? De megfordult itt a Liszt Ferenc Kamarazenekar Rolla János vezetésével, gyakori vendég volt a debreceni- és a miskolci szimfonikus zenekar is… Aztán ki tudja miért, egy idő után apadni kezdett a hangverseny látogatók tábora, egyre kevesebben lettünk majd teljes  érdektelenségbe fulladt, megszűnt létezni. Tegyük hozzá gyorsan, nem a szervezők hibájából, ők megtettek minden tőlük telhetőt.Nekik  csak  köszönet jár, Hegymegi Ernőnek  holtában is és azoknak, akik vele együtt tették a dolgukat.  S most ejtsünk néhány szót külön is Hegymegi Ernőről, nem  a hangverseny szervezőről hanem a hegedűtanárról és zeneiskola igazgatóról. A fent már idézett emlékező írást folytatva: “Hegedűtanárként számos növendéke került zenei pályára”.  Ezt megerősítve kiegészíthetem azzal, hogy igazgatói minőségében is sok gyereket juttatott a pályára. Számukat nem ismerem ugyan de egyről  bizonyosat tudok: arról, aki immár húsz éve a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar megbecsült tagja,a zenének a zenéért élő boldog ember és nem mellesleg két leányunokám édesapja. Sokan hajthatnak fejet tehát hálával, Hegymegi Ernőre emlékezve. Talán van abban valami fátumszerű, hogy  életútja épp  e város közelében szakadt meg (2003.július 7-én)  ahol aktív életének jelentős részét  töltötte el.  Vajon van -e kézzelfogható nyoma, tárgyi megtestesülése itt jártának,az itt eltöltött tizenhét esztendőnek? – Nem tudom, de  nem is tisztem kutatni utána. Tisztem most csakis az , hogy én is fejet hajtsak emléke előtt, emlékezzek és emlékeztessek  másokat is.  Hamvait ugyan szétszórták a fiumei úti sírkert szóróparcellájában, de amíg leszünk akik emlékezünk ,addig itt marad közöttünk!
Éles Mihály

(Megjelent: Gondolat – Tiszaújvárosi Szemle, 2009. június 25.)

Mikor – e világra jöttem ,

háború tört ki fölöttem!

Csak figyeltem tágra nyílt szemekkel;

mit művel magával az EMBER!

Akkor ezen nem agyaltam sokat,
“tudtam” a BÉKE ,  tör magának utat.

Ám elhaladt fölöttem nyolcvanöt év;
és háború van: a BÉKE – csak remény…

Köszönöm a köszöntőket,nem tagadom feldobott,
bár az Évek száma nem érdem, hanem múló állapot!

Kamaszként betegesen csenevész – vézna voltam,

izgő-mozgó társaimat , órákig bámultam.
Olykor csak pillogtam a felnőttség milyen lesz vajon!?

Túlélem magam –  vagy “bakancsom” feldobom!?

Mivel a férfikor semmi jóval nem kecsegtetett,

hát tovább hordoztam  magamban  a “járó beteget”!

Ám eljött a párválasztás  s  megszűnt a magány,

hogy ki  választott kit(?!) – az legyen örök talány!

De sejthetitek, miként történhetett,

mert én így udvaroltam s így kértem kezet:

csak akkor gyere hozzám s ezt jól jegyezd meg,

ha ápolónőm akarsz lenni, vagy korai özvegy!

Itt van velem a feleségem Ő rá a tanú,

hogy amit elmondtam, az a valóság s nem kamu.

Bizony nem vagyok jó jós ma már belátom:

eltelt sok – sok év s még mindig élem világom!

Mit mondhatnék még nektek –  így hetvenévesen?! –

Hát éljétek meg – mint én – egészségesen!!!

ÉLES MIHÁLY

2009. július 22.

