Éles Mihály blogja

Kapott feladatom, hogy három percben beszéljek a paraszti élet a paraszti munka nehéz, olykor embertelen megpróbáltatásairól. Tartok tőle, hogy bár nem vagyok egy szószátyár ember mégis túllépem néhány másodperccel ezt az időkorlátot. Aratási ünnepre jöttünk bár már közelebb van a vetés ideje mint az aratásé, de a szándék, hogy az aratási ünnep hagyománnyá nemesedjen, feledteti ezt a kis időeltolódást. Paraszti múltunk paraszti életünk egy darabjára, egy nagyon keserves , nagyon nehéz szakaszára akarunk emlékezni most és vélhetően a jövőben is. Az egyáltalán nem baj , hogy az ötlet a nyugdíjasoktól ered, talán akkor szomorkodhatnánk , ha e körben nem lelne támogatásra. Ennyit bevezetőül.

A magyar nyelv nagyon szépen árnyalja  azokat  a fogalmakat  amelyek tartalmilag fontosak a nyelvhasználat számára. Az élet fogalma  –  a paraszti életben nemcsak azt jelentette, hogy lélegzünk, gondolkodunk, alszunk, eszünk egyszóval élünk –  hanem a mindennapi kenyeret és amiből a kenyér lesz : a búzát és a gabonát is. A paraszti világban a kenyér egyenlő az élettel, tehát táplálék méghozzá főtáplálék ha nincs kenyér akkor nincs élet se. Ebből következik az élet tisztelete, féltése, becsülése is. Ennek egyenes következménye, hogy a paraszti világban önkézzel kevesen vetetettek véget az életüknek.

A nehéz körülmények között megtermelt ” élet” a kenyér féltése , óvása számos helyen a babonás hitvilágba is elvezetett. Ez nyomon követhető a vetéstől a kenyérsütésig.  Most idézetek következnek néprajzi gyűjteményekből.

” A vetés művelete valóságos szertartás volt.A magvetőnek előző este tetőtől talpig meg kellett mosdania, tiszta ruhát vennie, csak így kezdhetett a munkához. Az is előfordult, hogy a zsebébe fokhagymát tett a boszorkányok rontása ellen. A vetés ideje alatt nem volt szabad beszélni… Az is előfordult, hogy a karácsonyi ünnepi asztal abroszából vetettek. A munka befejeztével az üres abroszt a magasba dobta, hogy a gabona is olyan magasra nőjön.”

“Vasárnap és ünnep napokon tilos volt a kenyérsütés. Ha valakinek ilyenkor elfogyott a kenyere, kölcsön kért.  Kéménden azt tartották:  Luca napján nem szabad a házból kiadni a kenyeret, mert akkor a következő esztendőben nem fognak tojni a tyúkok.”

Idézet egy másik gyűjteményből:   ” A mindennapi kenyérnek nagy a becsülete. A gyermeket kiskorától arra nevelik, hogy az utolsó falatig megegye. A héját nem szabad otthagynia. A vendég akkor sérti meg legjobban a háziasszonyt, ha nem fogyasztja el a leszelt karéjt.   A földre esett kenyeret meg kell fújni, egyes vidéken meg is csókolják, mikor felveszik.  A kenyérpocsékolás a leginkább tiltott dolgok közé tartozik.”

Ki ne emlékezne a jelenlevők közül az otthoni kenyérszegésekre: amikor  a megszegetlen kenyérre késsel rajzolt kereszt került elmaradhatatlanul! De hát ne feledkezzünk meg arról, hogy a vetés és a kenyérsütés között van a neheze az aratás és a cséplés! A jelenlevők többsége átélte, megélte ezeket a kínkeserves időket. Ismét idézet következik az előbbi gyűjtésből: – “A perzselő hőség, a megfeszített munkatempó különösen próbára teszi az embereket, s ha a körülmények úgy kívánják, éjszakába nyúlóan is dolgoznak a telihold fényénél. Sokszor a késő esti órákra jut a kévék keresztberakása, az elhullott kalászok összegereblyézése. Ha messze a tanya , a falú vagy a város gyakran haza sem mennek, ott alszanak a búzatáblában.”

” Sokat arattam a nyáron,

Keveset háltam az ágyon:

Hol erdőben, hol mezőben,

Hol a tarló közepében.

Jaj istenem minek élek,

Minek születtem szegénynek?

Ha nem lettem volna szegény,

Nem aratnék más kenyerén.”

A fent idézett körülmények ellenére születtek ilyen népköltések, rigmusok… De mert mindennek az aratásnak is vége van egyszer. A megkönnyebbülés, hogy a nehéz de jól végzett munka biztosította  a megélhetést , vidám hangulat , bálozás avatta ünneppé az aratás végét egy kis időre feledtetve minden gyötrő gondot.

Mi pedig ne feledjük, emlékezzünk, hogy ez már a múlt ez már történelem , de a mi múltuk és a mi történelmünk!

Elhangzott a szederkényi Idős Klubban valamikor kétezer táján!!!

Éles Mihály

A várossá válás harmincadik évfordulóján lehetőséget kaptam, hogy nyolc percig beszélhetek a tiszaszederkényi város rész múltjáról, jelenéről. Nehéz, majdhogynem lehetetlen vállalkozás, nyolc évszázad történéseit,még rövidre szabva is, a teljesség igénye nélkül megrajzolni. Szederkény története ugyanis Magyarország történetének a lenyomata, az ország történelme pedig nem volt híján zivataros évszázadoknak. Az adatolást Cseterki Sándor Tiszaszederkény története című munkájából vettem és még ahonnan tudtam.

