E dolgozat szerzője nem irodalmár, még kevésbé történész, csupán nagy tisztelője annak a kornak, amely megszülte gróf Széchenyi Istvánt és Vásárhelyi Pált.
-“Meghalt Mátyás király oda lett az igazság.” És oda lett az önálló államiság hosszú évszázadokra!
Mohács után bekövetkezett az igazi romlás, az erkölcsi és gazdasági züllés. A magyar urak szerzési vágya, kapzsisága határtalan, nem válogatnak az eszközökben sem, egymás torkának esve dúlták a szerencsétlen hont. Egymással már nem bírva az egyik tábor a Habsburgokhoz, a másik tábor a török portához szaladt segítségért.
Cserében a segítségért, ellentételként: a török százötven évig az osztrák csekély négyszáz évig vendégeskedett
szomorú hazánkban, mérhetetlen nyomorúságot idézve elő, a gyarmattá tett országban.
S ha századokon át akadtak is olyanok, akik ez ellen tenni merészeltek – nem egyszer éppen a szálláscsinálók ivadékai – megkapták a kegyetlen, csattanós választ: száműzetés, hosszú várfogság, vagy a fűrészporos kosárba hulló fejek formájában!
Frangepán, Nádasdy, Zrínyi Péter lefejezése. Thököly, II. Rákóczi Ferenc száműzetése majd a jakobinusok kegyetlen lemészárlása mutatja a gyarmattartók soha nem szűnő, hidegvérű gyilkos indulatát!
Talán éppen a jakobinusok tragédiája döbbentette rá a cselekedni akaró magyarokat, hogy a szörnyet nem szabad több magyar vérrel táplálni, nem szabad több hiábavaló véráldozatot hozni. A zsarnokot más módon kellene engedékenységre bírni. Mégpedig kitartó türelemmel, reformokkal!
Mit is kellett itt a gyarmati Magyarországon megreformálni?! – Úgyszólván mindent!
A gazdaság – és itt csak a mezőgazdaságot lehet felhozni – végtelenül elmaradott állapotban volt, mai szóhasználattal élve úgynevezett infrastruktúra nem volt. Utak és a vízi utak hiányoztak! De legrosszabb helyzetben mégis a magyar nyelv volt. A magyar nyelv, mely csak a kunyhókban és vályogviskókban, vagy ahogy Széchenyi írja ” a szalmatető alatt ” élők anyanyelve volt.
A kastélyokban német nyelven diskuráltak, Pesten és Budán a német mellett elvétve hallani magyar szót.
Keserűen jegyzi meg Széchenyi a Hitelben : “…némely idegen ritkán hallván magyar szót, még főbb városunkban is azt kérdi ugyan hol van Magyarország? ”
Bizony hol van Magyarország, amikor a közhivatalok nyelve a latin, s éppen azon fáradoznak, hogy azt is a némettel váltsák fel, mondván, hogy a latin nyelv holt nyelv!
A magyar nyelvnek ebben a helyzetében, holtában jelent meg a herderi (J. G. Herderi 1744-1803) jövendölés mely szerint “…. A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a törzsnek (a finn-ugornak ), mely a hódítók közé bejutott. Most aztán szlávok, németek, vallachok és más népek között az ország lakosságának kisebbik részét alkotják és évszázadok múltán tán már nyelvükkel is alig találkozunk.” – Ez a jövendölés időben és térben karnyújtásnyira volt azoktól a magyaroktól, akik ettől függetlenül is a magyar nyelv felébresztésén fáradoznak és bizony sokkoló hatással lehetett rájuk. Csokonai Vitéz Mihály gr. Széchenyi Ferenchez írt levelében még Herdert is fölülmúlta amikor még száz évet sem adott nyelvünknek. “… ha. ügyefogyott nyelvünket (…) ennyire vesztiben hagyjuk : nem vetek neki száz esztendőt, hogy ennek a sokféle nemzetnek zavarékjában olyatén sorsra fog jutni, mint ezelőtt nem sokkal a burkusok ( poroszok ) ősi nyelvek…” A veszély tehát – a magyar nyelv elsorvadásának veszélye – igen nagy, de mint ahogy ilyenkor lenni szokott a hatás ellenhatást szül. Néhányan megmozdultak a kastélyok világában is, voltak akiknek fontos volt a nyelv ügye, még akkor is, ha ők maguk nem tudtak tökéletesen magyarul.