Az elmúlt két-három évben vajúdó termőföld tulajdonviszonyok – a meghozott, majd módosított törvények ellenére – rendeződni látszanak.Talán a kezdeti félremagyarázásokon, mesterséges akadályokon már túl vagyunk s aki termőföld tulajdonos akar lenni,azzá lehet,ha megvannak a feltételek.Reményeim szerint tehát véget ér mindörökre az a lidérces kor, amelyben az idegen szellemű erő földnélküli pályára repítette, gyökértelenné tette a parasztságnak éppen azt a dolgos rétegét, amely együtt lélegzett a termőfölddel! E réteg – őseiket is beleértve – önként, karrier – vagy kalandvágyból nemigen hagyta el a hazát, az életet adó földet.Csak a háborúk és azok következményei vethették őket tartósan határon túlra, no meg a nincstelenség!A zselléri sors, a kilátástalan jövő ültetett sok embert hajóra – Amerikába ringatva őket, hogy aztán a centenként összekuporgatott dollárjaikkal siessenek haza földet, házat, tanyát venni! Rájuk és az otthon maradt, és földhöz jutott a magántulajdont ízlelgetőkre csapott le az önkény a kolhozosítással. Sokan persze nehezen tudták feldolgozni a velük történt tragédiát, mély lelki válságba, depresszióba estek, összeroppantak, öngyilkosságba menekültek, vagy egy életre szóló lelki betegekké váltak. Másokat Sztalinvárost építeni lökte a nagy átalakulás s hetenként utazhattak több száz kilométert a túlzsúfolt vagonokban vagy azok lépcsőin kapaszkodva,hátukon a házikészítésű vászonszütyővel. A szütyőben a kétkilós vekni, a kocka alakúra sajtolt zsír vagy mű-gyümölcsíz, az irány pedig a városból a falu felé. A vonatból persze “kigyönyörködhették” magukat a pipacstáblák pirosan lángoló, hullámzó tengerében és a gaztól felvert jó termőföld lehangoló panorámájában. A sors kegyetlensége,hogy éppen a földért élők-halók közül nagyon kevesen érték meg az új “földosztást” az új honfoglalást. Akik pedig megérték, már nagyon idősek és mégis az lenne a természetellenes részükről, ha nem kezdenék újra. A csak azért is  megmutatni a világnak, a nekifeszülés akarata és szelleme vibrált – a licit utáni földkimérésnél – a kifényesült tekintetekben és a kisimult ráncokban, széles mosolyokban! Példaerejű lehetne az ifjabbak számára ennek a meggyötört,földre vert ,megtaposott és mégis “örökifjú” nemzedéknek makacs kitartása, hite mely azt példázza,hogy vert helyzetből is van feltámadás egyenes derékkal.És kitartással újra lehet és kell kezdeni! Újra  lehet kezdeni, noha az újrakezdés természetrajza – a semmiből valamit teremteni. Azok , akik ezt vállalják nagyhitű emberek! Az örök újrakezdők, az örök optimisták,bár jól tudják,hogy már csak néhány napfényes esztendő van számukra engedélyezve. Némi elégtétel, kárpótlás a sorstól,hogy újra birtokba vehetik , újra együtt lehetnek az évezredes “élettárssal” – a termőfölddel. Ismét beszélhetnek hozzá, megsimogathatják tekintetükkel, becézgethetik, mint hajdanán. “A föld meghálálja, ha jól bánnak vele” – halottam nem egyszer családi körben. Igen, mert a termőföld is olyan, mint bármely élőlény – szeretetet és törődést érdemel. Amikor elmúltak a viharok és egy kis nyugalom szállta meg az országot,Illyés Gyula ezt írta:”Magyarország szélárnyékban van”. Kívánhatunk-e jobbat most, mint szélárnyékot örök időkre,hogy szűnjön meg végre a hét szűk esztendő s legyen bor,búza és békesség bőséggel a régi-új tulajdonosoknak!Érdemesek rá!Hiszen megbünhődték már “a múltat s jövendőt”.

Megjelent a Szedekényi Locsi – fecsi – ben  1993.okt.12-én.