Az első írásbeli említés 1268 – ból való, villa Scederkyn néven, első ismert tulajdonosa Ernye bán, azonban utódai hűtlensége miatt a tulajdonlás joga a koronára szállt. A tizennegyedik században a pápai tizedlajstromok Zederkun, alakban írják, a tizenötödik században már az ónodi uradalom tartozéka, a Czudarok birtokolják, ebben az időben már Zederken formában van írva, de a régi Scederkyn írásmód is előfordul. Majd a Perényiek birtoka, de a sajóládi pálosrendnek is van birtokrésze. A Perényiek után Báthory István, majd Forgách Zsigmond és neje Losonczy Anna következik. Tulajdonosai voltak a Rákócziak is György, Zsigmond és Pál . A Rákóczi javak lefoglalása után a gróf Erdődy család birtokába került a település.Nem feledkezhetünk meg arról sem,  Szederkény, szerencsétlenségére  török hódoltsági területen feküdt, aminek egyenes következménye, hogy a töröknek is adózott. A világért sem akarok tippeket adni az önkormányzati képviselőknek helyi adók kivetésére. Csak a kuriózum kedvéért sorolnék fel néhány adónemet. Olaj, búza, rozs , árpa, köles, lencse, méhkas, vaj és mátkaadó(!) S ha nem tudtak vagy nem akartak adózni, akkor lángcsóva repült a zsuppfedélre. Gazdák jöttek , gazdák mentek a telepűlés maradt a helyén. S hiába dúlt, égetett, pusztított tatár, török, kuruc, labanc a falu haló poraiból mindig újra éledt,mint a mondabeli Főnix madár. A krónika szerint viszonylagos nyugalom csak a szatmári béke után következett be.

Az első olyan adat  amely a falu létszámára utal 1746 – ból van, e szerint 500 református vallású ember élt itt. Szederkény igazából a századfordulón kezdett el gyarapodni lélekszámban is lakóházak tekintetében is. 1902 – es adat: 300 lakóház és 1691 lakos. A huszadik század történetének szégyenét, a két világégés szörnyetegét, szederkényi fiatalok vére is táplálta.  Az élet azonban a két háború között is élni akart. Egy 1926 – os adat szerint a faluban két kocsma, öt szatócsüzlet, egy fogyasztási és egy értékesítési szövetkezet működött a szolgáltatást három suszter, két csizmadia, három kovács, két kerékgyártó, három ács, és egy asztalosmester látta el.

Külön fejezetben kell szólnom az oktatásról és a népművelésről.  A krónika szerint a faluban a Református egyház által működtetett iskola igen jó színvonalon működött. Az iskola könyvtárában olvasókör szerveződött, jól prosperáló színjátszóköre és dalárdája volt . Az emberek érdeklődtek a világ dolgai iránt, noha a hírforrás igen szegényes mindössze egy rádió volt a faluban! 1941 – ben 1697 , 1994 – ben pedig 1763 volt az állandó lakosok száma. És ezzel elérkeztünk napjainkhoz.  Tagadhatatlan , hogy a térségben nagyobb részben a Szederkényiek földjére épült ipar , életminőségi változást hozott az itt élők számára. Hiszen előbb jutottak vezetékes ivóvízhez, járdához, portalanított utakhoz. Az ifjúság számára a továbbtanulás lehetősége helybe jött. Az iparvállaltok tárt karokkal várták a dolgozni akarókat. Ma jól működő Művelődési Központunk van melynek névadója Vásárhelyi Pál  Tiszaszabályozás tervének megalkotója. Figyelemre méltó a gondoskodás, a gondoskodó szeretet az idős emberek iránt. A szolgáltató házban szép és tiszta klub áll rendelkezésünkre, kedves figyelő személyzettel. Itt öröm idősnek lenni.

Elhangzott a tiszaújvárosi  polgármesteri hivatal dísztermében 1996- ban. Éles Mihály

Csak a nagy ég a tudója, ( én csak sejtem) hogy miért a közöny, a minden mindegy magatartás, múltunk nagybetűs napjainak felejtése.  Az egyik  nyilvánvaló ok: az elmúlt évtizedek agymosása, nemzetietlenítése, hazugságai talán mélyebben ivódtak az emberek tudatába, kitörölhetetlen nyomot hagyva a lelkekben. Most , amikor  tényleg minden kényszer nélkül, felszabadultan ünnepelhetnénk – amúgy tragikus történelmi múltunk néhány fényes napját, hónapját – csak ” félházra” telik Szederkény népétől. Pedig már harmadik éve olyan emlékműsorok születnek, – a szederkényi gyermekek közreműködésével – amelyben szív és lélek, illő alázat van azokkal szemben, akik a megfelelő pillanatban  tették amit tenniük kellett. – A megemlékezések hagyománya már, hogy nincs “ünnepi szónok”. A sötét színpadra egyenként, égő gyertyával jönnek be a gyerekek,  kokárdát tűznek az oldalfüggönyre egy-egy történelmi név elhangzásakor. A névsor nagyon hosszú. Közben halkan a háttérből Beethoven gyászzenéje hull!   –  “…A szabadságharc előtti két évtizedben támadtak az óriások. A gondviselés  tudta, hogy melyik országba tegye őket, hol lesz rájuk a legnagyobb szükség. Ekkor támadt gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, Deák Ferenc, a legbölcsebb magyar, Kossuth Lajos, a világ legnagyobb szónoka, Arany János, a legnagyobb epikus,költő, Petőfi Sándor, a legnagyobb lírikus költő, és  Jókai Mór, a legédesebb elbeszélő. Ezek az emberek egyszerre éltek és találkoztak, beszéltek , egymással  . És velök egyszerre élt  és írt Vörösmarty Mihály is…”

– ” Mégis csak ők tartják a földet/ drága halottaink,/ csont törik, izom kékül, foszlik/ rajtunk a hús, az ing…”       Ábrányi Emil, Arany János, Kányádi Sándor, Márai Sándor , Illyés Gyula, Ratkó József, Mikszáth Kálmán könnyítik meg a visszaemlékezők dolgát, már-már a bőség zavarát idézve elő.

