MÓRICZ ZSIGMOND: GÖRGEY ARTÚR
Ha gyermekkorom magyar világának félistene Kossuth volt, akihez szinte imádkoztak, mint az üdvözítők egyikéhez, akkor ugyanannak a kornak megtestesült ördöge, sátánja, mefisztója Görgey volt [*] akiről csak a legmélyebb megvetéssel nyilatkoztak s a legenyhébb amit róla mondtak, az volt, hogy: «hogy nem akad egy tiszta szívű magyar ember, aki bunkóval verje agyon az árulót.»
Az elnyomattatás, a nemzeti reménytelenség korát azért élhette át a magyart, mert volt egy istene s volt egy sátánja. Attól mint a reménycsillagtól várta a holnapot, ezt mint egy fekete átkot felelőssé tehette a tegnapért.
*
Azért a Görgey elleni gyűlölet sohasem ért el, meg sem közelítette intenzitásban a Kossuth-imádat hőfokát. A Kossuthért érzett lelkesedés a legmélyebb kisgazda-rétegig egyenlő volt, a Görgey elleni ádáz indulat inkább csak egy intellectuel elemé volt, ábrándozóké. Tudomást vett róla mindenki s a tényt, hogy elárulta a hazát, elkönyvelték, de ehhez mindig volt valami hozzátenni való a komolyabb gondolkozásúaknál, valami olyan, hogy: nem lehet egyet felelőssé tenni mindenért…
S már abban a korban, a mult század végén, a magasabb rétegekben meg is indult a Görgey-revízió. Én, aki fanatikus anyának a hatása alatt nőttem, osztoztam gyermekül a hazaáruló elleni dühben s roppant megütődés volt számomra, mikor nagybátyámtól, aki szellemi nevelőapám volt, s Gyulay Pál külsőbb baráti köréhez tartozott, könnyed s tiszta felmentést kaptam Görgeyre. De még úgy érettségiző diákkoromban is, emlékszem, volt bátyámmal egy csatám, amikor a Debrecenben kisdiákkoromban hallott érvvel támadtam meg: «Mért hallgatta Sámsonból a debreceni csata ágyúdörgését tétlenül, mért nem jött Nagy Sándornak segítségére.»
Nagybátyám, aki nem volt tudósa a harcok részleteinek, nem tudott válaszolni s én büszke voltam győzelmemre.
Csak később, egyetemi éveim után, ismerkedtem meg a Görgey-kérdéssel jobban s mire harmincéves lettem, regényt akartam írni 48-ról, amelynek már Görgey volt a hőse.
Ekkor történt, hogy miután már hatalmas könyvgyűjteményt állítottam össze a forradalomra vonatkozó művekből, amelynek alapja a Görgey István munkája volt, váratlanul megjelent magyar nyelven Görgey Artur: «Mein Leben und Wirken in Ungarn, im Jahre 1848/49» c. könyve.
A könyvet azonnal, mohón s egyszerre elolvastam s teljes hatása alá kerültem ennek a nagyszerű műnek, amely egy rendkívüli lélek személyes szuggesztióját a jóakaratú s befolyást akaró lélekre.
– Milyen rettenetes, – mondtam a feleségemnek, szegénynek, – hogy itt él még a hős és nem mehetek el hozzá, nem beszélhetek vele és nem szoríthatom meg a kezét ennek az élő vértanunak.
– Miért nem? – mondta ő, aki velem olvasta végig a kétkötetes nagy művet. – Menjen el hozzá s kérje meg a hozzátartozóit, hogy fogadja …
Azonnal elmentem.
Ez 1912 tavaszán volt. Úgy emlékszem. Valahol az Akadémia közelében lakott. Az unokahuga fogadott, Návay Lenke, aki hű gondozója, s lelki társa volt, mert Görgeyt sok balságban az a szerencse érte az élettől, hogy családi körben istenítők és imádók vették körül. Amit az öccse csinált vele, az szinte történelmi csoda: Görgey István egy hosszú életet szentelt annak az egyetlen célnak, hogy bátyjának lankadatlanul tüzes Eckermannja, imádója s sorsának igazolója legyen.
Návay Lenke ismerte a nevem s megígérte, hogy bár a tábornok idegen s új embert már nem akar megismerni, mégis megpróbál kieszközölni egy fogadtatás nála.
Két nappal később már szemben ültünk a tábornokkal.