Gr. Festetich György alezredes vállalva a függelemsértés vádját, folyamodványt nyújtott be az országgyűlésnek, hogy a magyar ezredek nyelve magyar legyen. Gr. Széchényi Ferenc hatalmas könyvtárat adományoz a köznek, Vay Miklós báró és még többek bőkezű mecénásai az irodalmi próbálkozásoknak. Megindulhatott tehát az irodalom szervezése. Újságok, irodalmi folyóiratok jelentek meg magyar nyelven. És akik megtöltötték tartalommal ezeket a lapokat : Bessenyei György, Orczy Lőrinc, Baróti Szabó Dávid, Virág Benedek, Gvadányi József, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc és a névsort lehetne folytatni.
Ők voltak azok, akik megalapozták, előkészítették a terepet a reformkori irodalom szárnyalásához.
A cselekvő reformkor tulajdonképpen Gr. Széchenyi István fellépésével kezdődött, amikor is összes jószágainak egyéves jövedelmét ajánlotta fel a magyar nyelv ápolására létrehozandó Tudós Társaság támogatására.
Erről az aktusról 1849 márciusában így ír gr. Széchenyi “… 24 magyar szót szóltam rosszul és bután, de mint ellenzéki a főrendi táblán, és felajánlottam 60 000 pengő forintot, magam se tudván pontosan mire…” Ugyanitt írja, hogy szeszélyből egy szépasszony kegyének elnyerésére és nem hazafias buzgalomból – tette meg ezt a lépést!
Bár a megajánláskor még törve beszélte a magyart, pár év múlva ezt írja “… a nyelv (…) kimondhatatlanul drága kincs, mert magában rejti a nemzeti fennmaradásnak zálogát,” Hihetjük-e, hogy aki ilyen gondolatokkal birkózik, ilyen gondolatokat hordoz magában, az merő szeszélyből cselekszik?! Higgyük inkább azt, hogy a felelősség iszonyatos terhe alatt összeroppant, magával meghasonlott, zaklatott lélek vergődése diktálta ezeket a szavakat, mikor már minden elveszni látszott . Gondoljunk bele, vajon szeszélyből végig lehet csinálni mindazt amit Ő elkezdett?!
Kudarcokkal elegyes, sokszor reménytelen vállalkozásait megszállottként – a gyertyát két végéről égetve – vitte hajtotta, csak előre, csak előre! Szervezett, agitált, naponként változtatva helyét. Szinte állandóan úton volt, miközben kapta a pofonokat, többet is mint elismerést. Csinálná ezt szeszélyből valaki?
Naplóbejegyzés 1832-ből: ” Szorgalmasan dolgozom – s önérzetesen…. ha lenyírják a szárnyamat – járok majd a lábamon – ha azt is levágják, a kezemen járok : ha azt is kitépik hason csúszok ! ” Lehet valaki ennyire elszánt, merő szeszélyből ?!
Felsorolni nehéz lenne mindazt, amit elkezdett, de néhányat feltétlenül meg kell említeni. A Szederegylet és nemzeti panteon – az Ő elnevezésében -üdvlelde – között – megemlíthető kezdeményezései:
Kaszinó, Vívó Intézet, Gőzmalom, Gőzhajózás, selyemhernyótenyésztés, lótenyésztés, lóversenyzés honosítása, színház, Duna-híd, Tisza-szabályozás stb.