“Mit akartak Petőfiék? A magyar népet a magyar nemzetbe befogadni,s az így meggazdagodott nemzetet erényeivel a népek társaságába bekapcsolni. Ez több mint jobbágyfelszabadítás , vagy ” egy nemzetet az emberiségnek megmenteni”. Itt egy költő lelkében a teljes nemzet született meg az emberiség számára. S ha tapasztalataink súlya azóta meg is nőtt rajtunk: a cél ma sem lehet más. Bizonyos, hogy rendszeresebb ismereteink vannak a magyar népről, mint 1848 márciusában. Petőfi a vándorló királyfi, leszállt a népbe s a betyártól a drótostótig egy egész kis népi bandérium kísérte föl a parnasszusra …”                   Hallottuk Kossuth Lajos üzenetét, hogy ” elfogyott a regimentje” a haza veszélyben  van. Láttuk a szép toborzó táncjeleneteket, a legények nehéz búcsúját a honmaradottaktól, anyától, mátkától,testvértől. Mentek” kötél” nélkül is mert elhangzott a hívó szó.      — ” A Kárpátoktól le az Al – Dunáig/ Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!/ Szétszórt hajával,véres homlokával/ Áll a viharban maga a magyar…”

Emlékszünk  a Kezdetre?   –  ” Valami villanyos melegség állta el akkor  minden tagomat, érzém, hogy végzetes szó az , amihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is…”   — írta Jókai Mór március 15-ről. S emlékezzünk a Végre Damjanich János imájával:

” Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban; adj  erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált, erősen és férfiasan állhassam ki…Oltalmazz meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől!  Hajlítsd az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt és vezéreld akaratát a népek javára!  Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot!”

A krónikásnak most el kell hallgatnia; Soha többé ilyen imát! Soha többé ilyen halált! De a krónikásnak kötelessége a figyelmeztetés: ” El ne feledd a mezőt/ ahol ők elhulltanak, a hűk/ És a legvégsők a haza jobbjaiból.”

Locsi – fecsi Tiszaszederkény, 1993 március 15. Éles Mihály

” Alig van ember, kinek keblében a jó és a szép magvai a természettől hintve ne lennének…”

( Kölcsey Ferenc : Parainesis )

Az elmúlt két évben az eddig sorszámozott iskolák sorra vették fel  történelmünk nagyjainak a nevét, ügyelve arra , hogy ezek a nevek már “időtállók” legyenek. Ehhez a folyamathoz csatlakozott az Általános Művelődési Központ is amikor felvette Vásárhelyi Pál nevét. A névadó persze rengeteg apró és nagy munkával jár, amelyet csak egy jól szervezett csapat tud maradéktalanul elvégezni. Immár a végeredmény ismeretében mondhatjuk, hogy jó munkát végzett a csapat. A cél az volt, hogy egy méltóságteljes, a névadó személyiségét, példa erejű életútját hangsúlyozva, hivalkodástól mentes, igaz ünnep legyen. Mindez azonban hiteltelen lett volna az iskolások, óvodások tevékeny, mozgékony közreműködése nélkül. Egy tárlatra való szebbnél szebb festmény készült a Tiszáról és a környezetről, sport és szellemi vetélkedő tette mozgalmassá az előkészítés időszakát. Öröm volt látni az örömöt a lexikonban búvárkodó gyermekek arcán, amikor az első,bizonytalan, tapogatózó keresés után rátaláltak a helyes válaszra. Jó érzés volt látni és hallani az iskola volt növendékeit, akik megtiszteltetésnek vették, hogy a névadón szerepelhettek. És eljött a várva – várt nap november 20. Az ünnepi műsor bájos kezdete: a kiscsoportos óvodás “székre állt” és boldog szülinapot  kívánt. Ezután a Tisza eredet mondája következett. Majd az óvodások nem kis teljesítményt nyújtó, énekelve táncoló csoportja citeraszó mellett: ” ..Tiszapartján nem jó lefeküdni..” – azt mindenki tudja miért. A műsor további részének a főmotívuma, gerince a Tisza és a Haza szeretete az irodalom tükrében. A Tisza, a táj a Haza szeretete késztette Vásárhelyi Pált is és korát nagy tettekre. Nem tudni, hogy Bessenyei Györgytől kiindulva Petőfin, Adyn, Gárdonyi Gézán, szép Ernőn és Juhász Gyulán át ki mindenki írt még a Tiszáról verset, vagy prózát olyan szeretettel, simogatással, mely felér akárhány szerelmi vallomással!

És a Haza?!   “…az alanyi és a tárgyas ragozás, a hangrendi illeszkedés és az ikes igék, melyeket a külföldi olyan nehezen tanul meg, nagyjából ez az , amit sohasem lehet elvenni tőlünk, amitől nem tudunk és nem is akarunk  megszabadulni és amit a legtöbbször meghamisított, leggyakrabban félrehangsúlyozott szóval úgy szoktak jelölni: Haza! ”  – írja Bálint György.

Szeresd a hazát!  A Himnusz költőjének intelmei a “Parainesis unokaöcsémhez, Kölcsey Kálmánhoz” ( aki 24 évesen halt hősi halált a szabadságharcban) a hazáról és a hazaszeretet értelmezéséről. ” …Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért  kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk. Minden,  ami szerfeletti sok részre oszlik, önkicsinységében enyészik el. Így a szeretet. Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok kebelében? Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg. Nem kell erre hosszú bizonyítás; tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja.”   Szeresd a hazát!  —  teszem hozzá Reményik Sándort idézve: – “Ahogy lehet” –

“Fogcsikorgató türelemmel,

Összeszorított szájjal –

Krisztus- követő bús próbálkozással

Majd daccal, lobbanóval,

Fojtott igével és visszanyelt szóval

Tenyérrel,mely sima örökké,

Csak a zsebben szorul ököllé –

Keserű, tehetetlen nevetéssel,

Békülve meg akármi rendeléssel –

Nem csodálkozva már – és csodálkozva mégis,

Hogy rajtunk ez is, az is megesett;

Hordozzuk, testvéreim ezt a hordhatatlan,

Kínszenvedés virágzó életet.