Nem lehet kétséges, hogy a mezőgazdaság,a termelőszövetkezetek átalakulásával foglakozó törvényeket a törvényhozók jószándéka hozta létre.Az, hogy orvosolják a parasztsággal szemben elkövetett törvénytelenségeket,kárpótolják őket – ha részlegesen is – hogy végre megnyugvást találjanak. A jószándék önmagában azonban kevés, mert a gyakorlatban ez a törvény a  visszájára fordulhat. Ez a törvény ugyanis feltételezi a végrehajtók tisztességét,a tsz vezetőknek azt a szándékát, hogy mihamarabb révbe jutassák a sokat  szenvedett és sokszor rászedett paraszságot. Ezzel szemben nap mint nap arról értesülünk a sajtóból,rádióból,tévéből,hogyan igyekeznek kijátszani a törvényt,hogyan akarják újra földönfutóvá tenni a földjéért nyúló parasztembert.A törvény hézagos,átjárható s ezzel visszaélnek a dörzsöltek,a szerencselovagok,tisztelet a kivételnek.Törvénytisztelő idős emberek kétségbeesve kapkodják a fejüket, rácsodálkozva a lehetségesre,hogy a kapzsiság, a sunyi ravaszság ,a jogtalanul szerzett vagyon haszonélvezői fognak tort ülni. Jogsegélyre,eligazító jótanácsra várva nézem az elnyűtt, idős paraszti arcokat s elhalt szüleim testközelét, testmelegét érzem…Ami idehozta őket az a remény. – A remény, hogy most talán jószándékú segítőkészséggel találkoznak. Meg is nyílnak a zsilipek, a gátak közé szorított indulatok előtörnek a szavakhoz nem, de a munkához annál inkább hozzászokott emberekből.N.N. bácsi nem érti, hogyan lehetséges az, hogy korábban 25-26 aranykorona értékű földjéből szorgos kezek hogyan csináltak 5-6-7 aranykorona értékű földet.Az eddigi 5-6-7 aranykorona értékű földből viszont a most osztásra kerülő táblák már átlagosan 18 a.k.  át érnek, minek következtében a bevitt földjének kb. egyharmadát kapja vissza.A tsz-be bevitt földekről szóló eredeti okmányok eltűntek,a földhivatalnál sem található eredeti tulajdonlap, csak a kozmetikázott vagy az sem.Valahol mégis született döntés, hogyha valaki két tanuval tudja bizonyítani,hogy melyik táblában és hány aranykorona értékű volt a bevitt földje és azt az önkormányzati jegyző is igazolja, akkor van módosítási lehetőség.Csakhogy ezzel meg a tsz – elnök nem tud mit kezdeni.Hát kihez,hová lehet itt még fellebbezni, teszi fel a kérdést N.N. bácsi keserűen jegyezve meg:játszanak,szórakoznak az egyszerű emberrel.A színpadi jelenet jut eszembe:”Tűrj békességgel!” Hát igen, századok multak el királyok, diktátorok tüntek el viharos történelmünk süllyesztőiben, de a Tiborc-i panasz örök.Makacs örökség!Egy második generációs örökös, öröklés útján szerzett jogát akarta érvényesíteni s elmondása szerint,finoman szólva kinézték a tsz-irodából.Az igazolt 48 ak.érték többszörösét vitték be szülei annak idején. A jogász a közgyűlés mindenhatóságára hivta fel a jelenlevők figyelmét, mire ki-ki vérmérséklete szerint reagált,volt aki mosolygott vagy legyintett.Ők tudják miért.A napokban egy nyugdíjas bácsi megkérdezte a tsz-elnököt,mikorra szándékszik összehívni a közgyűlést, a válasz erre:most volt nem régen!Hivatkozott egy olyan összejövetelre,amelyen ő maga is elnöki minőségében ugyan,de meghívott vendég volt és bárki bemehetett,így e sorok írója is. Ezen az összejövetelen a jelenlevők -mintegy százan, többségükben idős nyugdíjas   emberek , szenvedélyesen,egyszersmind mértéktartással beszéltek az elmúlt évtizedekről,kisemmizettségükről, múltban és jelenben. Jogos-e a félelmük a jelenben?Minden bizonnyal,mert a tsz-vagyon 50%-ának vagyonnevesítésekor sérelmek érték azokat az alapítótagokat, akik bevitték a “közösbe” földjüket,jószágukat, gépeiket.Ledolgoztak 25-30 évet és méltánytalanul kevés vagyonjegyhez jutottak.E hónap végéig megtörténik a tsz egész vagyonának nevesítése, amelyet a közgyűlés döntése alapján fognak elvégezni. A nagy kérdés, hogyan tudja majd akaratát érvényre juttatni a nem nagy létszámú nyugdíjas tábor.E döntéshez ugyanis kétharmados többség kell. Ezen az összejövetelen ezek voltak afő kérdések,sok mással együtt.Nézem az elnyűtt arcokat a jogi tanácsadás után,s ismét csak Galgóczi Erzsébetet idézve kérdezem, hát mégis kinek a törvénye ez?!