Görgey már akkor igen öreg volt, 94 éves. Meglepett, ahogy felállt, hogy alacsony ember. Vékony, kis meggörnyedt, előreesett fejű, kutató szemű öregúr volt. A feleségem ráesett a kezére s megcsókolta azt, ő elkapta a kezét s erőszakkal ő is kezet csókolt a fiatal asszonynak… S már könnyes lett a szeme.
Egy angol könyv volt a kezében: mosolyogva, rekedtes hangon beszélt, valami olyat mondott, hogy most tanult angolul, néhány év alatt perfekt angol lett. Marczalitól kapta azt a könyvet, amit épp olvasott …
Néztem őt. Belenéztem különös, világoskék szemébe s megláttam tükörfényes tar homloka felett, a fejebúbján a dudorodást, a komáromi csata sebesülésének emlékét.
– Tábornok úr, – mondtam, – ha ön akkor nem harmincéves lett volna!
A tábornok fölriadt s egyszerre láz és pirosság öntötte el az arcát.
– Igen! – mondta s éreztem a kirobbanó hévben, hogy akkor igen, akkor, a detronizáció után, elfogatta volna Kossuthot, az egész fecsegő fiskális bandával …
Én akkor nagyon benne voltam könyvének a legmélyebb érzéseiben, életének valósággal a titkait éreztem s minden szó, amit mondtam, pontosan gyujtott s a tábornok nemsokára csodálatos, vallomásszerű szavakat dördült ki magából. Pillanatok alatt oly közel voltunk a legfőbb problémáknál, mintha együtt éltünk volna a nagy időben. Hiszen már régen elmentek akkor a bajtársak s mindazok, akik egész közelről ismerték az ő lelkivilágát. Hatvanhárom éve élt már egyedül lelkének titkaival s most, egy-egy szó bombájára, kitört belőle a védekezés, a titkok leleplezése. Örök kár, hogy akkor pontosan le nem írtam az összes szavait, de bele akartam építeni a Regénybe … Aztán nemsokára jött a Világháború s epizóddá mosta a szabadságharc hőskorát.
De akkor Görgey szenvedélydúlta lelkiségének roppant titkait robbantotta. ki.
– Az apám! – kiáltott fel égő szemekkel, belerekedve rekedt hangjának legmélyebb dühével, – az nem volt ember! Az egy lump volt… Az anyám!… Nem féltem a haláltól, mert meg akartam halni! Minden csatába azzal mentem, hogy kitártam magam a golyóknak! Bele a csata legnagyobb tüzébe s kitártam a karom és azt kiáltottam: «Anyám!» És láttam őt az égben…
Némán és megdöbbenve égtem.
– Tábornak úr, – mondtam, – önnek fiatal felesége volt.
A tábornok könnyes indulattal rivallt:
– Az nem tartozik ide… Az nem számított… Arról ne beszéljünk! Az semmise volt!
Oly rendkívüli izgalom vett erőt rajta, hogy Návay Lenke ijedten integetett a háta mögül, hogy elég, ne szóljak többet…
A tábornok, öklét összeszorítva, gesztikulált s hörgő hangok szakadtak fel belőle…
Mikor eljöttünk, Návay Lenke, aki szintén mélyen meg volt rendülve, csorgó könnyeit törölgetve mondta a másik szobában:
– Évtizedek óta vagyok mellette, de ilyen izgalomban még nem láttam… Nem hiszem, hogy valaha hallottam volna, hogy a szüleiről beszélt volna…
Akkor egy cikket írtam az élő vértanuról a Nyugatban. Utána meghívást kaptam Visegrádra s meglátogattam. De akkor nyugodt volt és szelíd. Csodálkoztam, hogy megismert s szeretettel szorongatta a kezem s kért; hogy sokszor jöjjek el hozzá.
Többször nem mentem. Beteg is lett s a családot izgatta, hogy a búcsúzásnál sírt és megölelt.
*
Ez a találkozás perdöntő volt. Róla való érzéseimet örökre befolyásolta s ítéletemet megszabta az egész ember s az egész hősi élet felől.
– Ez volt a magyar história legnagyobb kondottierije, – mondtam róla.
Görgey harminc éves volt, vagyontalan, állástalan senki, mikor belépett a forradalom harcába. Nem volt semmi vesztenivalója. És nem volt keresnivalója sem.