Ahogy lehet…”

Locsi – fecsi   Tiszaszederkény, 1993. március 7. Éles Mihály

“Magyarország rosszul volt, meglehetősen van, de jól lesz!”

( Gróf Széchenyi István)

A história szerint már a 17. század emberét is foglalkoztatta a Tisza ármentesítése, azonban a történelmi helyzet a technika fejletlensége akkor még nem tette lehetővé a beavatkozást. A 19. század első felének viszonylagos békéje, háborúmentes évei  kedvező alkalmat kínáltak arra, hogy megoldják azokat az évszázados, nyomasztó –  fejlődést gátló  – gondokat, amelyeket a Tisza kiöntései okoztak. A gyakori kiöntések után lassan húzódott vissza a víz, elmocsarasítva, elláposítva a Tiszavölgyet, számos gyógyíthatatlan betegség táptalaja lett, nem beszélve arról, hogy a művelés alól is óriási területeket rabolt el. A magyar történelem nagy korának  —  amelyet reformkornak szokás nevezni – kellett eljönnie, hogy a régen óhajtott szabályozási munkákat megtervezhessék, a munkálatokat elkezdhessék. Ez a kor , melyet ha csak egyetlen ember  – gróf Széchenyi István  – neve fémjelez akkor is NAGY KOR, de mellette és mellé felnőttek , hozzá méltó , cselekvő a nemzet felemelkedését ügynek tekintő hazafiak. — ” … E nagyszabású, az ország gazdasági fejlődésére évszázadokra kiható működésben egy szerény, de nagytudományú férfiút látunk Széchenyi mellett lankadatlanul dolgozni, eszméi megvalósításán fáradozni, nemes hévvel, hazafias lelkesedéssel és korát meghaladó nagy szakértelemmel. Ez a férfiú Vasárhelyi Pál a legnagyobb magyar mérnök; tudásban, lelkesedésben és érdemekben méltó társa a legnagyobb magyarnak …” Az idézett mondatok Vásárhelyi Pál századik születésnapján hangzottak el.

Ki is volt ez a puritán jellemű férfiú, a jó ügy odaadó, önfeláldozó harcosa?! Bevallhatjuk , a mindennapok embere keveset tudhat róla. Merüljünk el tehát, mártózzunk meg lubickoljunk kedvünk szerint abban a korban, amelyet naggyá tettek ezek az oly ritkán születő csodálatos elmék.

1795. március 25-én született, a ma oly kedvelt síparadicsomban, Szepesolasziban, a Hernád folyó északi oldalán. Édesapja Vásárhely Mátyás kántortanító, amiből talán következtethető, hogy a család nem volt egy helyhez kötve. Így történhetett meg, hogy a 9 éves Pál már Miskolcon járt algimnáziumba, mert a család időközben odaköltözött. Filozófiai tanulmányait viszont  Eperjesen fejezte be s utána  ” …akkoriban nem éppen kecsegtető mérnöki pályára szánta magát…”  A pesti egyetem mérnöki intézetében a két éves tanfolyamon minden tantárgyból kitűnő minősítést kapott. Az első évben úrbéri és erdőmérésekkel foglalkozott, majd a Tisza és Körös – Berettyó folyók vízrajzi felmérésében vett részt napi – díjas mérnökként. Itt jó alapokat szerzett a későbbi nagy munkákhoz. 1821. március 25 – én, éppen születésnapján feleségül vette Szentmiklósy Sebők Máriát a Jász – Kun – Szolnok megyei főorvos leányát. Kiegyensúlyozott, szép családi életet éltek, két gyermekük született. A család volt az a sziget, ahol kipihenhette testi, lelki fáradalmait, mert bizony nagy vállalásaiban volt mindkettőben része. Első nagy munkája a felső Duna vízrajzi feltérképezése. Ide a Körösön végzett munkától helyezték 1826 – ban. Jó szervező, határozott, ” boncoló elméjű” és még sok, rátermettségre utaló jel amelyre felfigyeltek felettesei, és 1829 – ben megbízzák a munkálatok irányításával. Az akkori országos építési főigazgató így értékel: “… a fölvételek pontossága, a kidolgozás helyessége, a földolgozott adatok teljessége, megbízhatósága és világossága és az egésznek nagy terjedelme tekintetében bátran nevezhető a világ első folyami térképének. ” A munka neheze azonban még ezután következett. Az Al – Duna sziklás, zátonyos, zuhatagos szakaszainak, valamint a Vaskapunak vízrajzi feltérképezése, majd a sziklás meder lerobbantása. Széchenyi István javaslatára őt nevezik ki e hatalmas munka irányítására is. A munkát 1833 – ban kezdik el kitűnő hazai mérnökgárdával, fegyelmezett, hozzáértő munkatársakkal. A tejesség igénye nélkül ezek a nevek: Kecse Ferenc, Wolfram József, Waisz József, Werter Károly, Todor Miklós. Hogy milyen embertelen, embert próbáló körülmények között végezték ezt a nagyfontosságú munkát, arról álljon itt egy idézet Kecse Ferenc magánleveléből:  ” … nagy részént őszi időt, egy falombokkal összve font kunyhóban töltvén el, a lég minden viszontagságának, egészségünk nem csekély veszélyeztetésével, s léterőnk érezhető fogyatkozásával ki valánk téve…Vaskapu zuhatagain legféltőbb kincsünkkel, életünkkel játszottunk…”