Megjelent a Tiszaújvárosi Krónikában 1992. április 16-án.

Tiszteletre méltó az az igyekezet, amellyel a város vezetői három fővárosi művésznek munkahelyet teremtenek. Igazán örülni azonban csak akkor tudnék, ha a helyi munkanélküliek sorsáról is hasonló vehemenciával gondoskodnának . A Krónika május 16-i számában megnyilatkozók szép és nagyívű kulturális tervet vetítettek elénk, csakhogy lesz e rá elegendő vevő? Ezt a kérdést még akkor is fel kell tenni, ha tudjuk, hogy a kultúra nem árucikk! Nem lett volna haszontalan előbb felmérést végezni az igényekről a várható befogadókészségről, amely után esetleg az derült volna ki, hogy maradjon az eddigi gyakorlat. Hogy miért aggodalmaskodom?Néhány éve annak, hogy itt az Országos Filharmóniai Társaság bérleti hangversenysorozatot tartott, ám egy idő után megszüntette, mert nem volt elég érdeklődő! Egy-egy hangverseny alkalmával csak pironkodtunk a nézőtéren , mert a színpadon közreműködő művészek létszámfölényben voltak. Történhetett ez egy olyan városban, ahol már évekkel ezelőtt zenei általános iskola működött! Szeretnék együtt örülni Kubik Annával ( akit egyébként tisztességes embernek és tehetséges művésznek tartok) és művésztársaival, ha majd az általuk elképzelt és felvázolt vállalkozás reményeiket igazolná, netán példaértékűvé válna! Aminek nem örülnék és nem lenne jó, ha példaértékűvé válna, az a csúsztatás, amely hovatovább a sajtó és némely megnyilatkozó mindennapi kenyerévé válik. A sajtó és itt nemcsak a Krónikáról van szó, azt sugalmazza nekünk, hogy a Nemzeti Színház volt igazgatója és művésztársai az alig egy éve működő kulturális kormányzat áldozatai,üldözöttei.Kormos Dénes szerint “…ha valahol egy bizonyos közeg , nem jött össze , ez a szellem nem tud mozogni, akkor teremtünk egy másikat, ahol mozoghat.”Legyünk konkrétabbak, az a bizonyos közeg,amely nem jött össze itt a Nemzeti Színház és annak kialakuló szellemi arculata.Csakhogy, Kubik Anna néhány sorral lejjebb azt mondja: az utóbbi 5-6 évben nem érezte jól magát a Nemzetiben. Hasonlóan nyilatkozott Bubik István is néhány hete, pedig mindketten a legsikeresebb, legtöbbet foglalkoztatott művészei voltak a Nemzeti Színháznak. Lehetne még sorolni a példákat és a nyilatkozatokat, amelyek egyértelműen a színházi élet válságáról szólnak, dehát ez a válság nem egy éve kezdődött. Ezt készséggel elismeri Csiszár Imre is, amikor azt mondja: “miközben ez az önlevünkben fővés történik elfelejtünk beszélni,szöveget tanulni, mozogni, elfelejtünk sok mindent a szakmáról.” Aztán beszél a Nemzeti Színházban évek óta (!) “haldokló” művészekről, ami ugye ellentmond annak a feltevésnek, hogy a nép-nemzeti eszmétől fuldokolnának jeles művészeink!

Anyám aki engem szíve alatt hordott,
se írni, se olvasni nem tudott…                                                                                      Mert  kicsiny gyermekkorában
iskola helyett a határban,
kapával kezében rótta a sorokat,
befelé folyt könnyeivel öntözve azokat.
Anyám aki engem e világra hozott,
megbékélt sorsával sosem panaszkodott,
nem lázadt, nem perlekedett,
csak nevelt jóra  hat gyermeket.