Ha kondottierinek mondom, ez csak azt jelentheti, hogy egy tönkrement élet vállalkozója volt. Eszmék szerződtették a harcra, de tisztán a kard embere volt, nem az állameszméé.
Nem volt ezzel az országgal semmi koncepciója. Nem volt az életével sem. Nem akart hódító lenni s nem akart államalkotó sem.
Rendkívüli katonai zseni volt, aki ezzel a zsenivel nem akart alkotni, nem akart uralkodni, nem akart uralmat alapítani, sem magának, sem az államnak. A nép katonájának tekintette magát, nem kellett neki sem főhatalom, sem jutalom.
Különösen komplikált jellem volt: eszköz akart lenni csupán a Sors kezében. Egy szál kard, semmi más.
*
Görgey Artúr régi magyar nemes család gyermeke volt. Családja német eredetű, de oly régi, a XII-ik századig megy vissza a családi genealógia, hogy a germán vér, beházasodások vérkeveredése útján, már régen eloszlott, hacsak közvetlen édesanyja révén fel nem frissült, hiszen anyja szepességi német polgárleány volt. Ettől eltekintve bízvást lehetne tipikus magyar nemes család ivadékának tekinteni.
Apja pláne egy tipikus magyar könnyelmű úr volt, akinek kezén az utolsó fillérig elúszott, ami az ősi birtokból még reájuk maradt. Annyira elúszott, hogy az apja önmagát is, gyermekeit is a legmélyebb ínségbe sodorta.
Ez az anyagi romlás a gyermek életét megmérgezte. Végtelen önérzet, büszke jellem volt ez a fiú, aki nem akart katona lenni, csak azért ment erre a pályára, mert tizennégy éves korában, érett ésszel belátta, hogy más útja nincs, csak ha felveszik ingyenes növendéknek egy katonai iskolába. Itt volt aztán huszonhét éves koráig; a császár katonája. Békebeli katona, aki a létminimum alatt megszabott zsoldból élt s akinek még hadnagy korában is reggelije komiszkenyér volt, ebédje komiszkenyér, s vacsorája komiszkenyér, mint maga írja egy levelében: s olyan ember szava ez, akinek hinni kell. Végre tökéletesen felőrlődött s bírhatatlan volt a tiszti proletárságban való tengődés.
Kilépett, fényes bizonyítványokkal s végkielégítés nélkül, s elindult, hogy tudományos pályára menjen, vegyész akart lenni, egyetemi tanár.
De az apai örökség, a született dac nem bírta ezt sem: a laboratórium szívós és igénytelen alázatosságát. Nem született remetének, sem aszkétának. Voltak ugyan hajlamok benne erre is, de ugyanolyan, vagy még szélsőségesebb vágy a dicsőségre. Egyszerre vad és felelősség nélküli lépéssel kidobta magát erről a vonalról is.
Éppen 1848 tavaszán, ismeretlen, vagy fel nem derített s nem tisztázott módon házasságot kötött s otthagyta az egyetemet s hazament nagynénje birtokára gazdának. Prágából Bécsen és Pozsonyon át került haza az árvamegyei Toporcra s útközben megérezte a márciusi napok lélekzetelállító lehelletét; Pozsonyban a karzatról megnézte az ország nagyjait a diétán s mikor új otthonába ért; láng és tűz gyötörte, s teljesen alkalmatlan volt arra, hogy egy középszerű nénike kisegítő keze-lába legyen: beállott katonának.
Belerobbant a kitört forradalomba.
*
Ime itt áll előttünk egy harminc éves fiatal férfi, aki az életnek szokatlanul nehéz iskoláját végezte el. Aki megtanult a minimumból megélni az élet minden javait lenézni, s önérzete maximumát élvezni.
Itt áll egy fiatal férfi, akinek semmi igénye nincs testiekben, de a legmagasabb követelésekkel áll szemben önmagával s az élettel úgy szegül szembe, minden ponton s minden irányban, hogy csak a legnagyobb munka s a legnagyobb érvényesülés érdekli.
Politikával sohasem foglalkozott. A nemzet életéről keveset tud. A nagy és ragyogó koreszméknek odadobta magát, de nem tudja, hogy ezek az eszmék hova vezetnek. Sem tudása, sem kritikája nincs a tömegek, a nemzet életének kérdéseiben.