Ezekkel a munkákkal egyidőben mintegy “pihenésképpen” kezdték el Vásárhely Pál tervei alapján a Duna bal partján a hajóvontató út építését. Olyan sziklameredélyeken vágtak utat -( …ahol  egy zerge sem tudott volna elmenni!!”)  az akkori robbantási technikával, hogy mai szemmel nézve is csoda. Mindezekért a nem mindennapi munkákért megkapták az erkölcsi elismerést, csakhogy az anyagi elismeréssel, a fizetséggel már akkor is szűkmarkúan bántak. Majdnem hihetetlen de igaz, hogy Vásárhelyi családja is szükségben élt. Hiábavaló volt Széchenyi kérelmező levele, levelei. Idézet a királyi kancelláriához írt levélből: ” Ha Kegyelmes Ur  kérésemet átfutni méltóztatik, látni fogja, mi keveset kiván e férfiu, ki  eddig is már többet érdemel; de most dunai munkámban jobb kezem lévén rövid idő alatt még több érdemeket szerezhetend…” A nagy diplomáciai érzékkel is megáldott Széchenyi szót értett az orsovai pasával, a szerb fejedelemmel és a románokkal a dunai munkálatokkal kapcsolatban, de a kancellárián süket fülekre talált, kérését elutasították. Vásárhelyit azonban – az óriási fizikai megterhelés alatt testileg legyengülve és immár megalázva – fogva tartotta az ügy, amelyet felvállalt. A medermélyítést és a vontató út építését nagy nehézségek közepette 1837 -ben befejezték és ezzel Vásárhelyi dunai működése is megszűnt. Az országos építési igazgatóságra ” első hajózási mérnökké” nevezték ki, és ez a beosztás már a fővároshoz kötötte. Nyugalmasabb évek következtek. A család, a szellemi közeg amelybe visszatért feledtették vele a korábbi csalódásokat, aktív közreműködője a közéletnek. Erre az időszakra esik tudományos munkásságának kiteljesedése is, a felhalmozott gyakorlati és elméleti ismereteket közkinccsé teszi. Ezek közül néhány: A budapesti állóhíd tárgyában, Néhány figyelmeztető szó a Vaskapu ügyben, A  Berettyó vizének hajózhatóvá tételéről a Bega  vizének példájára, A sebesség fokozásáról folyóvizeknél. Ez utóbbi munkájában olyan törvényszerűségeket fedez fel, amelyeket előtte még senki sem. A magyar tudományos élet azonban még annyira zárt, hogy ez a felfedezés sem jut a külföld tudomására, így a dicsőség később más nemzet fiaira száll.  A Nemzeti Tudós Társaság ( Akadémia) elismeri tevékenységét, 1835 – ben levelező, 1838 – ban rendes taggá választják. És ismét eljött a nagy kihívás, a nagy kísértés! Széchenyi  régi álma megvalósításához hívja segítségül Vásárhelyit. Ez az álom nem más mint a Tisza – szabályozás. “… Nyilvános életemnek,  s minden politikai működésemnek alphája s legmélyebb talpköve soha nem volt egyéb és soha nem lesz más, mint azon nemzetiség kifejtésének és nemesbítésének minden tehetségem szerinti előmozdítása, mellynek körében világot látnom rendelt a Végzés. Hogy lehetett volna tehát uj  hatáskörömben bármilly előbbi gondolatom, mint a Tiszavölgy, melyben legtöbb és legeredetibb magyar lakik, s melly naprul napra inkább közelít a végpusztuláshoz …” vallotta Gr. Széchenyi István. Széchenyi a szervezéshez Vásárhelyi pedig a tervezéshez lát, lázas buzgalommal. A komplett Tisza – szabályozási tervet, amely minden adatot tartalmaz az időközben alakult Tiszavölgyi Társulat vitatja. Az érdekelt birtokosok sokallják  a költségeket s így a terv használhatóságát is kétségbe vonják. Ezt az önző vakságot Vásárhelyi már nem tudta elviselni, a vita hevében rosszul lett , 1846. április 8 – án a szíve megszűnt dobogni! Vajon rádöbbentek – e valamikor is a halálba kergetők, hogy ki járt közöttük?! (” … ki századokra szóló nagy művek alkotója volt, meghalt szegényen, itthagyva támasz nélkül rajongva szeretett nejét és gyermekeit, nem hagyva rájuk egyebet nevének fényénél, nagy alkotásai hideg emlékénél…” hangzott el születése századik évfordulóján.) A megrendült Széchenyi még jobban sürgette  – talán saját végzetét is sejtve – a munkálatok megkezdését. 1846. augusztus 27 – én ő maga végezte el a jelképes kapavágást a dobi Urkomi dombnál , itt épült meg az első gát Dob és Szederkény között.8 km hosszúságban. Egy évtized múlva aztán rádöbbentek, hogy Vásárhely Pál terve kikezdhetetlenül jó. Csakhogy akkor már Vásárhelyi régen halott, Széchenyi pedig élőhalottként a döblingi intézet lakója. A két “legnagyobb” magyar úgy látott munkához,  – ahogyan a diófát ültető öregember  – hogy  tudta egy emberöltő nem elegendő a munka befejezéséhez. Tudták, nem fogják látni munkájuk “gyümölcsét”!  Ez a gyümölcs pedig szépre, jóra sikeredett, olyanra amilyenről álmodtak. A kortársak második honfoglalást emlegettek  (kb. 3 millió kataszteri hold került vissza  mezőgazdasági művelésbe) a legnagyobb magyart és a legnagyobb magyar vízépítőmérnököt pedig új honfoglalóknak! Jó sorsom és szerencsém úgy fordult, hogy a névfelvétel kapcsán kalandozhattam a régmúltban s e múltidézés döbbentett rá arra, hogy az általam eddig alig ismert Vásárhelyi Pál tulajdonképpen eszményeim megtestesítője. – A tiszaszederkényi Általános Művelődési Központ november 23 – tól, Vásárhelyi Pál Általános Művelődési Központ lesz.   Viseljük méltósággal, féltő szeretettel ezt a nevet, mert mi Tisza – menti emberek nem kevesebbet köszönhetünk neki, mint nyugodt álmunkat és a megzabolázott, megszelídült örök TISZÁT.