Tudott hallgatni bölcsen – de  szólt ha kellett,

nem ismert tekintélyt ha gyöngét vertek.

Hetente dagasztott  sütött kenyeret ,                                                                                                                                               szegés előtt a kenyérre  keresztjelet  vetett.                                                                                                                                                Mikor ötévesen sírva szaladtam utána-

ne hagyjon egyedül,  én is jövök  a határba!
Ő szelíd mosollyal terelt vissza s ment sietve,
talán már  jövendő sorsomat tervezgetve.

Anyám egy gyilkos század küszöbén született,
megtörtént vele is ami megtörténhetett,

de úgy ment el – kilencvenévesen
ahogyan élt –  szelíden, csendesen…
Az utolsó órában ahogy fölé hajoltam,
alélt karjaival átölelte nyakam;
látta arcomon lelkem bánatát s                                                                                       így vigasztalt engem és önmagát:
– “Drága gyermekem nincs mit tenni,
ebbe bele kell nyugodni…”-

Ezek voltak hozzám utolsó szavai.
Beszéltem hozzá de   nem felelt,  hallgatott –
talán  akkor már, az égiekkel társalgott…
Tudom én,  jó anyám  ott fönn megbocsájt nekem,
hogy mindezt kiírtam magamból – hetvenévesen…

Jó, hogy vagytok nekünk.
S jó,hogy vagyunk nektek
mert bizony nélkülünk,
semmire se mentek.
De mi volna velünk,
ha Ti nem lennétek?
Járnánk az utcákat,
mennénk a kocsmákba,
esetleg füveznénk
vagy ami ennél rosszabb,
kemény drogot szednénk?
De jó,hogy vagytok nekünk
itt mindig felmelegszünk,
mert szív és lélek a meleg forrása,
legyen hát rajtatok az Isten áldása!

„Mindenki egész lélekkel születik” ( Hamvas Béla: A bor filozófiája )