Semmiben sem bízik, csak önmagában. Semmi irányító számára nincs, csak a zsenije. Semmi segítségre szüksége nincs, csak önmagára.
Valósággal ki van cizellálva, mint a damaszkuszi penge. Hajthatatlan egyéniség, amely csak egy irányt ismer, a harcot.
Ezen a téren lángész, amely visszafojtva, fenyegető megsemmisülésre ítélve retteg az élettől. Villámgyorsan ítél, s ítélete mellett kitart. A döntő szót ő mondja ki s vaserő és acélfizikum szolgálja. Amit akar, arra életét játszva teszi fel.
Kardot köt végre s az a kard úgy van odanőve az oldalához, s a jelleméhez, hogy a kettő többé elválaszthatatlan: egyszál kard: ez ő.
*
1848 májusban azt az értesítést kapja István öccsétől, aki Pesten él, hogy a forradalom kitört, a honvédhadsereget szervezik. Azonnal ír neki, hogy ha mint kvietált főhadnagyot, századosi rangban fölveszik, jelentkezik.
Fölvették. Május 24-én indul, június elején Pesten van.
Egész szeptemberig lógós, vagy lényegtelen faladatokkal van megbízva.
Szeptember elején őrnaggyá nevezik ki s megbízást kap, hogy Szolnok megyében újoncozzon s szervezze a nemzetőröket. Itt összezördül, ridegen s kegyetlenül a vármegye uraival.
Szeptember végén a csepeli Duna mellett, mikor Jellasich már rohamléptekkel közeledik a magyar főváros felé, katonai kordon tartásával bízzák meg. Itt szeptember 29-én elfog s főbelő egy mágnást.
Ez a tette belesüvölt, beleordít a közvéleménybe: az első terrortett.
Nevét a hír szárnyára kapja.
Pár nap múlva vakmerő levélben kritizálja, az országgyűlés előtt, a fővezér, Móga tábornok, hadászati tetteit s jellemét.
Okt. 4-én megbízást kap, hogy különítményével vonuljon a horvátok ellen s beosztják a legszélsőségesebb politikus katona; Perczel Móric alá. Négy nap alatt, a legrenitensebb módon, fővezére parancsainak sutbadobásával az ő munkájának eredménye a Jellasich erejének szétszórása. Perczel október 6-án főbe akarja lőni. Október 8-án ezredessé léptetik elő.
Három nap mulva Kossuth személyesen fogadja s megbízza azzal, hogy azonnal menjen a feldunai hadakhoz, amelyek Bécs ellen indulnak, titokban tábornokká kinevezve s az összes magyar hadak fővezéri megbízásával.
Fatális omen: Ozoránál, október 6-án egy századdal fegyverlerakásra kényszerít egy horvát ezredet. Egy évvel később az ő világosi fegyverletétele miatt főbelövik vagy felakasztják mindazokat, akik a nagyszerű harcnak hősei lettek.
Egy hónap alatt a névtelen senkiből a legmagasabb polcra jut, a dicsőség és a hatalom maximumát éri el, aminél többre nem is viheti.
Egy hónap alatt lógós századosból tábornak s a magyar hadak fővezére: a következő lépése már nem lehet szolgálati, csak egyéni.
Ezt a lépést azonban sohasem teszi meg.
*
Megmarad katonának, megmarad eszköznek a politikai hatalmak kezében. Megmarad l’art pour l’art művésznek a csatamezőkön.
Megható s megdöbbentő végigkísérni pályáján. Ahogy a mezítlábas honvédeket szakszerű hősökké s félistenekké képezi ki.
A schwechati csatától végig a téli hadjárat mesébe illő útján eljut odáig, hogy február elején már mindenki retteg tőle s Kossuth féltékenységből megfosztja a fővezérségtől s fölibe emeli Dembinszkyt, a lengyel tehetetlen öreget.
Közben meg kell tennie első politikai lépését, mert a kard politikai hatalommá teszi: kiadja a váci kiáltványt, amely a lojális hűség s a forradalom elleni hadüzenet jelszava.
Ezt a jelszót azonban nem a lelke diktálja, hanem a katonai helyzet kényszerűsége.
Ha ezt a jelszót politikai meggyőződése diktálja: kezében a jövő.
Kezében van az a politikai kibontakozás, amelyet csak tizenkilenc év mulva, annyi vérveszteség s annyi szenvedés után ér el Deák Ferenc.