Közben írja könyveit, s gazdaggá akarja tenni a népét, vállalkozásaival, újításaival. Meggyőzően vallja, hogy csak gazdag nép tud tartósan politikai jogokat megtartani. A Hitelt “Honunk szebb lelkű asszonyainak ” ajánlja : ” A hitelrűl szólok, s ami belőle foly ; a becsületről, az adott szó szentségéről, a cselekedetek egyenességéről.” Ezek voltak Széchenyi vezérszavai, ezektől sohasem tágított.
Fáradhatatlanul dolgozott miközben ilyeneket írt naplójába : ” 38 éves lettem. Elpuskáztam az életemet. “( …) Magyarország elnyomva az én hangom elenyészik… Nehezemre esik élni. – Elvágyódom innét …. Magyarországért tett erőfeszítéseim úgy tűnnek fel előttem mint a hiúság és a hetvenkedés megannyi példája…”‘
Ez utóbbi bejegyzés útban Anglia felé történik ahova híd- és vasútnézőbe megy. Aztán hirtelen kiderül az ég s kedélye máris sugárzik.
“1833. júl. 1. Minden készen . Csudálatosan sok tennivalót végeztem el.
Július 4. Rossz egészség… de csupa lelkesedés.” –
De ismét elsötétült a világ ! 1848 szept. Érzi a katasztrófa közeledtét, idegei felmondják
a szolgálatot, Döblingbe szállították amelyet soha többé nem hagy el. Így már nem
sétálhatott át az elkészült Lánc-hídon…. nem láthatta meg a Tudományos Akadémia végleges épületét. A Tisza-szabályozás első kapavágását elvégezte ugyan, de a megépült gátszakaszt Dob és Szederkény között már nem láthatta !
Mikszáth Kálmán Jókairól szóló könyvében írja : ” A szabadságharc előtti két évtizedben támadtak az óriások . A gondviselés tudta, hogy melyik országba tegye őket, hol lesz rájuk legnagyobb szükség. Ekkor támadt gr. Széchenyi István, a legnagyobb magyar, Deák Ferenc a legbölcsebb magyar, Kossuth Lajos a világ legnagyobb szónoka, Arany János a legnagyobb epikus költő, Petőfi Sándor a legnagyobb lírikus költő és Jókai Mór a legédesebb elbeszélő. Ezek az emberek egyszerre éltek s találkoztak, egymással. És velök egyszerre élt és írt Vörösmarty Mihály is. Valóság, ez nem mese.”
Mint ahogy az sem mese, hogy a fent említettekkel egy időben élt és alkotott nagy dolgokat Vásárhelyi Pál is, “legnagyobb magyar vízépítő mérnök”. Róla nem szólnak legendák, a szépirodalom is mostohán bánt vele. A szakma azonban ismeri és nagyra tartja őt ! Ki is volt, honnan jött Vásárhelyi Pál?
– “Vásárhelyi Pál abból az ősi székely eredetű családból illetőleg abból a törzsből származik, melynek elődei a tatárok dúlásakor, ezeknek kiverésével, több ezer magyar
fogoly megszabadításával és 50 lónak a király részére átadásával érdemeket szerezvén, 1289-ben IV László királytól Aranyosszéket kapták. (…) Az a törzs idővel különböző nevű családokra oszlott, s ezek egyike volt az ősi fészkéről Kézdi-Vásárhelyről nevezett, Kézdi-Vásárhelyi család is melynek utóbb egyik ága Magyarországra szakadt.” – írja Gonda Béla, Vásárhelyi Pál életrajzírója.