„1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao-ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülővel, s megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna…” Szőcs Géza költői képzelete szülte: irracionális találkozás egy irracionális világban… – Hamvas Béla ott volt a megjelölt helyen, mert egy filozófus-író a „korszellemnek” megfelelően hol is lehetett volna máshol, mint börtönben, kőbányában, erőmű-építkezéseken vagy éppenséggel az akasztófa árnyékában. Hamvas Béla szerencsésnek mondhatta magát, mert neki „csak” erőműépítés jutott Tiszapalkonyán, – ’55 után is még jó néhány évig. Ott volt akkor is, amikor 1960. szeptemberében e tájra vetődtem, no nem repülővel, hanem a Nyíregyháza-Ohatpusztakócs viszonylatú motorvonattal Polgárig, onnan pedig farmotoros Ikarus-szal vagy éppen ” FAKARUSZSZAL” a Tiszapalkonyai Erőmű barakkfalujáig. S egészen bizonyos vagyok abban, hogy találkoztam Hamvas Bélával. Akár úgy is, hogy ott üldögélt a barakk-telepi kocsmában, amikor tanulótársaimmal betértünk oda, merthogy sikerült összetallóznunk a fejenkénti 90 fillért – a pikoló világos akkori ellenértékét. De az is életszerű és hihető, hogy arra a padra ültem le, amelyről ő éppen felállt vagy ajtót nyitottam utána, s a kilincsen még ott volt a kézmelege… Akárhogyan is volt, akkor nem tudhattam kinek járok a nyomában. Ma már ismert a neve és a helye a magyar és a világ kultúrtörténetében. De vajon mennyire ismert s milyen nyomot hagyott itt, ahol sok évet töltött? Lehet persze költői is a kérdés, de hát e néhány róla írott sor mégiscsak válasz lehet. A gondviselés kegyeltjének tudom magam, amiért éppen akkor vetett ide, s marasztott is itt. Mert mi fogott meg, mi tartott itt e tiszamenti tájon egy Nyírségből jött legényt?! A hely szelleme? Meglehet, de erről akkor még nem tudhattam semmit. Csak azt tudtam, hogy van Tiszaszederkényben egy leányka… Arra jóval később eszméltem rá, hogy milyen helyen is járok nap mint nap, hogy tapodom Lorántffy Zsuzsanna, gróf Széchenyi István, Vásárhelyi Pál – vélt vagy valós – már légiesült lábnyomát. Mert ők itt jártak! Cselekvő tetteikkel jártak itt, s hagytak évszázadokra maradandó nyomokat. Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony Szederkényt üszkös maradványain építtette újjá, s tette élhetővé a hajdúk letelepítése által. Elborzadhatunk a gondolattól is, hogy mi lett volna, ha nincs ez az önzést nem ismerő, csak a nemzetéért aggódó csodálatos teremtés. Iskolák alapítója, fenntartója, aki még a végakaratában sem feledkezett meg teremtményeiről. Meghagyta utódainak, hogy gondjuk legyen az eklézsiákra, iskolákra, tanítókra, szegény és jómódú diákokra egyaránt.Ám a fejedelemasszonytól annyira pártolt, féltett, teremtett világ állandó fenyegetettségnek volt kitéve nemcsak a török, német által immár, hanem a természettől is mert amit osztott egyik kezével, olykor visszavette a másikkal! A Tisza, amely életteret adott a tiszatáji embereknek, időnként kegyetlenül meg is sarcolta őket áradásaival. A gyakori kiöntések után nehezen húzódott vissza medrébe, elmocsarasítva, elláposítva a Tiszavölgyet. Számos gyógyíthatatlan betegség táptalaja lett, s a művelés alól is nagy területeket vadított el. A magyar történelem nagy korának – amelyet reformkornak szokás nevezni – kellett eljönnie, hogy a már régen óhajtott folyamszabályozási munkákat megszervezhessék. Ez a kor, melyet ha csak egyetlen ember – gróf Széchenyi István – neve fémjelez, akkor is aranybetűs kor, ám mellette és mellé felnőttek hozzá méltó, cselekvő emberek, a nemzet felemelkedését szívügynek tekintő hazafiak. Széchenyi nagy álma látszott megvalósulni azzal, hogy lehetőséget kapott a Tisza-szabályozás elindítására, természetesen Vásárhelyi Pállal az oldalán.„…Nyilvános életemnek és minden politikai működésemnek alphája és legmélyebb talpköve soha nem volt egyéb és soha nem lesz más, mint azon nemzetiség kifejtésének és nemesbítésének minden tehetségem szerinti előmozdítása, mellynek körében világot látnom rendelt a Végzés. Hogy lehetett volna tehát uj hatáskörömben bármilly előbbi gondolatom, mint a Tiszavölgy, melyben legtöbb és legeredetibb magyar lakik melly naprul-napra inkább közelít a végpusztuláshoz…” – ez gróf Széchenyi István vallomása. Megrendítő kép, az akkori állapotokról. Széchenyi és Vásárhelyi a Pannónia nevű gőzösön felhajóztak Szegedről Tiszabercelig ( többek között láthatták a szederkényi templom tornyát is) terepszemlét tartva a Tiszán. A szabályozási terv készen állt, az érdekelt birtokosok pedig ellenálltak. Soknak találták a költségeket s inkább vitatták a tervet. Egy végletekig felfokozott vitában Vásárhelyi rosszul lett és 1846. április 8-án este meghalt. A zaklatott lelkiállapotú Széchenyi ezt írja naplójában: „Április 8-án beteg vagyok de nem csüggedt! Tisza-szabályozási ülés Károlyi Györgynél. Egyre jobban összezavarodunk – megmutatom a kiutat…Igazán felettük állok. Elégedetten állunk fel…, Vásárhelyi haldoklik, megütötte a guta! – Micsoda óriási veszteség! Micsoda zűrzavar!” A megrendült Széchenyi még inkább sürgette – talán saját végzetét is sejtve – a munkálatok megkezdését és 1846. augusztus 27-én el is végezhette a jelképes kapavágást a dobi Urkomi dombnál. Itt épült meg az első gátszakasz 8 kilométer hosszúságban Dob és Szederkény között. E két nagyszerű férfiú úgy látott a több évtizedig tartó munkához, hogy tudhatta – akár a diófát ültető öregember- nem fogja látni munkája „gyümölcsét”. Pedig az jóra, tartósra sikeredett – olyanra, amilyenről álmodtak!Távoli múltunk e három nagy formátumú alakjában közös vonás a mérhetetlen felelősségérzet, a jövőbelátás képessége és a tenni akarás. Lorántffy Zsuzsanna is tudta azt amit gróf Széchenyi István vetett papírra majd kétszáz év múlva: ” A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.” Az utókor ha megkésetten is, de méltányolja tetteiket hiszen, Lorántffy Zsuzsannának szobra van itt Szederkény főterén, iskolát, utcát neveztek el róla. De iskola és utca névadója gróf Széchenyi István és Vásárhelyi Pál is.Hiszem, hogy itt „jártuknak” látható, kézzelfogható nyomain kívül, szellemük is, mint a hely szelleme itt lebeg fölöttünk, fogva tart nem ereszt! Hitem azonban a semmibe vész a tágabb horizont látványától,elborzadok attól amit az ország horizontján látok! Jól látható, hogy egész Magyarország – “közelít a végpusztuláshoz”! És a láthatáron nincsenek Lorántffy Zsuzsannák, gróf Széchenyi Istvánok, Vásárhelyi Pálok, gróf Klebelsberg Kunók!Csak káosz van és kilátástalanság. Ez a jelen… De vajon mit ír majd a krónikás e jelenről – amely múlt lesz -ötven, száz év múlva!Megírhatja majd – ha az igazat akarja írni -, hogy ez az ország a felelőtlenség országa lett, hogy itt a hazugság nyelve hivatalos nyelvvé vált. Itt magas szájból hangozhatott el a szózat az ifjúság felé, hogy – “kérem szépen el lehet menni”! Olyan ország lett Magyarország, ahol a nemzeti jelképeket büntetlenül lehetett gyalázni. Itt egy magyarul beszélő idegenszívű kicsi, de nagy hatalmú agresszív csoport bármit megengedhetett magának: nekik csak „tökfödő” és „micisapka” volt a Szent Korona, a Szent Jobb egy „tetemcafat”, a magyarság ősi szimbóluma, a Turul „dülledtszemű, mesebeli tojó”. Beszélhettek sz.r-ból jött magyarokról, kultúra nélküli bőgatyás bugrisokról. Madách Imre korszakos művéből, Gecy címmel pornójátékot rendeztek, s még sorolhatnám a gyalázatokat! Erről írhat majd a jövőbeni krónikás – ha lesz! – És ha lesz még magyar, aki olvassa!
Gondolat – Tiszaújvárosi Szemle, 2008.december 11-én.
Éles Mihály

