Éles Mihály blogja

Napjainkban nem jó magyarnak lenni, határon belül, s határon kívül sem. Nem jó hallani — most már naponta —, hogy ennyibe-mennyibe fog kerülni a honi adófizetőknek a kettős állampolgárság intézménye.
Egy aprócska, de nagy hatalmú párt egyik megmondóembere azt nyilatkozta a Magyar Televízióban, hogy azért ellenzik a kettős állampolgárságot, mert a határon túliak a jobboldalt fogják támogatni, ha esetleg választójogot kapnak. Ez hát az igazi ok! Ezért van ez a megveszekedett ellenkezés, minden más csak figyelemelterelés, mellébeszélés, félrevezetés, hazudozás, kútmérgezés. Hallhatunk vásári kikiáltókat megszégyenítő ricsajt, már-már az itt-a-piros-hol-a piros hazárdjátékra hívogató harsánysággal vásárrá vagy még inkább zsibvásárrá züllesztve a népszavazás méltóságát. Ugyanazok teszik ezt velünk, akik nem is olyan régen huszonhárommillió román munkavállalóval riogattak, most pedig ötszázmilliárdos „felesleges” kiadásról beszélnek nekünk. Így méricskélnek, ijesztgetnek ismét, így nyújtják át a keserű pirulát, már a csomagolással sem törődve, forintban mérik a határon túli magyart! Ebben a teremtett hangulatban, igazán rossz érzés magyarnak lenni itt, az anyaországban. Most, amikor ennyi idő után megérett a helyzet arra, hogy magunkhoz öleljük nemzettársainkat, szánalmas ez a forintszámolgatás.
Ők nem latolgattak, megéri, nem éri magyarnak maradni, ők egy pillanatra sem szűntek meg magyarnak lenni.  Az állampolgárságukat   elvették  tőlük, s az visszajár nekik. Ez nem ajándék, ez nem jótékonysági gesztus részünkről. Ez a kívül- rekedtek jussa! A minket körülvevő népeknek nem kellett a népszavazási hercehurca, számukra a természeti törvény a mérvadó. Aki románnak, horvátnak stb. született bárhol a világon, az automatikusan román vagy horvát állampolgár lehet. Csak nekünk, magyaroknak lehet ez oly szívfájdítóan keserves.
„Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
Szívükre mind az emberek —
De nincs itt hála nincs itt béke
Beteg a világ nagy beteg…”
Írta 1899-ben Ady Endre, aki születési helye miatt ma nem lehetne magyar állampolgár.
Vajon mikor emelhetjük fel már tekintetünket arcpirulás nélkül, a házsongárdi temetőben nyugvók — Apáczai Csere János, Tótfalusi Kis Miklós, Szenci Molnár Albert, Brassai Sámuel, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Kós Károly — vagy Tamási Áron farkaslakai síremlékére?  – SZÉGYEN!!!

ÉLES MIHÁLY
2004. november 25.