A most már “Kézdi” nélküli Vásárhelyi család Szatmár megyében telepedett le, majd 1786-ban Vásárhelyi Pál édesapja Vásárhelyi Mátyás kántortanító Szepesolasziba
költözött és itt élt a család 18 esztendőn át. Itt született Pál is 1795 március 25 vagy 26-
án. Kilenc éves volt, amikor innen Miskolcra költöztek. Itt járt gimnáziumba, Eperjesen pedig filozófiát tanult. Milyen volt gyermeknek – komoly felnőttes vagy izgő-
mozgó rosszcsont – nem tudjuk. A végeredmény szempontjából mellékes is. Bizonyos, hogy tisztességes, erkölcsös nevelést kapott a családban. E nevelés és a veleszületett hajlam tette őt oly eredendően tiszta jellemmé – az elsők között is elsővé abban a korban, amelyben nem voltak híján a nagy jellemű embereknek.
Álljon itt Losonczi József Borsod Vármegye mérnökének jellemzése a fiatal Vásárhelyiről ” …. két Esztendő folyta alatt, hogy magát az Indsinőri foglalatosságokra nézve pontossan és szorgalmatossan, erköltsére nézve pedig emberséges emberhez illő módon viselte légyen, bizonyítom.” A pesti egyetemen minden tantárgyból kitűnő minősítést kapott. S felkészült ifjúként lépett ki gyakorlati világba, ahol zavarba ejtően sok munka várta. 1821-ben feleségül vette a Jász-Kun-Szolnok megyei főorvos leányát Szentmiklósy Sebők Máriát.
Négy leányuk született és így a Vásárhelyi név továbbvitele, öröklése megállt, de az már bizonyos, hogy a név fennmarad, amíg magyarok magyarul beszélnek kis hazánkban ! Felvetődhet a kérdés vajon mi lett volna Vásárhelyi Pálból gr. Széchenyi István nélkül? A kérdés helyénvaló, azonban nem lehet egyértelmű választ adni rá. Minden bizonnyal kitűnő vízépítő mérnök és kiváló tudós lett volna, s talán az élete is hosszabbra. nyúlt volna. Hogy mi nem lehetett volna, arra már határozottabb választ adhatunk.
Nem lett volna tagja az Akadémiának, nem bábáskodhatott volna a Duna-híd körül, nem épült volna meg a hajóvontató út a Duna bal partján. A Duna szabályzás is késett volna, csakúgy mint a Tisza-szabályzás.
Találkozásuk törvényszerű, mondhatnánk sorsszerű e történelmi pillanatban, a “gondviselés ” akarta így !
– Előrelátás, szervezőkészség, diplomáciai érzék, szívós kitartó munkabírás, keménység Széchenyinél. A szakma fölényes ismerete, szerénység, határozott cselekvőképesség, nagy munkabírás, jó szervezőkészség Vásárhelyinél. Ideális kettős. Nincs írásos feljegyzés arról, hogy valaha is összekülönböztek volna.
1833. július közepén Pancsován találkoztak, kerültek munkakapcsolatba egymással. Széchenyi mint királyi biztos az al-Duna és Vaskapu szabályzás felelőse, Vásárhelyi
pedig ugyanezen helyek térképezését és vízrajzi felvételeket végző mérnök- és munkacsapat vezetője, maga mögött tudva már a felső és középső Duna-szakasz ilyen irányú munkálatait.
A munka tehát megkezdődhet. Cél a Duna hajózhatóvá tétele, a meder megtisztítása a sziklazátonyoktól. A ma embere elcsodálkozik azon a teljesítményen, amelyet a
korabeli technikával olyan tökéletes minőségben produkáltak. A víz alatti sziklarobbantás és a sziklatömböktől a meder megtisztítása ma sem sorolható a könnyű munkák közé.
Tették a dolgukat, miközben dacolniuk kellett az időjárás szeszélyeivel, no meg az emberi természet szeszélyeivel is, merthogy az orsovai pasa többször kilátásba helyezte: lövetni fog a szorgoskodókra!