De nem volt politikus. Saját kiáltványát nem tudja elbírálni. Annak súlyát nem érzi.
Mint letett fővezér február 12-től március 31-ig alárendelt szerepet visz Dembinszky, azután Vetter fővezérlete alatt s megelégszik azzal, hogy egyiket a másik után lehetetlenné teszi.
Április 1-én újra kinevezik ideiglenes fővezérré s most jön egyszerre a honvédcsaták diadalmas, csodálatos útja. Győzelem győzelemre.
Mit ér: a politika idegen terület neki.
Április 8-án Kossuth négyszemközt megsejteti vele, mire készül. Vagy nem érti, vagy nem akarja tudomásul venni. Bár egész lelke ellenszegül, a négyszemközti beszélgetés után, mikor Kossuth a tisztikar előtt szónoklatot tart, amellyel elő akarja őket készíteni a detronizációra: ő hallgat.
S mikor április 14-én hírét veszi a debreceni államcsínynek, felháborodik, – és bevonul az esküszegő kormányba hadügyminiszternek.
Ettől kezdve lelke meghasonlik.
Útja a katonai csodatételek s a katonai elcsüggedések zavara.
Már ott áll, hogy bele kellene avatkoznia, neki kellene kézbevennie a politikai diktatúrát. Hiába vannak, akik tanácsolják neki, nem meri, nem vállalja, nem látja tisztán az utat.
S lehanyatlik dicsősége napja. Megtörik a félisteni nimbusz. Úgy jár, mint a remek színész, akinek elfogyott a szövege s ő nem tud magának új felvonást írni.
Még ravasz is lesz, mint a gyönge; mert gyönge a politika útvesztőiben. Eltéved s már nem tudja, hova lépjen, mit tegyen. Kiad egy manifesztumot, amely megcáfolja a váci kiáltványt s «az esküszegő rút dinasztia ellen» köti le magát…
Közben fantasztikus gondolatai vannak, hogy Buda elfoglalása után, mint győztes a határra vonul s felszólítja a császárt a kibékülésre.
Megzavart elme. Időfecsérlés. Már céltalan, mint katona is. Debrecenben ő hűti le a békepártot. A vágmenti hadvezetése boldogtalan. Csüggedt. Meghasonlik önmagával. Érzi, hogy a magyarok fogják felakasztani. Elbocsátását kérje?… Megrendül benne a hit. Már kirepül a jelszó, hogy áruló. Holott ő «mindig a népért küzdött, soha a kormányért.»
Elmozdítják a hadsereg éléről, de mielőtt tudomásul venné, jön a komáromi csata, amelyben életének legfényesebb tettét hajtja végre; megsebesült, helyén marad s megválasztott fővezérré deklarálja magát.
Beteg. Apátia. Eltávozása felbontaná a hadsereget s ezzel vége volna azonnal az egész harcnak…
Rimaszombatban tárgyal a maga szakállára az orosz követekkel. De 25.000 emberével kétségbeejti s leköti, foglalkoztatja a 130.000 főnyi orosz hadsereget.
– Nem lehet diktátorrá tenni, – mondja Szemere, – urunk lenne.
S jön a vég… Szeged, Arad.
Jön végre a félnapos diktatura: leteszi a fegyvert.
*
Leteszi a fegyvert, de hogy teszi le.
Leteszi, mint katona s mint a politika analfabétája.
Leteszi, mert nem szereti a vért feláldozni, ha van menekülésre lehetőség. Hiszen, ha hősi harcban el akarta volna veszteni a hadseregét, számtalanszor megtehette volna, de ő mindig megmentette a hadat. Megszökött a leglehetetlenebb kelepcékből. Az első váci szökése fel a bányavárosokba s a második az orosz hadak roppant tömkelegéből Miskolc felé. Megszökik Tokajnál s kikerüli Komáromnál és utolsó utján is épen érkezik meg kerülő úton a Berettyó mellett Debrecen s Szeged felé…
Aradon sem akar tizenötezer embert lemészároltatni, mert szüksége van az emberre a hazának.
S leteszi a fegyvert az orosz kezébe. Megvető szavakkal illeti az osztrák hadsereget, amelyet mindig tönkre csépelt, bárhol is találkozott vele: az osztrák hadsereget, amelyet soha úgy senki meg nem alázott, mint ő.