Márai Sándor önkéntes száműzetésében, 1956 karácsonyán elküldi „Mennyből az angyal”-t az örömhírrel: megszületett a népek megváltója, Jézus Krisztus . Vigye az angyali küldött a jó hírt – „Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok. /Ahol nem csillog a karácsony, / Nincsen arany dió a fákon / Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. ” Biztatva sürgeti: „Csattogtasd szaporán a szárnyad / Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. “Igen, azóta is várunk. idestova ötven éve várunk, no már nem az égi küldöttre, hanem arra, hogy az 1956-os forradalom elfoglalja méltó helyét az emberek szívében, lelkében, agyában. Úgy vélem, ezzel még adósai vagyunk a történelmünknek. Azt nem gondolom, hogy „Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal / hozza koszorúit”,-  mert örömünkre élnek még néhányan valódi ötvenhatosok, akik őrzik a lángot. De ha ők is elmennek a minden élők útján, lesznek-e újabb lángőrzők? Vagy csak az Országház előtti fekete márvány emlékműből fog elő-elő pislákolni a láng? S csak ott!? A jelen — valljuk be — nem ad derűlátásra okot…
No, de tegyük félre a kishitűséget, a pesszimista gondolatokat, hiszen ennek a vizionált képnek ellene hat, ellentmond az a tény, hogy az ötvenedik évfordulóhoz közeledve, Tiszaújváros Önkormányzata emlékművet állít. Igen! Tiszaújváros Önkormányzata elismerést érdemlően határozott úgy, hogy emlékművet állít az 1956-os forradalom és szabadságharc tiszteletére.Emlékművet egy olyan városban, amely még nem is létezett 1956-ban, csak pár emeletes ház jelezte, hogy itt valamikor város lesz. Néhány ház, amelyeket rabok közreműködésével építettek azokban a vészterhes időkben. Ezek a rabok október végén természetesen fellázadtak és véres ruhadarabokat hátrahagyva, kerítésre aggatva elhagyták a poklok poklát. Egy olyan városban lesz ’56-os emlékmű, amelynek első házain ott maradtak a rabok keze nyomai örök mementóként az utókornak.
Egy olyan városban lesz ’56- os emlékmű, amelyhez közeli nagyüzem, a TVK pártbizottsága a „rendszerváltoztatás” hajnalán, 1989 január végén Pozsgay Imre fejét követelte azért a bejelentéséért, hogy nem ellenforradalom (az októberi sajnálatos események!), hanem népfelkelés volt. Emlékeztetőül álljon itt a kor „hiteles” krónikása, a Leninvárosi Krónika 1989. február 2-i számában megjelent tudósítás néhány részlete: „A TVK üzemi pártbizottsága az egyik pártbizottsági tag kérésére január 31- én, kedden délután kibővített és rendkívüli ülést tartott. A pártbizottsági ülés megvitatta Pozsgay Imre, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja nyilatkozatát, amely a Magyar Rádió 168 Óra című műsorának január 28-i adásában hangzott el. Ebben Pozsgay Imre (…) az 1956-os események minősítéseként a népfelkelés szót használta, (…) A TVK kommunistáinak körében, de a párton kívüliek körében is élénk visszhangot keltett ez a kijelentés, számos jelzés érkezett az üzemi pártbizottságra, amely szerint a párttagok felháborodással fogadták a nyilatkozatot. (…) ez ugyanis ellentétben áll az eddig értékeléssel. (…) nem vitás, hogy Pozsgay Imre vétett a pártfegyelem ellen. (…) az ülés résztvevői jóváhagyták annak a levélnek a szövegét, amelyet Grósz Károlyhoz, az MSZMP KB főtitkárához juttatnak el.” A levélben többek között ez áll: „A párttagok többségében élénken élnek még az 1956-os októberi események emlékei, és személyes tapasztalataik nem esnek egybe a nyilatkozattal.
A Krónika két héttel későbbi tudósításában arról ad hírt, hogy egy TVK-s párt alapszervezet néhány tagja nehezményezte az üzemi pártbizottság eljárását, mely szerint a párttagság megkérdezése nélkül küldött feljelentő levelet Grósz Károly főtitkárnak…
Az emlékmű helyének megválasztása is jelzi a gondolat komolyságát, hiszen két templom közé kerül. Igaz, a törvény háza van hozzá legközelebb, de fogadjuk el, hogy ez jelzésértékű is lehet. A csendesen szemlélődőnek feltűnhet az a — nyilvánvalóan véletlen geometriai szabályosság — talán egyenlő szárú háromszög, amelynek szögei rendre a Szentháromság — Szent István — Szent Forradalom emlékműve irányába mutat majd. Mondhatnánk, ez lesz a Szent Háromszög. Ennek az emlékműnek a forradalom szellemiségét magában kell hordoznia — e szellemiség tárgyiasult jelképe kell legyen. Ha nem hordozza, nem feszíti, akkor önmagában csak egy kő vagy csak egy fémdarab. Akkor vajmi keveset vagy semmit nem ér, semmit nem jelent csak díszlet lesz, ha az előtte megálló ember nem borzong bele a látványba. Mert élethalálharcot és a kegyetlen megtorlást kell egyszerre megjelenítenie — a sikolyt és a csendet kell láthatóvá tennie! Mert harc volt és megtorlás, Dávid Magyarország harcolt a szovjet Góliáttal és Dávid esett el. Ellentétben a bibliai képpel, Góliát vágta le Dávid fejét… Máraival folytatva „Es minden rendű népek, rendek / Kérdik, hogy ez mivégre kellett. / Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? / Mért nem várta csendben a végét? /Miért, hogy meghasadt az égbolt, / Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” / (…) Miért remegtek világrendek? / Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
Kétszer hat napig tartott a reményteli harc, aztán csend lett, síri csend, s iszonytató bosszúállás évekig. Bosszúállás immár „testvéri” magyar segédlettel mondhatnám, de nem mondom, mert ezeknek az elemeknek, ezeknek a semmire sem jó, rongyembereknek csak annyi közük volt, van a magyarsághoz, hogy magyarul beszéltek, beszélnek! Előbújván a patkánylyukból, ahová reszketős félelmükben bújtak, patkánymentalitással, perverz cinizmussal rendeztek vérfürdőt! Olyat, amilyen Dózsa György óta nem volt a magyar történelemben, olyat, amelyre mindenkor és mindenütt emlékezni és emlékeztetni kell. Éljen hát bennünk a remény, hogy minden jó érzésű ember meghajtja majd fejét, s „lelkét” az emlékmű előtt, nem feledve: megbocsátani lehet, de felejteni soha!