Csak a vakszerencsének, valamint Széchenyi diplomáciai érzékének – és ne szépítsük a dolgot – néhány ajándékcsomagnak köszönhető, hogy nem következett be a tragédia. A Vaskapu szabályozási tervét elkészítette, de a kivitelezésre már nem kerülhetett sor, az udvar nem volt hajlandó további pénzáldozatra. ; így a Vaskapu szabályozás Vásárhelyi-torzó maradt. A hajóvontató utat azonban sikerült a tervezettnek megfelelő hosszúságban és minőségben befejezniük. Ezzel Vásárhelyi küldetése véget ért e tájon.
Békésebb korszak következett az életében .Kinevezték az országos építési igazgatóságra első hajózási mérnökké. Hosszú – hosszú sátoros évek után, valódi kőházban, valódi tető alatt élhet családjával. Életrajzírója szerint aktív részese a főváros kulturális életének. Komoly tudományos írásai jelennek meg az ” Atheneum” című folyóiratban ( 1838 ) Ilyen ” A budapesti állóhíd tárgyában ” is, melyben védelmezi a híd eszméjét. A híd létrejöttét legalább annyian ellenezték, mint ahányan akarták. A hídellenzők nem igen válogattak az eszközökben, féligazságokat, hazugságokat dobtak be a köztudatba, hogy a zűrzavar minél nagyobb legyen. Mindenféle fondorlatra hajlamos ellenfeleket Vásárhelyi szelíden, így szólítja meg: “… kívánatos volna, ha e fontos és országos tárgy iránt minél több műértő tiszta szándékkal felszólamlanék, mi által, ha nézeteink különbözni fognának is, az ügy minden esetre csak nyerne.” Kristálytiszta érveléssel és nem fölényeskedve sorra cáfolja meg a hídellenzők érveit, s mi már tudjuk, hogy neki volt igaza. Irodalmi munkásságát illetően is igen termékeny esztendők voltak ezek.
Ugyancsak 1838-ban jelent meg “Néhány figyelmeztető szó a Vaskapu-i ügyben.” Közben arra is jut ideje, hogy az Akadémia felkérésére, bírálatokat készítsen az oda benyújtott értekezésekről. Széchenyi is felkéri a híd körüli munkák ellenőrzésére.
1840-ben tartja meg a Tudós Társaságban rendes tagsági székfoglaló értekezését, melynek címe ” A Berettyó vizének hajózhatóvá tételére a Bege vizének példájára. ” Az értekezés első soraiban írja : – ” A folyók a természet első ajándékai közé tartoznak az emberekre nézve. Alig van tárgy, több áldást nyújtó, mint az országokon keresztül vonuló folyamok. ”
– Majd később : ” a közlekedés, a kereskedés fő utai (…) a föld termékenységére nagy befolyást gyakorolnak a belőlök majd kigőzölgés, majd kivezetés által kapott nedveken által.”
Igen ám, csakhogy a magyarországi folyók még mindig a teremtés pillanatában, a teremtés paradicsomi állapotában vannak.
S ebben az állapotában az “áldást nyújtó” tevékenységet így festi le Vásárhelyi : “… a telkek a sok áradás által majd használhatatlanná téve mocsár s ingoványok, a levegőt dögössé tevők, néptelenedést és szegénységet okozók…”
Ebből az állapotból kellene sürgetően előbbre lépni. A lépések nagyságát és gyorsaságát azonban nem Vásárhelyi diktálja.
Az ország összes folyóinak szabályozása, hajózhatóvá tétele már az országgyűlés határozatait követően a kormány anyagi támogatásától és az érintett földek birtokosainak
áldozatvállalásától függ. A legelhanyagoltabb állapotban a Tisza völgye van.