És ezzel örök és végzetes sebet üt az osztrák hatalom szívében.
Leteszi a fegyvert, mint egy kondottieri, akinek a kard becsülete mindennél fontosabb.
Letehette volna úgy, hogy békejobbot nyújt a hatalomnak, amely itt marad felettünk, akinek napok mulva ki vagyunk szolgáltatva.
Nem az volt az árulás, hogy letette a fegyvert, hanem az, hogy megölte a politikai gondolatot: a nemzet s a hatalom kibékítését.*)
* Hegedüs Loránt mult vasárnapi cikkében a Pesti Hirlap-ban a Pethő könyvével foglalkozva igen fontos szempontot vet fel. Azt állapítja meg, hogy Trianonban benne van a Görgey s a Kossuth világosi ténye. Görgey a szabadságharc alatt, amint én is konstatálom, a legnagyobb csapást mérte az osztrák hatalom katonai presztizsére s ezt még fokozta s nyilvánvalóvá tette, mikor a fegyverletételnél kijelentette, hogy a fegyverét csak az orosznak hajlandó átnyujtani, különben inkább lekaszaboltatja magát és seregét, de olyan ellenségnek meg nem adja magát, amelyet a harctéren minden egyes esetben megvert. Ebből Ausztria és Oroszország közt egy messzemenő hiúsági s féltékenységi ellentét fejlődött ki, s «ennek a következménye volt, hogy a krimi háborúban Ausztria szerződése ellenére Oroszország ellen dolgozott és viszont Ausztriának ezt a világosi napokból kisarjadt tettét Oroszország sohasem feledte el; ez a féltékenység hozta azt a Balkán-politikát, amelynek végeredménye a világháború lett. Trianonban tehát benne van Kossuth és Görgey szereplése.»
Ez a gondolat igen fontos és helytálló s vezérfonala lehet a világháború-kérdés tanulmányozásának.
Meg kell azonban vizsgálni azt, hogy Görgey részéről helyes volt-e a magyarság szempontjából ez a lépés.
A Rákóczi-féle vesztett forradalom után vetődött fel először, hogy a magyar koronát felajánlották Nagy Péternek, az orosz cárnak. Ugyanígy, a vesztett forradalom után támadt az idea, hogy Magyarország orosz protektorátust kérjen.
Magyarországot Szent István szakította el Kelettől. Hogy helyes volt-e, azt ezer év mutatta meg. Ha Szent István a Kelettel marad, akkor Magyarország régen beolvad az orosz imperiumba. Ugyanez történik a Rákóczi-Bercsényi-, vagy a Kossuth-Görgey-indítvány esetén is s ma benne volnánk az orosz világban.
Magyarország, bármi is az ezer év előtti eredet kérdése, már akár a honfoglaló magyarság hozta az egész ethnost, – mint a régi históriai felfogás tanítja, – akár a honalapító turk magyarság olvadt bele az itt talált ugor stb. eredetű magyarságba, ahogy a Nyugat legutóbbi számában Marjalaki Kiss Lajos tanulmánya keresi az utat: bizonyos, hogy az utolsó évezred a magyarságot Nyugat gyermekévé tette. Keleti gyökereken eredt, de nyugati az egész kultúránk s világ- és életszemléletünk: ezt az orosz abszolutizmus csak összetörhette s megsemmisíthette volna.
Vagy ki vágyik az orosz befolyásra, akár a multban, akár a jelenben?
Ha Görgey vetette fel ezt a gondolatot, nem valószínű, hogy Bercsényit akarta volna követni. Őt legfeljebb a katonai helyzet sodorta felé. Kossuthnál inkább el lehet képzelni a történelmi hatást, de azt is, hogy el tudott képzelni valami mentő lehetőséget a saját kormányzósága maradandóvá tételére. Görgey semmiesetre sem gondolt uralmi valószínűségre a saját számára.
Akárki vetette fel, szerencsétlen gondolat volt.
A Görgey részéről még szerencsétlenebb, mint bárki mástól, mert ellentétben áll egész gondolatvilágával. Görgey számára csak a Deák Ferenc későbbi koncepciója volt lehetséges. A váci kiáltvány adója csak azon az uton mehetett amelyiken elindult. Az helyes lehetett volna, hasznos és hatékony. De csak akkor, ha valami következetesség és céltudatosság lett volna benne.