ÉLES MIHÁLY

2004. október

Tiszaújváros — Nemzeti  Sportváros — Virág(os)város — Fürdőváros — Triatlonváros —, s a következő stáció — Börtönváros?!
Ezt itt a kérdés! Ezt a kérdést kell eldöntenie Tiszaújváros polgárainak szeptember 14-én. Döntsön a nép arról, „hogy munkahelyteremtő beruházás részeként az Ipari Park területén büntetés -végrehajtási intézet létesüljön?” Ez az ördögi árucsere így leírva is elképesztő, hát még ha meg is valósul — háromszáz munkahelyért cserébe egy börtönt! Most tehát népszavazás következik a velejáró izgalmakkal és költségekkel (csaknem 3 millió forint). Mindez elkerülhető lett volna, ha az Igazságügyi Minisztérium „megkeresésére”, egy udvarias, de határozott elutasító választ ad az önkormányzat. Valahogy így: Köszönjük, hogy ránk gondoltak, de az Ipari Parkunkat ipartelepítésre hoztuk létre, és azon fáradozunk, hogy ipari nagybefektetőket hozzunk városunkba. Városfejlesztési koncepciónk pedig más irányú, nem szerepel benne büntetés – végrehajtási intézmény létesítése. Ettől azonban merőben eltérő válasz született. Kár.
Jelen helyzetben az elutasító válaszhoz úgy látszik önkormányzati, polgármesteri kurázsi szükségeltetne, de hát tudott dolog, hogy „hátszéllel” szemben sem érdemes… Elvárhatjuk-e ezek után az önkormányzat „erős” embereitől, hogy a kedvünkért tudathasadásos állapotba kerüljenek? Mert bevallva vagy be nem vallva ők mégis csak börtönpártiak! Koscsó Lajos alpolgármester úr „racionális gazdasági érvek miatt támogatja”, úgy tűnik, számára a börtön csak matematika, gazdasági számítás — játék a számokkal, s játék a szerencsével. A népszavazás is játék, méghozzá kétesélyes játék mert ha a „Nem” győz, az önkormányzat veszít, közel 3 milliót, ha az „Igen” győz, akkor viszont nagyot „kaszál”. Nagyot kaszál úgy, hogy még csak bele sem izzad! Magyarán, könynyen jött, „talált” pénzre tesz szert. A „talált” pénznek pedig ismerjük a sorsát…
A pénznek nincsen szaga, a pénz elmegy, és a börtön marad! Várhatóan a cél érdekében megkezdődik a puhítás, a gyúrás, mint ahogy olvashattuk is már „az elkövetkező másfél hónap erről fog szólni”.
A Tisza TV már el is kezdte az ez irányú ténykedést egy propaganda filmmel — amelyet az új veszprémi börtönről forgatott —, csupa jó hírrel! Megtudhatjuk, hogy a veszprémi börtönben alkalmaznak mérnököt, orvosokat, pedagógusokat és minden bizonnyal — bár erről nem esett szó —, börtönőröket is! Az önkormányzatunk tehát gondolkodhat újabb iskolabezárásról, hogy a háromszázas létszámot feltöltse jobb sorsot érdemlő pedagógusokkal.
Amint azt a népszavazásra feltett kérdésből tudjuk, a börtön helyét az Ipari Parkban jelölték ki. Pontosabban az Ipari Park Szederkény felé eső részében. A közel nyolcszáz esztendős múltra visszatekintő település nyugalmát zavarta már a századok folyamán tatár, török, labanc, német, orosz. Most az MSZP-s többségű önkormányzat akaratából kockát vetnek, s ha úgy fordul a kocka: börtönnel sújtanak bennünket! Szégyen! Ez igazi zöldmezős beruházás! Lehet, hogy kevesen tudják, ezért elárulom, ezen a zöld mezőn nem is oly rég még a szederkényi marhák legelésztek. — Szegény marhák, ha ezt megérhették volna…
Komolyabbra fordítva a szót, én, mint a közügyek iránt fogékony állampolgár, nem tartom alkalmasnak ezt a helyet büntetés – végrehajtási intézet létesítésére. Mert mit látna a fogva tartott, ha kikönyökölne a rács nélküli ablakon? Egyik oldalon látna egy futballpályát háló nélküli kapukkal, másik oldalon pedig hatalmas olaj és gáztartályokat, megtetézve percenként többszöri villanófénnyel a szemébe.
Meglehet — ilyen környezet láttán — a lakókat előbb-utóbb elfogja a bezártság érzése, s talán a szökés gondolata is. Abban bízom, hogy a Kőszeg Ferenc vezette Helsinki-bizottság környezettanulmányokat végez majd és nekem lesz igazam.
Ezért alternatívaként egy másik helyszínt javasolnék. Épüljön például a Kertvárosban, ott is van zöldmező és jó rálátás a virágoskertekre, és a szebbnél szebb házakra. Igaz, hogy a másik oldalon a gát emlékeztetheti őket a szabadság korlátaira is.
Ha ez sem tetszene az illetékeseknek, van még egy ötletem. A posta épület, amelyet annak idején kis Bastille-nak is nevezett a népnyelv, apróbb átalakítással — néhány rács eltávolításával — ideális börtön lehetne. S ha valaki ezután azt gondolja, hogy fölöttébb vicces kedvemben vagyok, az nagyon téved. Mert mitől volnék vicces?! Attól, hogy hazudták: – az Ipari Parkban munkahelyeket teremtő ipar lesz, attól, hogy ha megépül a börtön, a befektetők és a turisták is elkerülnek bennünket, attól, hogy a szederkényi ingatlanok elértéktelenednek?!
Ezeket is gondoljuk át, mielőtt szavazunk.