Locsi – fecsi kiadvány.   Tiszaszederkény, 1992. november.

Éles Mihály

Elhangzott a névadó ünnepségen 1992 november  20 – án.

Megtisztelő feladatom, hogy röviden szóljak Vásárhelyi Pál életútjáról, a kétszázadik születésnapján. Azzal a reménnyel állok itt, hogy az önökben és bennetek élő Vásárhelyi képet, néhány színnel gazdagíthatom, s ezzel jó szolgalatot tehetek Vásárhelyi Pál emlékének.

A századik születésnap megünnepléséről életrajzírója Gonda Béla könyvéből a következőket tudjuk meg:

” Az emlékünnepet március 26-án tartották meg. A meghívottak közül részt vettek az ünnepélyen, az ünnepelt leányai: Vásárhelyi Amália és Berta ( özv. Hódy Lajosné) ez utóbbi leányával és Vásárhelyi másik unokája özv. Wagner Lászlóné Stuller Ilona;a Magyar Tudományos Akadémia részéről Szily Kálmán főtitkár, a Tiszavölgyi Társulat központi bizottsága részéről gróf Andrássy Aladár és dr. Darányi Ignác titkár : képviselve voltak továbbá ; Szepesolaszi város a polgármesterrel, a műegyetem tanári kara és ifjúsága, a Vaskapu- szabályozás művezetősége és vállalata „

Eljátszadozhatnánk a gondolattal, hogy vajon milyen üzenetet küldhetnénk a kétszázadik születésnapról majdan a háromszázadik születésnapra emlékezőknek. .Azt mindenképpen megüzenhetjük, hogy ez egy szerény mértéktartó nem országos megemlékezés. Sajnos nincsenek jelen Vásárhelyi Pál leszármazottai, s mar rég megszűnt a Tiszavölgyi Társulat, a Vaskapu-szabályozás művezetősége. Azt is üzenhetjük, hogy idegen szívű emberek rég kirajzolták Magyarorszegból Vásárhelyi Pál szülővárosát, szülőházzal, emléktáblával és emlékeivel együtt. De térjünk vissza a jelenbe a jelenlevőkhöz és induljunk el a kétszáz év előtti szülővárosból és álljunk meg e rövid, de tartalmas életpálya főbb állomásain. 1795. március 25-én született. Az algimnáziumot már Miskolcon végezte el, Eperjesen pedig filozófiát tanul. 1814-ben, életrajzíróját idézve:

” „.az akkoriban nem éppen kecsegtető mérnöki pályára szánta magát.” A pesti egyetem mérnöki tanfolyamát kiváló eredménnyel végzi el.

Különös rendezése ez a sorsnak, Vásárhelyi elhatározza, hogy vízépítő mérnök lesz s talán ugyanekkor határozza el a hatalom is, hogy Magyarország összes folyóját szabályozni kell. A munka tehát temérdek, s nagy szükség mutatkozik a jól felkészült, gondolkodó, gyakorlatias szakemberekre.

Vásárhelyit 1829-ben megbízzák a felső és középső Duna szakasz vízrajzi felvételeinek az irányításával, és Vásárhelyi bizonyítja rátermettségét. Gonda Bélát idézzük ismét :

“… az akkori országos építési főigazgató, Rauchmüller von Ehrenstein hivatalos jelentésében nem győzi eléggé dicsérni Vásárhelyinek e dunai fölvételek kitűnő szervezése, céltudatos munkabeosztása, pontos és az addigiakkal szemben szinte

hihetetlenül gyors végrehajtása körül tanúsított nagy; elmeéleti és gyakorlati képességeit, helyes felfogását, páratlan szorgalmát, lankadatlan tevékenységét, kiváló vezető és szervező képességét. Magáról a dunai térképről pedig úgy nyilatkozik, hogy az a feldolgozott adatok teljessége, megbízhatósága, világossága és az egésznek nagy terjedelme tekintetében bátran nevezhető a világ első folyami térképének. “

1833 – ban kinevezték az al-dunai munkálatok műszaki vezetőjévé és így

Széchenyi közvetlen munkatársa lett. Itt még keményebb munka várt rá emberpróbáló, embertelen körülmények között. Elkészítette a Vaskapu-

szabályozás és a hajóvontató út tervét. Eközben családja, felesége és gyermekei szükségben élnek. Bár Széchenyi mindent megtett, hogy anyagi gondjain segítsen,  eredménytelen volt a kísérlet. Érdemes beletekinteni a kancellárhoz, Reviczkv Ádárnhoz írt levelébe

” Ha kegyelmes úr kérésemet átfutni méltóztatik, látni fogja, mi keveset kíván az a férfiú ki eddig is már többet érdemel.” József Nádorhoz pedig így ír :

” Kellemetlenül érint és valóban nehezemre esik, hogy Vásárhelyi ügye az udvari kancelláriánál – mint értesülök – kedvezőtlen fordulatot vett. Fenség ! Nekem az alvidéken való működésemben hol a katonai hatóságok, a harmincadhivatal, az egészségügyi hatóság, a bányahivatalok, törökök, oroszok, a természet, sőt maga az Isten is nagy akadályokat támasztott – sok nehézséggel kell megküzdenem. Hogy lehetek azonban mindezeknek ura, ha minden technikai műnek az intézője máról holnapra nem néz semmi biztos existenciának elé. Én magam nem vagyok képes ennek a munkának minden ágába buzgalmat, életet, örömet önteni. S ha az intéző a saját és övéinek jövőjét kétségesnek látja, ugyan jó Isten, akkor fenséged semmi különös, kedvező eredményt ne várjon.”