Kétezer éves rege.

Földre szállt az angyalok serege,

s hirdették: megszületett az Emberfia,

kinek a bűnös világot kell megváltania!

Fényes csillag állt a betlehemi istálló felett,

meleg fénnyel takarta be a kisdedet.

Királyok, pásztorok, álltak a jászol felett:

nézték a JÖVENDŐT – nézték a GYERMEKET.

Napkeleti bölcsek fürkészték az eget

s látták felnőttként is az Isteni gyermeket.

Látták amint a Jordán vizében megkeresztelkedett,

megnyílt az ég s galambok hozták a mennyei jeleket.

Gyalog járta útját és tett csodákat,
látóvá  vakot, járóvá bénákat.

Gyógyított testi bajt, gyógyított lelkeket.

Békére lelt s talált  szeretetet.

Ám a templomi kufárokat kiverte korbáccsal,
az írástudót, farizeust a szavak ostorával!

Napkeleti bölcsek kémlelték az eget ;
látták a Golgotán álló  kereszteket.
Látták a Megváltót is az utolsó órán,
botladozva a kereszttel a “Via Dolorosán”.

Mert harminc ezüstpénzért akadt egy Júdás,
s máris ítélkezett Kajafás és Annás!
A vád: a fennálló rend ellen lázított!
Nagy bűne volt még, hogy szombaton is gyógyított!