Válaszát — amely nyilvánvalóan nekem is szól, mint ügyfélnek — különösen a Hír TV-vel kapcsolatban — nem tudom elfogadni.
Indok: bizonytalanságot, határozatlanságot érzek mögötte. Válaszában nem nevezi meg mikor, kivel és hol tárgyalt (beszélt). Idézem: „A Hír Televízióról a lefolytatott beszélgetések alapján azt állapítottam meg, hogy nem volt sugárzási engedélye, ezért hálózatunkon történő elosztásáról nem tudtam tárgyalni.”
Ön tehát „a lefolytatott beszélgetések alapján” — amelyet ki tudja hol, az utcán, netán a sarki kocsmában — megállapította, hogy a Hír TV-nek nincs sugárzási engedélye. Ezzel szemben a valóság az — és remélem, ezt nem tőlem tudja meg —, hogy a Hír TV 2002. december I-jén kezdte meg a kísérleti sugárzást (engedéllyel!). 2003. január elsejével pedig már országos lefedettséggel sugároz attól függően, hogy a kábeltársaságokkal milyen ütemben sikerül a szerződéseket megkötni.
Sajtóhírek szerint a Hír TV törekvése az, hogy mindenütt az alapcsomagba kerüljenek be. Innentől kezdve tehát csak tárgyalni, tárgyalni és tárgyalni kell kedves Kolbása Ur, és nem beszélgetni — legfőképp nem mellé beszélgetni!