E drámai hangulatú levél is hatástalan maradt. Más már csomagolt volna és jövedelmezőbb állás után néz, Vásárhelyi azonban marad és tovább dolgozik. Fogva tartja az “ügy”. Még ilyen körülmények között is volt lelkiereje, hogy a napi nehéz munka után tudományos dolgozatokat írjon. Így lett 1835-ben az Akadémia

levelező, majd 1838-ban rendes tagja. 1838-ban befejeződött az al-dunai küldetésük. Ezután néhány nyugalmasabb éve következett. Széchenyi felkéri a hídkörüli munkák felügyeletére, ellenőrzésere. “A budapesti állóhíd tárgyában ” írt tanulmányában vitába száll a híd ellenzőivel. Világos, tiszta, észérvekkel felel az ál-vitázóknak. Vitastílusa mindvégig olyan mint maga az ember, tisztességes, nyílt és nem fölényeskedő. Széchenyi másik nagy álma, a Tisza-szabalyozás is megvalósulni látszik. Mi sem természetesebb, hogy ismét Vásárhelyit kéri fel a műszaki vezetésre. Elkészíti a Tisza-szabályozás tervet, melynek a lényege, hogy a kanyarulatok átvágásával rövidíti a víz útját. Tiszaújlak és Füred közötti szakaszra készült el a végleges terv. Aprólékosan kidolgozott terv, de a megrendelő túl költségesnek találja, és vitatja a terv helyességét. Előleges javaslatából – melyet a Nádorhoz terjesztett fel – idézek egy részletet:

” A Bodrogh és Sajó beszakadása közt a Tisza alacsonyabb partjai, számos kitörésein a vízár jobbról a Takta közét, balról pedig Szabolcsban Dob, Bűd, Szentmihály, Polgár helységek és Nánás, Böszörmény, Újváros, Debrecen, Hajdúvárosok, a Kunság, stb. szép és termékeny határainak nagyobb részét vagy állandóul vagy éppen az évnek tenyésző szakában vízzel borítja. Különösen megemlítendők itt azon fokok és kitörések, melyek a Tisza nagyobb árjait a most érintett határokra vezetik úm. a Dobi, Lúci, Kesznyéteni és Szederkényi határokban létezők, a vizet legelébb is a kesznyéteni határon Pap tavának nevezett vízfogóba utalják, innen in, indics, végre királynevet nyert eren a horgoló tóba, ebbő1 tovább a veres nádba öntik : van még egy másik útja is a szóban levő vízárnak, mely Ároktő és Csege közt Selypes nevű eren folyik ki, a Szentmargitai. pusztán. két ágra oszolván s a bal Selypes nevét tovább is megtartván a fennevezett Pap tavába húzódik, a jobb ág pedig Folyásér név alatt a vizet Polgár határán Bágy nevű tóba vezeti ; honnan a veres nádból a Horti-pusztán egy rendesebb medrű s a Hortobágy név alatt ismeretes folyóvá alakul. “

Vásárhelyi hiába vitázott, érvelt igaza mellett egészen a szívinfarktusig, nem értették meg szándékát. Talán korán érkezett, s jutalma így lett a korai halál. 1846

április 8-an délelőtt kapott infarktus este 11 órakor végzett vele!

Éles Mihály

Tegnap (!) volt karácsony és már itt a következő,
mint gyors szárnyú angyal úgy elrepül  az idő.
S, hogy az idő gyors múlása ne legyen félelmes,
ebben segít nekünk a kedves, bájos négyes.
Sűrű a programunk, egyiket követi a másik,
meg se állva karácsonytól a következő mikulásig.
Reggelente torna, havonta meg menta
s ha olykor felturbóz egy kevéske ” gyenta ”
nem hiánycikk nálunk humor, jókedv, nóta!
Megtesznek értünk mindent, ámbár az talán túlzás,
hogy átvállalnak műtétet is: ha az nem foghúzás!
No de most már befejezem nem mondhatok többet,
hogy jövőre is maradjon néhány magvas ötlet.

Kedves négyes: Magdika, Piroska, Gabica, Katica
most elétek állok és
Istentől áldott, boldog Karácsonyt kívánok.

2010. december. Éles Mihály

– A hetvenes évek közepén, egy író-olvasó találkozón, Végh Antal pályakezdéséről szólva elmondta, hogy kik s hogyan álltak mellé és követték nyomon szárnypróbálgatásait. Elsők között említette Szabó Pált és Veres Pétert. A kérdésre, hogy vajon elégedett lenne – e, Szabó Pál ha élne és elégedett – e saját írói teljesítményével – Végh Antal?  Végh Antal , Bethlen Gábor Báthory Gábor fejedelemhez intézett szavaival válaszolt: ” A fejedelemnek, nagyságos uram, nem lehet olyan álmot álmodni, amilyet akar: csak amit lehet…” Az idézet Móricz Zsigmond Erdély című trilógiájából, pontosabban a Tündérkert – ből való. Miért is említem együtt, egy kontextusban ezeket az írókat? Elsősorban tehetségük és írói teljesítményük okán, másodsorban pedig egyazon gyökerűek; mindegyikük a mélyen szegény, de tisztességes paraszti világból jött és ezt  a világot valósághűen emelte irodalmi, sőt  – kimondom – világirodalmi szintre. Ez az a világ, amelyben -” …közös pitvar, nyirkos földjére/ négy család köpte tüdejét.” (…) S tovább idézve Váci Mihályt ” … itt egy krajcár mindig hiányzik/ mely örök gyaloglásra hív.” Ez utóbbi két verssor természetesen Móricz Zsigmondra utal.Én pedig Móricz Zsigmond Erdély című regényét ajánlom szívesen olvasásra vagy  újraolvasásra. Az Erdély egy hatalmas regényfolyam, tulajdonképpen három regény –  Tündérkert, A Nagy Fejedelem és a Nap Árnyéka. A három részre vágott ország, amely a töröktől, némettől és testvérharcoktól dúlva, kivérezve várja sorsa jobbra fordulását. S jön a fejedelem, a  ” Nagy Fejedelem ” ,Bethlen Gábor okosságával, jó arányérzékkel, és persze politikai alkukötésekkel, ravaszkodással megteremti a békét, Erdély békéjét. Vallásszabadságot hirdet, virágzó gazdaságot és nemzeti kultúrát teremt. Mindezt Móricz varázslatos nyelvi fordulatai, utolérhetetlen lélek és jellemábrázolásai teszik maradandó élménnyé.