Megkezdődhetett az iszapbirkózás. Széchenyi mint a helytartótanács közlekedésügyi osztályának főnöke, elkezdi a Tiszavölgyre kiterjedő országos agitációját, bevonva az
érdekelt kis- és nagybirtokosokat. Sorra alakulnak a társulások. Vásárhelyivel a
Pannónia nevű gőzhajón felmennek egészen Bercelig, alaposan szemügyre véve a Tiszát. A Nádor, a Tisza-szabályozás műszaki vezetésével bízza meg Vásárhelyit. Ő pedig
elkészíti a Tisza-szabályozásáról előleges javaslatát, “mely a Tisza áradásának minél előbbi gátlása tekintetéből tétetett.” A Tisza bitorolja a legnagyobb területet kiöntéseivel , Vásárhelyi számítása szerint nem kevesebb, mint másfél millió hold jó minőségű földnek, mely “..egy nagy vármegyének terével ér fel” .
– “… a Tisza alacsonyabb pontjai számos kitörésein a vízár jobbról a Takta körét, balról pedig Szabolcsban Dob, Bűd, Szt. – Mihály, Polgár helységek és Nánás, Böszörmény, Újváros, Debrecen, Hajdúvárosok, a Kúnság stb. szép termékeny határainak nagyobb részét vagy állandóul vagy épen az évnek tenyésző szakaszában vízzel borítja.” A Tisza kiegyenesítésére 114 átvágást javasol, mely által gyorsulna a víz folyása, megfelelő töltéssel pedig a nagy víz is kordában tartható.
A számított költség tetemes, mint ahogy az elvégzendő munka is az.
Az érintettek a magas költség miatt még a terv helyességét is megkérdőjelezték, s véleményezésre az olasz Paleocapát (aki a Pó folyónál szerzett ilyen irányú tapasztalatot) kérik fel. A velencei mester megelégszik 21 átvágással.Ő inkább a töltésépítésre fekteti a súlyt. Vásárhelyi hiába érvel, győzködik igazáról, tervét nem fogadják el. E nagy formátumú tudós elmének törpékkel kell perlekednie, hogy nyilvánvaló igazságait be- és elfogadják! A kor még nem érett meg ! A vita közben szívszélhűdés éri, és a Tiszavölgyi Társulat Választmányi üléséről már élet-halál közt lebegve szállítják el.
Széchenyi naplóbejegyzése 1846 április 8 .
” Beteg vagyok, de nem csüggedt! Tisza-szabályozási ülés Károlyi Györgynél. Egyre
jobban összezavarodunk – megmutatom a kiutat Igazán felettük állok. Vásárhelyi
haldoklik, megütötte a guta! – Micsoda óriási veszteség! Micsoda zűrzavar! ( …) Délután családi körben Ülök…. Balogh halottsápadt. “Megölték Vásárhelyit! ” – 11 órakor halt meg. ” Bizony megölték Vásárhelyit, s alig egy évtized múltán felhasználták szabályozási tervét úgy, ahogyan Ő megálmodta. !
Nem ő az első és tudjuk, hogy nem is az utolsó a sorban, akit a butaság, az önérdekharc a riasztó közöny ilyen sorsra juttatott. A Magyar Tudós Társaság kézzel írott meghívót köröztetett melyben arra kérték a tudóstársakat, hogy :
“… minél számosabban jelennének ez Elhunytnak a vég baráti tisztelet megadására.”
Egy nagyívű pálya tragikusan korai vége. Petőfi sorai tolulnak elém, melyeket talán önmagára is gondolva írt 1846 januárjában, két hónappal Vásárhelyi halála előtt.
“Mérget kell mindenkor innia,
Ki sebeinkre önte balzsamot.
Valami rossz szellemtől származnánk!
Isten csodája, hogy még áll hazánk.”
1846. augusztus 27-én Dobon Széchenyi elindítja a több mint fél évszázadig tartó munkát, melynek első gyümölcse Dob-Szederkény között megépült gátszakasz, végeredménye pedig a fentebb említett nagy vármegyényi, jó minőségű termőföld visszavétele a természettől, amit a kortársak “második honfoglalásnak ” is neveztek.
Tiszaszederkény, 1995. február. 18. Éles Mihály