Sietek kijelenteni, hogy az én készülékem jó, a kép mégis homályos alkalmanként összecsúszik, összemosódik. A hiba feltehetően a KTV túlsó végén keresendő. Azt látom, hogy minél több írás jelenik meg a Krónikában e témáról, annál zavarosabb, annál maszatosabb a kép. Az illetékes szakértők és nem szakértők elbeszélnek egymás mellett. Az egyik az emberi méltóság elvesztése miatt aggódik, holott azt legkevésbé az ellenzék veszélyezteti. Egyébként is az emberi méltóságot leghatékonyabban Strassburgban védelmezik. A másik írás pedig csúsztatással vádolja meg az ellenzéket, ámbár az ellenzéknek sohasem állt módjában a „csúsztatás”, egyszerűen nincs eszköze hozzá. Tehát mindenki másról beszél inkább, minthogy tiszta, világos beszéddel egyszer s mindenkorra tisztázná az ügyet. Mert hát valljuk be, ettől bonyolultabb, szerteágazóbb ügyet is megoldottak már az önkormányzatnál lazán, könnyedén. Bráz György képviselő úr sem könnyített a megérthetőségen, mert nem arról írt, amikről az érdeklődő polgárok is tudni szeretnének. Nevezetesen, nem írt arról, hogy az 1995-ben bérbe adott vagyon hány vételi helyet tartalmazott, s hogy azóta gyarapodott-e új előfizetőkkel, ha igen, akkor hánnyal. Nincs képünk arról, hogy a 6600 vételi helyből hány volt az önkormányzat tulajdonában, mielőtt az eladás megtörtént. Azt gondolom a városlakóknak joguk van megtudni, megismerni a valós helyzetet, mert ez közös vagyon – enyém, tied, övé – egyszóval a városé; és nem hitbizomány!
Néhány gondolat még – „A tényszerűség is fontos” – Csikász Gabor írásához.
Abban egyetértek az írás szerzőjével, hogy sértő, ha valakit érdemtelenül degradálnak. Csikász úrtól ugyanis megtudtuk, hogy ő nem az alpolgármester úr főtanácsadója, mint ahogy Török Dezső képviselő úr állította – hanem a Polgármester úr és az Alpolgármester úr legközelebbi munka társa, azaz főtanácsadója. Török képviselő úr bizonyára megköveti majd e fatális tévedésért.
A világért sem akarok belekontárkodni a főtanácsadó úr dolgába, de a KTV ügyében, az Ön helyében a következő tanácsot adtam volna a polgármester úrnak. Világíttassa at minimum két, de még jobb, ha három független szakértővel az eladni kívánt vagyon állagát (több szem többet lát, vak tyúk is talál szemet stb.). Így talán a vevő is és az eladó is reálisabb képet kapott volna a portékáról. De még azt is főtanácsoltam volna, hogy írjanak ki pályázatot és legyen versenytárgyalás a majdani vevők között. Talán százmillióval több kerülhetett volna a közös kasszába. No persze tudom, hogy ez egy laikus ötlete, és hat a Főtanácsadó mégis csak Ön!