Megjelent a Tiszaújvárosi Krónika irodalmi rovatában, 2012-ben.

Éles Mihály

Emlékeznek még?!… Ugye emlékeznek arra, hogy Miskolcon, felnőtt emberek ,,tüntettek”- kiabáltak önfeledten  Bokros Lajos megszorító csomagja mellett .  – ,,I love you, Lajos” feliratú trikókban feszítettek. Szeretlek, Lajos – nevetgéltek, mosolyogtak ránk a képernyőről, tekintetükben biztatás: szorítsd a nyakunkat, szorítsd csak, Lajos! Hát ilyen az ember  –  ezt tudomásul kell vennünk, bár nem természetes – de vannak közöttünk szenvedni szerető emberek s vagyunk, akik ettől szenvedünk. Nos, mindezt azért emlegetem fel, mert annyi év után most ismét csomagot hoz a ,,postás” – minden eddiginél súlyosabb csomagot. Örömködhetnek majd megint, magukra húzhatják újra mezt, mert az elkészült és a még készülő csomag kiagyalói között ott található Bokros Lajos neve is. Ezekkel a csomagokkal üzenik nekünk, hogy aki szeret szenvedni, az szenvedhet kedvére ájulásig, aki meg nem szeret szenvedni, az kiszenvedhet! A csomag tartalmazza a 30 százalékos gázáremelést, a 10-14 százalékos villamos energia-áremelést, adóemeléseket, új adónemek kivetését és még sok minden mást.
Az agyonszeretgetett nyugdíjasok megkülönböztetett figyelmet kapnak, mert nekik az önkormányzati választások után pótcsomaggal kedveskednek majd. E kiegészítő pótcsomag – feltehetően tartalmazni fogja a vizit-, és receptdíjat, a kedvezményes és ingyenes utazási lehetőségek korlátozását, és a tizenharmadik havi nyugdíj ,,megreformálását”, és így tovább. Elképesztő(!), ha belegondolunk, hogy nem is olyan régen – a választások előtt – a csomag összeállítói még azzal házaltak, hogy igazságos Magyarországot akarnak. Ennek érdekében elveszik a gazdagoktól és a szegényeknek adják a javakat – akár Robin Hood a sherwoodi erdőkben –, teszem hozzá én. Hirdették továbbá, hogy Magyarországon soha nem látott jólét van, dübörög a gazdaság, a Lajtán túliakat pedig eszi a sárga-irigység a mi nagy jólétünket látva.

Aki ennek az ellenkezőjét állította, az rövid úton megkapta a sarkon áldozatra váró útonálló, olcsó hazudozó, rémhírterjesztő bélyegét. Ám a hangzatos szavakból ,,felépített” gazdaságot úgy előadni, úgy eladni, mintha az valóságos volna – nos ezt a metódust a világ más tájain – szélhámosságnak szokás nevezni.
De hát a hivatásos nagyotmondókat is elérte a nemezis, számukra is elkövetkezett az igazság pillanata. ,,Nagy a baj” – jelentette be az aktuális miniszterelnök. Nagy a baj, nem lesz osztogatás csak fosztogatás, mert a magyar gazdasági csoda, ez a virtuális ,,Pannon Puma”, ez a nagy lufi, lufisorsra jutott. Nem durrant, csak leeresztett, kifújt, megdöglött … –  De a rossz hírtől senki nem dőlt ,,kardjába” – megy minden tovább…
Ott tartunk, hogy ,,Patyomkin” – Magyarországon talán már csak a megszorítás valódi, minden más talmi! (Ja, meg még valódi az is, hogy a Hajdú-Bét kárvallottjai földönfutóvá, hajléktalanná válhatnak, mert a bankok elárverezik fejük felől a maradék szegénységüket is.)
De hát hogy is van ez?! – Nem volt sáskajárás, elkerült bennünket az El Nino, a cunami, elkerültek a szép nevű hurrikánok, nem volt világháború, sem világgazdasági válság! Elmaradt a huszonhárommillió romániai munkavállaló, s a határon túli magyarokat is sikerült ,,megmenteni” a magyar egészségügytől 2004. december 5-én.
Mi lehet akkor mégis a baj, hisz körülöttünk szárnyalnak, ha nem is magasan – a velünk együtt társult országok (?), Magyarország pedig elsőből – utolsó, csődország lett!
Lehet ennek a sarcnak, ennek a kíméletlen kizsákmányolásnak észérvű magyarázata? Természetesen magyarázat vagy még inkább kimagyarázás, mellébeszélés van több is a kelleténél. A valódi okokat majd talán titkosítják, ahogy szokás – legalább 99 évre, mi meg találgathatunk.
Lehet ez, lehetséges az, minden elképzelhető, még az is, hogy valahol valakik egyszerűen így döntöttek (!) – az előző és a jelenlegi kormánnyal sújtott – Magyarország sorsáról!
Éles Mihály

Megjelent a Tiszaújvárosi Krónika 2006. 09. 08. számában.

Éles Mihály

Testvérbátyám  utolsó szavai,  2006. április 26-án , 21 óra tízperckor.

“Édesanyám, édesanyám! Jaj Istenem, Istenem  –  ki fönt vár! Nagyon fáj! Milyen nap van ma? Húzzatok fel, húzzatok ki! Fogjátok a kezem, ketten vagytok, fogjátok mind a két kezem!”