Görgey azonban nem volt politikus, nem volt koncepciója a magyarság számára. Nagy művész volt, a maga nemében alkotó zseni, de nem volt üzletember. Ahogy a világ legnagyobb költője sem alkalmas a legegyszerűbb könyvesbolt vezetésére. Görgey katonai lángész, lírikus, mint egy <it+>Tyrtaeus, s nem értett ahhoz a bolthoz, amit úgy hívnak, hogy Magyarország.</it+>
Amit tett, tette mint katona, aki kénytelen volt politikai tényt is cselekedni.
Csodálatos szeszélye a sorsnak, hogy életben maradt.
A nemzet szemében ez volt a legfőbb bűne. Ezt nem lehetett s ezt nem tudták megmagyarázni két emberöltőn keresztül.
*
Ő nem érezte soha, hol tévedett. Nem érezhette, mert egyetlen gondolata sem volt abban az irányban: nem volt politikus.
Fiatal ember volt, akinek nem volt ideje bölccsé öregedni. Túlgyorsan jutott el a legmagasabb fokra s túlrövid ideje volt megérlelni az életet.
Szakember maradt a katonai mezőkön, a legnagyobb zsenik közül, de nem nyerte el az élet politikai bölcsességét.
Históriánk három legnagyobb hadvezére: Mátyás király, Bethlen Gábor s Görgey Artur.
Az első kettő azonban nem a harcért harcolt. Nekik a harc arra való volt, hogy politikai céljaikat elérjék. Mátyás nagy európai birodalmat akart alapítani. Meg akarta szerezni a magyarság számára a döntő szót Nyugateurópa felett. Bethlen Gábor szintén Nyugatra tört, mert a magyarnak ezer év óta csak a Nyugat a vágyak s a reménytelenségek világa.
Egyikük sem nyert a Nyugat képviselői felett olyan ragyogó győzelmet, mint Görgey s milyen tragédia: Görgeyt a Kelet teperte le.
Görgey, mint jelenség inkább egy idegenhez hasonlít e földön, aki mint vendég jelent meg, hogy a legnagyobb hadvezéri tetteket hajtsa végre ezeken a síkokon: Savoyai Eugénhoz, a török hatalom összetörőjéhez. Eugén sem volt politikus, csak katona s csak a had művésze. El is pusztult a politika labarinthjaiban, mert neki sem adatott meg, hogy a tömegek életének titkos vonalait megértse.
Így Görgey másodrendűvé vált a nagy Politikus mellett: Kossuth árnyékában kellett maradnia. Olvasom leveleit, gondolatait a politika dolgairól későbbi időkből: nem tisztult ki előtte azontúl sem, sem a magyar, sem a világpolitika. Nem látott bele a jövőbe. Hitet tesz, hogy a monarchia szét nem bomolhat mindaddig, míg Európa térképe tökéletesen meg nem változik. Ugyanabban az időben, mikor Kossuth teljesen s végzetesen látja a nemzetiségi kérdés problémáját.
Mindegy: Görgey nagy ember volt, szakember, de a maga nemében a legnagyabbak közül való.
Áruló?… Soha!… Egyetlen gondolatában sem volt. Az az epizód kitünően jellemzi mikor egy vidéki állomáson később felismerik s megabcugolják, Az állomásfőnök felajánlja szobáját, nem fogadja el, lefekszik egy fapadra s a legnagyobb nyugalommal elalszik. A tömeg közel jön s megdöbbenve látják, hogy az áruló milyen édesen tud aludni a fertelem és utálat tengere közepett.
Görgey nyugodtan alhatott, lelkiismeretét semmi sem bánthatta. Kötelességét híven teljesítette s az a büszke öntudat élhetett benne rendületlenül, hogy a magyar kardnak, a magyar vitézségnek ő volt utolsó legendás hőse.
Tisztelet adassék a nagy katonának, akinek nem adatott meg, hogy örömét érezhesse hősiességének.
[*] Néhány héttel ezelőtt egy Kossuth-életrajz alkalmából Kossuthról írtam ezeken a lapokon. Különös, vagy inkább korjelző, hogy most könyv jelent meg Görgeyről. Pethő Sándor kitünő munkája: “Görgey Artur. Genius kiadás”. Pontos, tudós és érdekes munka, eddig a legjobb vezérfonal a Görgey-kérdésben. Nem csak a hőst, a kort is tökéletesen adja.