Alighanem szelet vetett a tiszaújvárosi önkormányzat a millenniumi emlékmű pályáztatásával, mert a vihar előszele vagy mondjuk úgy, hogy szellői már cirógatnak is. A jelek azt mutatják, hogy még mindig nincs új a Nap alatt, még mindig nincs meg a képesség, a készség a közös akarásra, legyen bár az ügy magasztos, esetleg nemzeti!
– „Véget kellene már vetni a gigantomániának”, ,,…döbbenetesen magas…” tudniillik az emlékmű ára. Vagy egy másik „Nekem először is csak akkor tetszik valami, ha tudom mennyibe kerül.” – Világos beszéd, elvégre mindennek van ára – mondhatnám, de nem mondom, mert egy emlékműnek, pláne egy millenniumi emlékműnek nem lehet ára, csak értéke lehet. Ez az érték pedig az elmúlt ezer vagy ezerszáz év – minden keservével (véres háborúival, testvérharcaival, legázolt szabadságvágyával), és kevéske örömével. Ez az érték olyan érték, amely nem konvertálható sem forintra, sem dollárra, de még euróra sem. Ne tekintsük tehát ezt az emlékművet holmi vásári portékának, amire kedvünk szerint alkudozhatunk is. Adjuk meg az ünnep méltóságát, ünnepeljünk és örüljünk annak, hogy még meg van – eleinknek köszönhetően – az életterünk, hogy még itt vagyunk!
S most szeretnék néhány gondolatot fűzni a „Gondolatok a Millenniumi Emlékműről” című, Koscsó László grafikusművész által jegyzett íráshoz. A szerző néhány bombasztikus megállapítása késztet megjegyzésre, reagálásra. Pató Károly alkotásáról ilyeneket ír: ,,…megépülésével híressé teszi a várost, később megjelenik hazai és külföldi művészeti kiadványokban, lexikonokban, Tiszaújvároshoz köthető alkotássá válik, igazából ez szolgálja Tiszaújváros érdekét!” Nem folytatom. Végre van egy ember, aki tudja és ki is mondja, mi kell Tiszaújvárosnak, mitől válik híressé, mi szolgálja az érdekét! Szép kis kortesbeszéd, de ebben a helyzetben nem helyénvaló, mert kirekesztő! Azt sugallja ugyanis, mintha a többi pályázattal nem történhetne meg ugyanez. Mintha a többiről nem készülhetne képes kiadvány vagy lexikon címszó stb.
A művész úr nem a levegőbe beszél, mert megosztja velünk a lektorátus elmarasztaló véleményét is a többi pályázatról. Íme a szakzsűri véleményének summázata Józsa Lajos Hármas dombjáról: ,,…szellemiségük távol áll a millennium eszméitől.”
Tiszteletben tartva a lektorátusi véleményt, volna egy megjegyzésem: tekintve, hogy a hármas domb vagy hármashalom honfoglaláskori szimbólum, mégis csak találhatnánk valamilyen kapcsolódást Szent István királyhoz. Persze, ha nagyon akarnánk!
Végezetül még egy gyöngyszem az írásból. „Nem tudom hogyan lehet emlékezni, illetve kegyeletet leróni egy háromszög alapú gúlánál, vagy (…) a dombtetőn álló szobornál.” – Pedig igen egyszerű művelet kedves művész úr, mert még én is tudom a megoldást: Csak fel kell battyogni a dombtetőre és kész!

Éles Mihály 1999.11.01.

„A közműveltség szent ügyének Terhét hordá a női váll…”

(Tompa Mihály: Lorántfi Zsuzsánna emlékezete)

A magunk mögött hagyott évszázadok egyike sem mondható örömszerző századnak, különösen nem a most búcsúzó, a két világégéssel és a legázolt forradalommal. Az utolsó hónapjaiban azonban mégis hozott valami jót, valamit, amitől jobb kedve kerekedik az embernek. Tiszaszederkény  megkapta  történelme első köztéri szobrát! Most hangsúlyosan jó Szederkényinek lenni, a század- és ezredfordulót megérve, részesévé válni – egy ember életében ritkán adódó szertartásnak a szoboravatásnak. A szobor – nekem a szobrok szobra – Lorántffy Zsuzsannának állít emléket. Azon túl, hogy az Ő akaratából éledt újra Szederkény haló poraiból, róla elmondhatjuk megmásíthatatlanul, hogy a magyar művelődés- és oktatástörténet nagyasszonya, korának egyedül álló jelensége. Szellemiségének  lenyomatai fellelhetőek nálunk éppúgy, mint némely szomszédos településen. Mélyen vallásos hitben gyökerezik, – „támasztógyökerei pedig tudomány, rend, szellem, erkölcs …”. A rend (a külső és belső rend harmóniája), a jellemtisztaság, a cselekvő jóság, mára már jobbára felejtett fogalmak! Mégis azt gondolom, hogy a szobrot és épített környezetét ennek a szellemiségnek kell körüllengenie. Kegyhellyé kell válnia most és mindörökké, hogy aki közel kerül hozzá vagy megérinti érezze: megújul, megigazul. Tekintsünk a szoborra úgy mintha élne(!), simogató, féltő szeretettel s e ragaszkodó, óvó szeretet  kísérje át a jövő évezredbe is. Jöjjenek hát, örvendezzünk együtt, legyünk várakozó tanúi ama meghitt, szép pillanatnak amit a költő, Tompa Mihály így villant elénk: „S most – a dicsőnek képmásáról Hulljon le a rejtő lepel!”
Tiszaszederkény, 1999.augusztus.
Éles Mihály

Tisztelt Szerkesztőség!