Az ítélet hamar megszületett:
az Istenadta nép egy “Latornak”  kedvezett!
“Feszítsd meg! Feszítsd meg!” – a csőcselék ordított,
mialatt Poncius Pilátus kezet mosott…

“Elvégeztetett!” – ez – Jézus utolsó szava.
Meghasadt a kárpit s lett mély – sötét éjszaka…

Már kétezer éves a rege.
Rég elnémult az angyalok éneke;
az  EMBER pedig –  önmagát feszíti keresztre…

Éles Mihály

2008. december 5.

Gondolatok a könyvtárról

Nem tudom ki, hogy van vele de nekem a könyvtárról, a könyv jut az eszembe.Nem egy épület a tartozékaival, hanem a KÖNYV – így csupa nagy betűvel, amely gondolatok, eszmék, eszmények tárháza. A könyv nekem elsősorban azokat a magyar írókat , költőket jelenti Janus Pannoniustól napjainkig,akik felvállalták a magyar nyelv és kultúra őrzését, megmentését! Ezen írók táborába tartozik Kosztolányi Dezső is az egész életművével s benne a Nyelv és lélek című tanulmánykötetével.
„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható..
Naponta sokszor gondolok erre. Éppen annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.” – A nyelvművész Kosztolányinak, anyanyelvünk szerelmesének ihletett gondolatai ezek, szerelmi vallomás, a féltve őrzött kincs bűvöletében. Az anyanyelv legyen katedrális, a lélek temploma, szentély ahova csak áhítattal, illő alázattal lehet és érdemes belépni. Nagyon félti ezt a szentélyt a reá leselkedő veszélyektől. Látja a „hit” gyengülését belül, s az évszázados ordas gyűlöletet kívül. Belülről — burjánzó sejtekként — az idegen szavak (sajtó, közbeszéd) végzik pusztító, romboló munkájukat, kívülről pedig a szláv nyelvtenger hullámai csapdosnak, nyaldosva a katedrális falait. A tehetetlenség dühe feszíti egy-egy írását, amikor a nyelv hóhérairól, a nyelvszennyezőkről szól.
Nem tudom elfogódottság nélkül olvasni, a jobbára a századelőn és a harmincas években írt cikkeit, esztétikai tanulmányait a nyelv védelmében. Már-már fizikai fájdalmat is érez az olvasó e hősi, szellemi bajvívás láttán. Csatázik, perlekedik, nem nyugszik. Nyílt levelet intéz a Nyugat hasábjain 1930-ban a Collége de France nagyhírű nyelvész professzorához, Antoine Meillet-hez mert az ki tudja miért – elfogultan ír a magyar nyelvről. – „Olykor egyenesen úgy rémlik, gyűlöli a finnugor nyelvcsalád e csodálatos árváját, akinek korán elhaltak a szülei, atyafiai a világtörténelem zűrzavarában messze idegenbe költöztek.” — írja nyílt levelében Kosztolányi. Ez a francia miközben jó szóval simogatja a cseh, román és horvát nyelvet, a magyaron korbácscsal suhint végig. – ,,… a magyar nem régi civilizációs nyelv.” — „Irodalmának nincs tekintélye.” Értésünkre adja, hogy nincs sok keresnivalónk a civilizált világban ezzel a nyelvvel. A “derék” francia, balhiedelmében a magyar főurakat az arisztokráciát kárhoztatja – azért, hogy eddig nem múlt ki a magyar nyelv — merthogy erőszakos magyarítást hajtottak végre a birodalomban. Arról nincs tudomása, hogy itt a nyelvújítók, írók, költők és a jobbágysorban élők voltak az anyanyelv éltetői,megtartói. Higgyjük el, az álságos franciának, hogy sohasem hallott a mi Kazinczy Ferencünkről, Kölcseyről, Vörösmartyról, Arany Jánosról, Petőfiről?! Bármit is gondolt nyelvünkről – lelke rajta! Én jó szívvel ajánlom olvasásra ezt a vaskos könyvet mindazoknak, akik szeretik Kosztolányi „árváját” anyanyelvünket, amelybe a költő lelket ültetett.

Éles Mihály