Elégszer írtam levelet a Leninvárosi Krónikába és más, országos terjesztésű lapokba is. Jó ideje már annak is, hogy abbahagytam. Most azonban ismét késztetést érzek a levélírásra. A Steinerné Vasvári Éva képviselő asszony által jegyzett írás mélyről jövő, már-már lincshangulatot tükröző érzelmeket váltott ki néhány levélíróból. Ez döb­bentett meg, ez adta kezembe a tollat! Értetlenül állok a jelenség előtt. Vajon kinek szól ez az indulat, ez az üzenet? Ennek a törékeny, kedves asszonykának talán? A kormánynak? Vagy mindenki­nek aki másképp gondolja?

Mindenekelőtt a kormánynak szól! Gyermetegség pedig egy alig hat hónap­ja működő kormányon számon kérni mindazt, amit az előző kormány négy éve alatt senki nem kért számon (mun­kanélküliség, Bokros csomag stb.). Ez a kormány most olyan szervezett (blokád) nyomás alatt áll, hogy mozdulni is alig tud. Az pedig tudott dolog, hogy “gúzs­bakötve” nem lehet táncolni.

Ennek a kormánynak csak az a „ba­ja”, hogy tisztességesen akar kormá­nyozni.

Tisztessége tetten érhető, a gyermekes családok felemelésére tett intézke­désében A gyermekeket támogatja, no­ha tisztában van azzal, ezek a gyermekek 10-15 év múlva lesznek csak vá­lasztópolgárok. Tisztesség – sandaság, jelen és múlt! E szópár aligha zavarja a levélírókat. A képviselőasszony írása csak egy kis szikra volt a gyúl anyaghoz! Ürügy!

Nézzük meg közelebbről az egyik írást.   – ,,Az írásra a Fidesz képviselő múlt heti számtanpéldája motivált” – írja B. S. -né és nyomban el is fe­lejti a motivációt, mert másról ír. Ír a 40 pontos választási ígéretről, a nyugdíja­sok átejtéséről, a Nemzeti Színház áthe­lyezéséről, majd a Metró meg nem épí­téséről. „Kit érdekelnek a milliárdok?” teszi fel a kérdést, mintha nem értesült volna arról, hogy a két utóbbi intézke­dés éppen a milliárdok elherdálását aka­dályozza meg.

Nem gondolom, hogy akár a kor­mány, akár Steinerné Vasvári Éva képvi­selő asszony az én védelmemre szorulná­nak. De azt határozottan vallom: a tisz­tesség úgy kívánja; hogy ennek a kor­mánynak is – úgy, ahogy az előzőnek – meg kell adni az esélyt, a lehetőséget a bizonyításra. Ehhez bizony türelem – anyai türelem szükségeltetik. Ezért emeltem szót, erre hívnám fel a jövő re­ménybeli levélíróinak figyelmét is.

(Megjelent: Tiszaújvárosi Krónika, Agora rovat, 1998 ősze.

ÉLES MIHÁLY

“Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?”- Babits Mihály: Petőfi koszorui

A költő szelleme valóban visszatért néhány meghitt pillanatra, a tiszaszaderkényi művelődési házba március 13-án, a forradalom évfordulóján. Az emlékműsor nézői joggal hihették, hogy ez a megemlékezés Petőfiről szólt:. Ebben persze nincs semmi kivetnivaló hiszen jelképe, a forradalomnak. Előidézője, motorja, éltetője volt annak a – békésen forrongó – március 15-ének.
Ez a garabonciás kamasz-zseni, ez a világcsodája, akiben a szavak és tettek olyan harmóniában voltak egymással, aki költészetével égbe tudta emelni az egyszerű, elnyomott embert és porig tudta alázni a dölyföt, a zsarnokságot. Ezt a lángelmét a mindenkori hatalom – lett légyen az kemény zsarnokság vagy puha diktatúra – megsejtve a nagy lehetőséget a manipulálásra , lobogó fáklyaként emelte magasba, csak éppen szellemétől irtózott, félt – joggal!
“Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit” — írja Babits, a fent idézett versében.
Petőfi és társai által megfogalmazott és képviselt eszme, mindenkor erősebbnek bizonyult, átsütött, átfénylett az elsötétítő fortélyokon, mindig megtalálva azokat, akiknek szólt az üzenet! Ez a tiszta,igaz üzenet jutott most el hozzánk is, ezt idézte meg Závori Andrea előadóművésznő és tizenéves társai.
Závori Andrea művészi tisztességgel, komolysággal (és nem rutinnal), segítői, szereplőtársai – élettapasztalat híján félszegen, gátlásokkal küszködve, de fegyelmezetten működtek közre. Itt meg kell néhány gondolatra állnom, mert volna a témától eltérő, de valahol mégis összefüggő megjegyzésem;
Ezek a félszeg, gátlásos gyerekek nem gyengébb képességűek a hasonló korú, de más környezetben nevelkedő társaiktól, csak éppen, ha a könyv után nyúlnak – a polcon nem találnak könyvet, lexikont, vagy hanglemezt. Örvendetes azonban, hogy elindult valami… Vannak akik nem nyugszanak bele a jelen helyzetbe – ami valljuk be, az elmúlt évtizedek terméke – változtatni akarnak. A homályt eloszlató lámpások kívánnak lenni; de nemcsak fényt, hanem melegséget is árasztva magukból. Ebben jó partnerra találtak Závori Andrea művésznőben.
A megemlékezés a templom előtti térre volt tervezve — a Jánosi népzenei együttes “toborzójával” indult volna a műsor – de az időjárás közbeszólt. Így korlátozódott az előadás, a kicsiny színpadra és a kicsi, de megtelt nézőtérre.
“A vezérmotívum, amely vissza-visszatért a műsor folyamán: A költő visszatér című rockopera részletei felvételről. A gyermekektől hangzott el a magyar nemzet kívánsága: “Legyen béke, szabadság és egyetértés / Egyenlőség, Szabadság, Testvériség.”

Majd a Nemzeti dal, a XIX. sz. költői című költemények a mához is szóló üzenetekkel. Ady, Vórösmarty; Kölcsey intelmei hangzottak el a művésznő és a gyerekek tolmácsolásában. Szilágyi Domokos megrendítő sorai: a Végről! A drámai kép a futó civil őrnagyról, ahogyan szembefordul- a kozák pikával – sokáig nem feledhető!…
„…lihegve fordult vissza. Már / ha itt vagy: hát szemből Halál”
Hallottuk Kossuth lelépését a kormányról, átruházva a hatalmat Görgei tábornokra – a tábornok kétségeit, tépelődéseit a nemzet jövőjét és persze egyéni sorsát illetően “…milliók árulással fognak vádolni.”
A tavasz, az öröm, az ifjúság forradalmi mámora odalett. A megszeppent, gyáva, osztrák térdre alázkodott Varsóban a zsarnoktársa előtt. Hogy aztán kegyetlen bosszút álljon azon a nemzeten, amelyik megelégelte az önkényt és fel merte emelni a fejét, ki merte egyenesíteni a gerincét …

„A cölöpök nem voltak magasak, a kivégzettek lába alig volt harminc centiméternyire a földtől …messzebbről nézve, úgy tetszett, mintha csak sorban állnának …
Egyiknek az arcán sem volt a félelemnek, vagy a kétségbeesésnek legkisebb nyoma sem.”   BEVÉGEZTETETT!
A megemlékezést a Jánosi együttes zárta, a megveretés után, az elnyomás éveiben keletkezett dalokkal, majd zárószámként a Rákóczi-indulónak azt a változatát adták elő, amelyet még Liszt Ferenc is játszott!

“De tudjátok, míg magyar él, Petőfi visszatér.” – Páskándi Géza

ÉLES MIHÁLY
(Megjelent: Krónika, 1992. március)

Kezembe került az Önkormányzat ad-hoc bizottságának a város címerére vonatkozó javaslata, amely 756/ .1991. sorszámot viselt.
A hárompontos javaslat a) pontjával van bajom! Javaslat : Amennyiben megfelelő történelmi szemléletű címert akarunk, akkor javaslatunk a következő: — Szederkény középkori pecsétjéről alkalmazható: a kardot tartó kar. a háromágú korona, egy vagy két hatágú csillag. Hogy is van ez?! Tehát, ámennyiben az önkormányzati testület erre szavaz akkor elorozza Tiszaszederkény jelképét visszamenőlegesen a középkorig, miután már Tiszaszederkényt végleg törölte a térképről!
Shakespeare-i gondolat: a  gyilkos          meggyilkolt koporsója mellett nőül kéri a friss özvegyet!